Itt a Karácsony
Közeledett a Karácsony! Ez volt a kedvenc ünnepem, mert olyankor olyan sok szeretet töltötte be a házat minden évben, hogy…húha. A karácsonyfán Alice-szel osztoztunk, minden évben más díszíti fel a fát. Tavaly én voltam, most Alice következett. Nem tudtam, hogy most mivel készült, de biztos jó lesz, mert mindig jó volt. Alice délután indult el 2 óra felé. Valószínű az ajándékokat is akart venni.
- Jasper-t nem viszed magaddal? – kérdeztem Alice-től, mikor a garázs felé tartott.
- Nem. Most amúgy is más dolga van. – kaptam a választ Alice-től.
- Mi dolga van ilyenkor?
- Nem tudom, nem mondta el nekem.
- Mostanság sokszor csinálja ezt?
- Nem igazán, de volt már ilyen.
- Vigyázz mert lehet, hogy megcsal. – mondtam és próbáltam halál komoly képet vágni.
- Látod ebbe még bele se gondoltam. De majd ha találkozok vele megkérdezem tőle. Persze azt se hagyom ki, hogy te adtad az ötletet.
- Csak vicceltem.
- Valahogy rájöttem.
- Hát az se hátrány. Mindegy. Akkor jó vásárlást. Biztos ne menjek veled?
- Ne. Egyedül is el tudom intézni, de azért kössz! – mondta Alice már a garázsból kiabálva.
Hallottam mikor beszáll a Porsche-ba és villámgyorsan elhajt. Holnap lesz Karácsony, és még nincs kész semmi. Mondjuk nálunk nem tart sokáig a díszítés. Gyorsan kész szoktunk lenni. Majd felmentem a szobámba kitalálni, hogy kinek mit adjak ajándékba. Menet közben összefutottam Emmett-tel, akinek a gondolatai ismét másutt jártak, mint kellett volna. Mikor elmentünk egymás mellett egy hatalmas mosolyt vágott.
- Ne is gondolj erre! – mondtam neki, miután meghallottam, hogy ismét velem szórakozik a képzeleteiben.
- Oké! – vágta rá rögtön.
Mikor felértem a szobámba magamra csuktam az ajtót. A gondolkodás közepette eszembe jutott, hogy megígértem Bellának, hogy átmegyek hozzá beszélgetni. Villámgyorsan lerohantam a kocsimhoz, beppantam, és már tapostam is a gázt. Úton Belláék háza felé eszembe jutott, hogy mit adjak Emmett-nek. Miközben lefutott bennem ez a gondolatmenet, már ot6t is voltam a ház előtt. Kiszálltam az autóból és becsöngettem. Bella nyitott ajtót.
- Szia Sara! Időben érkeztél. – köszöntött Bella, és behívott a házba.
- Szia Bella! Tényleg most van 1 óra. – és ezzel a mondattal karöltve puszit nyomtam az arcára.
Befelé menet belebotlottunk Charlie-ba.
- Jó estét Charlie!
- Neked is jó estét Sara!
Elindultunk Bellával az emeletre. Felértünk a szobájába, és azt a rumlit, ami ott volt…
- Csomagoltam az ajándékokat. – magyarázkodott Bella, miközben elpirult.
- Segítsek?
- Ne köszi!
- Hát jó, akkor majd eltakarítsam ezt a rumlit?
- Azt majd megköszönném!
Megfogta Bella az egyik becsomagolatlan ajándékot, és elkezdett vele szöszmötölni.
- Beszéljünk akkor valamiről! – törtem meg a csöndet.
- Jó! Mesélj magadról! Mond el a te történeted! Úgy ahogy te élted meg. Eddy magyarázott valamit, de nem nagyon értettem.
- Hát jó. Hol is kezdjem… Én most 609 éves. Sosem voltam az a fajta „szürke egérke”. Valahogy kitűntem a tömegből. A 170 cm magasságommal nem könnyen vesztem el egy tömegben. Apám halandó ember és magyar származású volt, pontosabban egy kalóz. A neve viszont nem magyar. Ő még most is él valahol a tengeren egy olyasfajta átok miatt, ami örök kárhozatra ítélte az emberek világában. Pontosabban örökké kell élnie, végignézve összes szerette halálát. Kivéve… az enyémet. Anyám, ő boszorkány és amerikai származású volt. Ő rég meghalt. Az elején piszkosul nehéz volt, de csak kibírtam, viszont még most is fáj elvesztése. Volt egy testvérem is, aki tovább vitte a Halliwell vérvonalat. 1401-ben születtem. 1620-ban járt, azaz idő, mikor találkoztam Carlisle-al. Ő olyan 70 éves lehetett. Los Angeles-ben voltunk, és ha jól emlékszem az utcán. Carlisle talált rám szinte holtan. A testem izzott a láztól, amit egy betegség okozott. A fajdalom rettenetesen kínzott. Olyan érzés volt, mintha csupán a pokol lángoló tüzében égnék. A kórnak nevét nem tudnám megmondani, mert senki sem tudta, tán még most se. De Carlisle-nak sokkal nehezebb volt. Kevés fajtánkbelinek van annyi önuralma, mint neki. Hisz amikor megízleljük az embervért, elönt minket a gyönyör, a mámor. Szinte lehetetlen leállni. Carlisle-nak sikerült. Ezért nagyon csodálom és tisztelem, mintha csak az apám lenne. Akkor már vámpír voltam igaz, de én azok közé a vámpírok közé tartozom, akiknek van vérük. Nekem igaz kevés, de akkor is a vér az vér. A vámpírok vére nem úgy hat más vámpírokra, mint az emberé addig a bizonyos pontig, amíg meg nem ízlelik azt. Onnantól már egyenrangú az emberével. Carlisle-nak meg kellett harapnia. Az volt a gyógyír. Bár csak abban a pillanatban döbbentem erre rá, mikor már nem éreztem semmit. Szóval Carlisle-nak köszönhetem az életem, és ezért örökké hálás leszek neki. A vámpírságom mellett boszorkány is vagyok. Varázserőm is van, például a látom jövőt, időt fagyasztok, hunyorítok, robbantok a tulajdon kezeimmel, gondolatot olvasok, tárgyakat mozgatok, levitálok és még egy csomó ilyesmi.
Miközben ezt elmondtam, az alatt Bella szorgosan csomagolt. Legalább is próbálkozott vele.
- Ez…sajnálom a…
- Ne sajnáld! – vágtam közbe – Ha ez mind nem történt meg volna velem, akkor talán sosem találkozom Carlisle-lal, és sosem változtatott volna át, és sosem találkoztam volna Edward-ékkal. Ez rosszabb lett volna, mint a fájdalom. Különben is a sajnálat a gyengeség jele – próbáltam végül elviccelni.
- De ez akkor is szörnyű… Hogy élted túl a fájdalmat?
- Azt sehogy… Mondjuk úgy nem is volt annyira nehéz, hogy Carlisle segített átvészelni. Legalábbis az elejét. Tehát miután meggyógyított hozzácsapódtam, és elkezdtünk utazgatni. Olaszországban jártunk mikor találkoztunk Aro-val, Marcus-szal és Caius-szal, vagyis a Volturikkal. Már akkor is nagy volt a szám, és ezt Marcus nem nagyon kedvelte. Végül én Aro-val összebarátkoztam. Míg velük éltünk úgymond Carlisle-lal együtt „vegáztam”. A Volturik nem értették, hogy mért tesszük ezt, de aztán beletörődtek. Hiszen nem volt nagyon más választásuk. Körülbelül 200 évig éltünk együtt velük. Úgymond én olyan lány voltam, akinek legalább háromszor el kellett mondani valamit, hogy azt megcsinálja. Persze ha érdekelt a dolog, akkor nem így volt. Hát nagyjából ennyi. Vagyis lenne még, de akkor még a jövő héten is itt ülhetnénk.
Csöndben telt el egy egész hosszadalmas perc.
- Figyelj, biztos ne segítsek? – kérdeztem ismét, mert egyre rosszabb volt nézni mit össze nem szenved Bella egy kis csomagolással.
- Ne! Csak megbirkózom vele végre.
- Úristen! – néztem szörnyülködve az órámra – Már 3 óra? Bocsi Bella, nekem rohannom kell, mert még nem vettem meg egy ajándékot se.
- Óké!
- Jó csomagolást!
- Köszönöm. Neked meg jó vásárlást! Tudod, már mit veszel?
- Már egyet-kettőt sejtek, de maradjon csak titok.
- Hát jó.
- Na, én már megyek is.
Gyorsan lerohantunk az emeletről.
- Viszlát!
Köszöntem futólag Charlie-nak.
- Szia Sara, örülök, hogy láttalak!
Nyitottam az ajtót, mire Becca is odaért. Nyomtam két puszit az arcára, és már rohantam is a kocsihoz.
- Szia Bella, majd találkozunk nálunk!
- Igen, szia!
Gyorsan elhajtottam a ház elől. Port Angeles-be érve megláttam egy kis butikot, ahol a kirakatban megláttam egy párnát. Az volt ráírva, hogy: „ A legjobb anyának a világon ” . Rögtön beleszerettem. Ez a legjobb ajándék, amit adhatnék Esme-nek. Bementem az üzletbe, megvettem, és mentem is tovább. Elmentem azért, amit Carlisle-nak csináltattam. Egy kéttenyérnyi gyémánt fémtömb, amibe arannyal bele van gravíroztatva ez: „Jó a nővérkék feneke, rázzák egész nap nekem, csorgatnám a nyálamat, ha foglalkoztatnának. Szeretem a családom, és tudnám, hogy ezzel őket megbántom, nem érnek nekem a nővérek annyit, hogy elveszítsek mindenkit, akit szeretek! ” Ezt már egy hónapja megrendeltem. Gyorsan beszaladtam és elkértem az eladótól. Miközben várakoztam megláttam egy fülbevalót. Többféle betű volt, mindegyik ki volt rakva rubinnal. És akkor… megláttam az R betűt. Rögtön tudtam, hogy ezt kapja tőlem Rosalie. Mind a kettőt elhoztam. Most Emmett ajándéka következett. Egy guminőt akartam venni neki. Még azt is találtam, valami kimondhatatlan nevű boltban. Már csak a többiekén kell gondolkoznom gyorsan, mert még be is kell őket csomagolni. Bepattantam a kocsiba, és tapostam is a gázt. Még négy butik mellett elmentem mikor megláttam azt a szépséget a kirakatban. Egy csodaszép hó gömb volt az. Csillámos fehér pelyhek hullottak benne, és volt benne egy hóember. Ez így nem is volt olyan nagy szám, de beledobtam egy kis varázslatot. Miután megvettem átvarázsoltam olyanra, hogy a család összes tagjának a kis másolata benne legyen. Beleértve Bellát is. Ez lesz Edward-é, meg veszek neki még egy könyvet a női lélekről. Bellának is kell valami. Már ki is találtam. Gyorsan elszaladtam a ruhaboltba. Vettem neki egy sima fehér pólót. Erre még lesz valami. És vettem neki egy nyakláncot is, amire ráraktam a családunk címerét. Alice-nek és Jass-nek kell még ajándék. Mentem tovább a kirakatok között. Gyorsan ki kellett találnom valamit, mert már 4:50 volt. Éppen elhaladtam egy ruhásbutik előtt. Meg is álltam, be is néztem. Körbenéztem és összeválogattam egy szettet Alice-nek. Egy fekete cicanadrág, egy fekete csillogós combközépig érő szoknya és egy szürke, fekete mintás csillogós felső, meg egy napszemüveg. Bár halvány fogalmam sincs, hogy mikor fogja felvenni, de talán egyszer. A napszemüvegre rá volt írva, hogy Alice. Továbbálltam innen is. Azt tudtam, hogy Jasper-nek valami emlékezeteset kell adnom, mint Emmett-nek. Már majdnem feladtam mikor megláttam az egyik kirakatban egy rózsaszín szőrös bilincset. Rögtön tudtam, hogy ezt kell adnom neki. Megvettem hát ezt is. Hazamentem, kipakoltam a kocsiból, és pont összefutottam Alice-szel mikor rohantam volna fel a lépcsőn. Ő meg le.
- Mi a helyzet? Bevásároltál mindent? – kérdezte tőlem.
- Nagy nehezen minden megvan. Látom te is hazaértél időben… - viccelődött, mire én rányújtottam a nyelvem.
Elváltak útjaink. Felhurcoltam a sok motyót a szobámba. Amit Bellának vettem fehér pólót, arra rávasaltam, hogy: „ I ♥ Cullen’s ” Rávarrtam kis betűkkel, hogy: „ by: Sara ” Neki is kezdtem a csomagolásnak. Gyorsan kész lett minden. Időben voltam. Valahogy úgy éreztem, hogy nekem könnyebben ment, mint Bellának. Összehordtam egy kupacba az ajándékokat. Lementem a konyhába Esme-hez, hátha kell neki valami segítség. Bár ő nem evett, kitűnő szakács volt.
- Szia Esme!
- Szia!
- Hogyhogy itt vagy? – tudakolta Esme, miközben valami trutyit kavargatott.
- Gondoltam hátha elkelne egy kis segítség.
- Köszi, de elboldogulok egyedül is. Viszont odakint szerintem nagy szükség lenne rád. Emmett és Carlisle próbálkoznak feldíszíteni a házat.
- Pont ők?
- Mondom, próbálkoznak. Ezért kellene a segítséged. Mész már?
- Igen is asszonyom, már repülök is. – ezzel a mondattal kimentem a ház elé.
Mikor kiértem elkapott a röhögő görcs. Azt hittem ott fulladok meg.
- Jó estét urak!
- Neked is szia! – vágta hozzám Emmett kicsit ingerülten.
- Mi van kifogott rajtatok egy égő?
- Nagyon vicces vagy. – mondta Carlisle, miközben egy olyan pózt vett fel a háztetőn, hogy azt el se lehet mondani.
- Most pedig hozom a kamerát. – polyénkodtam.
- Helyet cserélünk? – kérdezte Emmett.
- Kössz nem. Inkább ti is gyertek le onnan mielőtt lepottyantok.
- Akkor ki fogja megcsinálni? – mondták egyszerre.
- Majd én!
Leugrottak a tetőről. Egy csettintéssel elintéztem, hogy fenn legyenek az égők, meg a többi vacak, amit fel kellett rakni.
- Szép volt. – mondta Emmet, és adott egy pacsit. – Téged alkalmazni kéne egy építészeten vagy ilyesmin.
- Ne is álmodj.
Bementünk a házba. Jól eltelt az idő, mert már 6:00 óra volt. Ahogy beértünk, betoppant Edward Bellával. Alice is elkészült a karácsonyfával. Mindenki átment a nappaliba, a zongorához. Mellette volt felállítva a fa. Edward leült a zongorához, és elkezdett játszani rajta. Aláfestő zenének indult. Majd hirtelen felpattant, megragadta a karom, és felráncigált a lépcsőn.
- Sara te tudod a Last Christmas szövegét?
- Többé-kevésbé igen. Mert?
- Te énekelsz, én játszom. – azzal visszarángatott a nappaliba, és visszaült a zongorához. Játszani kezdett, én meg énekelni.
- Last Christmas Igave you may heart… – itt bekapcsolódott Alice is. - Last Christmas Igave you may heart…
Miután elénekeltük, tapsoltak a többiek. Emmett persze megint kihozta a formáját.
- Nem is tudtam, hogy ilyenre is képesek vagytok. – dicsért, vagy inkább piszkált minket Emmett.
- Hát most akkor megtudtad! Boldog lehetsz most már nem igaz?
- De.
Mindezek után leültünk enni. Gyakorlatilag csak én és Bella. Ettem egy pár falatot, többet nem is nagyon kívántam. Bella is falatozott egy keveset, majd jöhetett az ajándékbontás. Mindenki odagyűlt a fa köré.
- Tehát akkor kezdem én. – foglaltam le az első helyet az ajándékosztásban. – Ez a tiéd Emmett.
Szöszmötölt egy kicsit vele mire kibontotta, de végül sikerült. Azt az arcot látni kellett, mikor meglátta a guminőt.
- Köszi, nagyon kedves vagy.
- Á semmiség. – és nyomtam két puszit az arcára. Mindenki nevetett ezen a rövid beszélgetésen meg az ajándékon. – Ez a tiéd Esme.
- Ó köszönöm. – ki is vette gyorsan a kezemből. Esme is elbíbelődött vele, mire kibontotta. Az után gondolkoztam el rajta, hogy nem kellett volna ennyire becsomagolnom. Miután kibontotta mosolyogtak a szemei is. – Nagyon köszi. – megölelt, megpuszilt és én is őt.
- Na, ki a következő. Edward! Tessék.
- Mi lehet benne?
- Nyisd ki, és megtudod.
- Hát jó. – adta meg magát könnyen. – Ez gyönyörű. Te csináltad?
- Részben. Így mindig emlékezhetsz a családodra. – vele is megvolt a puszi, ölelés. – Ugye a könyveket is megnézted?
- Milyen könyveket? – a kezébe adtam. Hangosan nevetett rajta. – A női lélek…pompás.
- Carlisle most te jössz. – azzal a kezébe nyomtam az ajándékát. Ő ki tudta bontani könnyen. Mikor meglátta, elolvasta és majd megszakadt a nevetéstől.
- Mi van rajta? – kíváncsiskodott Esme.
- Az van ide írva, hogy: „ Jó a nővérkék feneke, rázzák egész nap nekem szüntelen, csorgatnám a nyálamat, ha foglalkoztatnának. Szeretem a családom, és tudnám, hogy ezzel mindegyiket megbántom, nem érnek nekem a nővérek annyit, hogy elveszítsek mindenkit, akit szeretek! ”
Edward, Emmet és Jasper hangosan felnevettek. Esme nagyot nézett, de a végén ő is kuncogott Rose-zal és Alice-szel együtt.
- Nagyon köszönöm Sara. Ezt sosem fogom elfelejteni. – azzal puszit adott a homlokomra.
- Az volt a szándékom. Tessék Bella!
- Mondtam, hogy…
- Hogy ne költsek rád sokat. Nem is tettem ezt, Én csináltam. Csak az alapanyagokat kellett megvenni.
- Na, jó. – bontani kezdte az ajándékot. – Ez…ez gyönyörű. – magára kapta a pólót. – Tökéletes. Köszönöm, nagyon köszi.
- Nincs mit.
- Rosalie ez pont jó a ruhádhoz – odaadtam neki az ajándékot.
- Mi ez?
- Úgy hívják ajándék.
- Arra magamtól is rájöttem. – beszéd közben bontotta ki. – Ez csodálatos…
- Ohh tudom én azt. Ezért adom ezt neked. A természetes szépség. A rubin.
Gyorsan fel is rakta magára a nyakláncot. Mintha neki csinálták volna. Alice kezébe is belenyomtam az ő ajándékát.
- De szép… – kábult el mikor meglátta a ruhát – Ez tökéletes.
- A szemüveg találó.
- Valóban. Köszönöm.
- Ez csak természetes. Jasper már csak te maradtál.
- Én nem akarom tudni. Látva a többiekét… én nem akarom.
- Megijedtél kiscicám?
- Ez fájt.
- Inkább bontsd ki. Majd azután mondhatod.
- Jólvan. – Jasper viszonylag könnyen kibontotta. Mikor meglátta a szőrös bilincset, elszabadult a pokol. Emmett nem bírta tovább. Röhögő görcsöt kapott.
- Használd egészséggel.
Jasper a komoly, de derűs arccal ezt mondta:
- Persze, fogom is használni. A lehető leggyakrabban. Amikor csak lesz rá alkalmam. Te kipróbálod? Kölcsönadom neked.
- Kössz nem, ezt inkább kihagyom. De szólok, majd ha szükségem lesz rá.
A többiek is csatlakoztak Emmethez a nevetésben. Mindenki átadta az ajándékait. Emmet-től egy cuki fekete ostort kaptam. Valahogy sejtettem, hogy valami hasonlót kapok tőle. Alice-től és Jasper-től egy „Család és Barátok” feliratos fényképalbumot kaptam. Carlisle-tól és Esme-től kaptam öt-hat üres könyvet. Úgyis kifogytam már belőlük. Edward-tól csodák-csodájára kaptam két-három könyvet a férfi lélekről. Úgy látszik, egyre jár az agyunk. Rosalie-tól egy hifitornyot kaptam. Csináltam annak is helyet. Bellától pedig egy nyakláncot. Igazából mindenki azt kapott tőle. A medálját kilencfelé lehetett szétszedni. Mindegyikőnknek volt egy. Össze is lehetett illeszteni őket. Nagyon tetszett. Az összes ajándék nagyon tetszett.
- Mivel mindenki kinyitotta az ajándékát, mehetünk is a templomba. Úgyis régen jártam már ott. – hagyta meg Carlisle.
- Ho…ho…hogy hova? – dadogtam már-már a kiakadás szélén.
- Csak vicc volt.
- Hallod neked elég idióta vicceid vannak.
- Köszönöm szépen az elismerést.
- Mondjuk volt kitől tanulnod. Én Emmett-től tanultam.
- Hé! – szólt közbe Emmett is.
- Nem érted a viccet??
- De.
- Hát mondjuk ezt nem is annak szántam.
Bulizgattunk egy jót. Egy kis idő múlva, olyan hajnali 2-3 óra körül Edward hazavitte Bella-t. Mi még elvoltunk még reggelig.
2 megjegyzés:
Szia én most találtam rá az oldidra nagyon tetszik ahogy írsz teljesen bele tudom élni magam a történetbe!(:remélem hamar jön a kövi pusy Becky
köszi Becky, de nagyon. (L)
am nemsokára jön a kövi fejezet, csak most agyalok az eseménysorrenden.:P
Megjegyzés küldése