Sziasztok!
Bocs, hogy megvárakoztattalak titeket. :$ Az "izgalmas részt" átraktam a következő fejezetbe. Mivel az előzőhöz nem írtatok komit, ehhez légyszi írjatok, mert csak onnan fogom megtudni, hogy egyáltalán érdekel-e benneteket ez a történet. Igyekszem sűrűn írni, de mostanában elég sok dolgozatra kellett tanulnom, meg egyre többet olvasok, hogy fejlődjek írás terén.:D
Szóval légyszi írjatok véleményt. :D
26. Tervek
Teltek a napok. Mindenki
tűkön ült, nem csak a Volturi miatt. Bella még mindig nem kelt fel, pedig
beadtuk neki a mérget. Hagytuk pihenni, hogy minél előbb magához térhessen.
Edwardot elég nehezen lehetett el mozdítani a betegágy mellől. Családi
kupaktanácsot hívtunk össze a ház előtt, amin a farkasok is részt vettek.
- Láthatod, Sam! A
gyermek ártalmatlan – kezdtem.
- Valóban? –
szaladt fel Sam szemöldöke. – Nem tudunk róla semmit.
- Mi viszont igen
– lépett előrébb Carlisle. – Egyetlenegyszer láttam már ilyet. Az a vámpír
viszont szándékosan ejtette teherbe azokat az embernőket. Kísérletezett.
Paul köpött egy jó
nagyot oldalra.
- Amint vége ennek
az egésznek, örömmel várunk takarítani – mutattam az ocsmány cselekedete
„gyümölcsére”.
- Türtőztesd
magad! – szólt rá Sam. – Eddig ezt miért nem mondtátok? – tért vissza a
tárgyra.
- Mert részleteket
magunk se tudtunk – feleltem. – A Volturi miatt ne fájjon a fejetek, lerendezem
egyedül.
- Megbeszéltük,
hogy segítünk egymásnak – nézett rám csodálkozva Carlisle.
- Én meg azt
mondtam meg tisztán és világosan, hogyha harcra kerül a sor, akkor ti villám
gyorsan elhúztok onnan – hadartam.
Hirtelen
mindenkinek beszélni támadt kedve, és mindannyian elkezdték mondani a magukét.
Én értettem mindenkinek az indokát, de azért kezdett irritálni az ordibálás.
- Satis!/Ejtsd:
Szátisz! Jelentése: Elég!/ - kiáltottam el magam.
- Nem, nem elég! –
tromfolt le Jasper. – Nem azért jöttem ide Alice-szel, hogy aztán a szép kis
családi idillből megint csak hamu, fájdalom meg a nagy semmi maradjon. Eleget
harcoltam már másért ahhoz, hogy megtegyem ugyanezt a szeretteimért is.
- Akkor is ezt
fogod mondani, mikor Alice, vagy bárki más a családunkból a földön fetrengve
ordít majd, mintha kilökték volna a napra gyűrű nélkül? Vagy épp a süket, vak,
néma és érzéktelen rohangálás meg kétségbeesés jobban hangzik? – Próbáltam
drámai hatást elérni, de senkinek sem támadt kételye abba, hogy követni fognak
a bunyóba. Végül elvicceltem az egészet. – Amúgy meg milyen szerencsénk van,
nem?
- Miért? –
kérdezték többen is.
- Hopp itt egy
kar, ott meg egy láb. Nem baj, majd Carlisle visszarakja – mosolyodtam el.
Pár perc néma
csend övezte a beszélgetést.
- Te, hogy akarnád
megoldani a helyzetet? – fordultam Carlisle felé.
- Tanúk kellenek.
- Mire?
- Arra, hogy nem
szegtünk törvényt.
- Ezt hogy
tervezed? – vártam az élelmes választ, ugyanis sokan félek a Volturitól, és nem
mertek vele szembeszegülni.
- Mindjárt
megmutatom – tűnt el nevelőapám, s egy pillanattal később a babával együtt jelent
meg az ajtóban. – Ő itt Renesmee Carlie Cullen – mutatta be unokahúgomat
Carlisle. – A néveredetről majd később – hagyta annyiban.
- Nos? –
sürgettem.
- Fogd meg! –
nyújtotta át nekem Renesmee-t. – Neki is van képessége. Edward gondolatolvasó,
Bellának pedig valamilyen mentális pajzsa van. Renesmee pedig képeket mutat a
saját elméjéből bárkinek. Akkor, amikor akarja, de ki is tudja ezt az egészet
kapcsolni. Úgy vélem, hogy ez a képesség a gondolatolvasás és a mentális pajzs
keveréke.
A kislány hozzám ért.
Habár tudtam mi fog következni, mégis meglepődtem. A képeket nem úgy láttam,
mint mikor mások gondolatait olvasom. Furcsa volt, mégis megértettem, hogy mit
szeretne. Látni az anyukáját.
- Az az ötletem
támadt, hogy ezt megmutathatnánk néhány ismerősünknek is, akik tanúsítani
tudnák ezáltal a Volturinak, hogy Renesmee nem gyermekből lett vámpír. Talán
így kimászhatunk ebből küzdelem nélkül. Én így hiszem – ráncolta homlokát
elgondolkodva Carlisle.
Mindegyikőnk
felkapta a fejét, s Bella szobája felé néztünk.
- Felébredt? –
kérdezte tétován Emmett.
- Azt hiszem… -
suttogtam.
Nagy
meglepetésünkre Renesmee elkezdett tapsikolni és nevetgélni.
- A pici nagyon
gyorsan fejlődik, nem csak szellemileg. Ez alatt a három nap alatt rengeteget
változott – közölte nevelőapám. – Most megnézem Bellát, és adok neki egy
tasakot – indult meg befelé.
- Egy tasak mit? –
kérdezte Seth.
- Vért – feleltem.
- Most mit
teszünk? – kérdezte Rosalie, miután Carlisle eltűnt az ajtóban.
- Carlisle nem
hülye. Hazug meg aztán főleg nem – felelt Alice. – Ha Ő valóban hisz abban,
hogy így sikerül a dolog… akkor mindannyian így teszünk.
Bella jobban
viselte az „újszülött” létet, mint azt bárki is gondolta volna. A babát nem
adtuk oda neki rögtön, túlságosan féltünk attól, hogy a picire támad. El
kellett telnie pár napnak ahhoz, hogy megbizonyosodjunk Bella önuralmáról.
Edward megtanította vadászni, ahova mindannyian követtük őket, mert már elég
régen nem ettünk. Ricky hamarabb el akart jönni, így leváltottuk a Renesmee-re
vigyázó Rosalie-t és Emmettet. Mélyen bent jártunk az erdőben, de a
varázserőmnek köszönhetően hamar hazaértünk. Beesteledett, mire a házba értünk,
s Rosalie addigra le is fektette a babát. Az ágy melletti kanapén ültünk, Ricky
átkarolta a vállam, a mellkasára dőltem.
- Olyan régen nem
voltunk kettesben – suttogta.
- Tudom, és
sajnálom – emeltem fel a fejem.
- Nem a te hibád.
- Dehogyisnem.
Annyi minden történt mostanság, és Én elhanyagoltalak – csókoltam meg, majd
elhúzódtam egy kicsit. – Ezt is olyan régen csináltam már… - újból
megcsókoltam.
Ricky már a pólóm
alatt járt, de megállítottam.
- Nem szabad –
kuncogtam. – Itt a gyerek – mutattam rá a tényre, miszerint nem kellene sem
hallania sem látnia ilyeneket ilyen fiatalon. – Nem szeretném, ha egy „olyan”
képet mutogatna a gondolataiból akárkinek is - vicceltem el a dolgot.
- Rendben –
egyezett bele vonakodva szerelmem. – Beszélgessünk – suttogta a fülembe. –
Szeretsz még? – szegezte nekem az első kérdést.
- Persze –
feleltem szinte azonnal. – Hogy kérdezhetsz ilyet? - hitetlenkedtem.
- Néha úgy érzem,
hogy van már elég férfi az életedben, hogy már nem kellek neked.
- Egyre nagyon
hülyeségeket beszélsz. Még hogy nem kellesz nekem? Inkább nekem kellene ezt
éreznem.
- Miért is? –
vonta fel a szemöldökét.
- Sosem vagyok itt
veled, valamikor egymáshoz se szólunk… Te nem ilyet érdemelsz, mint amilyen én
vagyok.
- Érdemek, heh? –
sóhajtott szerelmem.
Csönd kezdett
elhatalmasodni a szobán. Azon gondolkoztam, vajon mit is mondhatnék neki egy
ilyen idióta helyzet előtt, mint a Volturival való „háború”.
- Azt hiszem… még
most ki kellene szállnod ebből az egészből… - suttogtam végül.
Éreztem, ahogy mellkasa
megfeszül a fejem alatt, ahogy lélegzetvisszafojtva kereste a megfelelő
szavakat.
- Kiszállni? –
végül csak ennyit bírt kinyögni, semmi mást. Magához von és szenvedélyesen
megcsókolt. – Sosem hagynálak el – támasztotta homlokát az enyémhez. – Még
akkor se, ha elzavarnál – kuncogta.
- Az sem érdekel,
hogy valószínűleg a szemed láttára fogok meghalni? – kérdeztem.
Ricky szemei
elkerekedtek – láttam a behúzott függönyöktől támadt félhomályban.
- Akkor veled
megyek a halálba.
- Valóban azt
hiszed, hogy ezt hagyom neked?
Mikor többiek
visszatértek a vadászatból elkezdtük összeszámolni azokat, akik a segítségünkre
lehettek. Ahogy az eredmény is mutatta… Nagy esélyünk volt győzni, harc esetén
is. De csak Én láttam tisztán a dolgokat, és már az elejétől fogva tudtam. Ha
valakinek meg kell halnia, akkor az Én leszek…