2011. december 25., vasárnap

Kellemes Ünnepeket! :D

Kedves Olvasóim!

Nagyon Boldog és Békés Karácsonyi Ünnepeket Kívánok! Remélem mindenki megkapta azt, amit a Jézuskától kért, de fő, hogy ezt az Ünnepet a családdal töltsük. :DD
Új fejezetet még nem hoztam, igyekszem az írással, kicsit lefoglalt a suli, most meg rákaptam az olvasásra, szóval... :P 

A szünetben még meglesz a friss fejezet. Annyit elárulok - hangulatfokozónak -, hogy érdekes fordulatot vesz a történet. Sarának nem csak a Volturival kell majd szembenéznie, hanem egy régi ismerős is feltűnik majd, aki olyan titkokat hoz magával a múltból, amik régen a feledés homályába vesztek. Az, hogy ki felejtett el mit és, hogy miért, az... majd kiderül a következő fejezetből.XD

Sajnos egyre jobban azt látom, hogy nincsenek kommentelők.:/ Igazság szerint ez nem is nagyon baj, mert a bejegyzések végén lévő szavazásból tudom, hogy valaki egyáltalán elolvassa az új fejezeteket, de igazán jól esne pár szó, amivel kifejezitek, hogy mi tetszett, vagy mi nem tetszett. :D

Ti mit kaptatok Karácsonyra? :D
Még egyszer Boldog Karácsonyt Mindenkinek!♥

Puszszii
Bonnie

2011. december 2., péntek

26. Tervek


Sziasztok!
Bocs, hogy megvárakoztattalak titeket. :$ Az "izgalmas részt" átraktam a következő fejezetbe. Mivel az előzőhöz nem írtatok komit, ehhez légyszi írjatok, mert csak onnan fogom megtudni, hogy egyáltalán érdekel-e benneteket ez a történet. Igyekszem sűrűn írni, de mostanában elég sok dolgozatra kellett tanulnom, meg egyre többet olvasok, hogy fejlődjek írás terén.:D
Szóval légyszi írjatok véleményt. :D

26. Tervek


Teltek a napok. Mindenki tűkön ült, nem csak a Volturi miatt. Bella még mindig nem kelt fel, pedig beadtuk neki a mérget. Hagytuk pihenni, hogy minél előbb magához térhessen. Edwardot elég nehezen lehetett el mozdítani a betegágy mellől. Családi kupaktanácsot hívtunk össze a ház előtt, amin a farkasok is részt vettek.
- Láthatod, Sam! A gyermek ártalmatlan – kezdtem.
- Valóban? – szaladt fel Sam szemöldöke. – Nem tudunk róla semmit.
- Mi viszont igen – lépett előrébb Carlisle. – Egyetlenegyszer láttam már ilyet. Az a vámpír viszont szándékosan ejtette teherbe azokat az embernőket. Kísérletezett.
Paul köpött egy jó nagyot oldalra.
- Amint vége ennek az egésznek, örömmel várunk takarítani – mutattam az ocsmány cselekedete „gyümölcsére”.
- Türtőztesd magad! – szólt rá Sam. – Eddig ezt miért nem mondtátok? – tért vissza a tárgyra.
- Mert részleteket magunk se tudtunk – feleltem. – A Volturi miatt ne fájjon a fejetek, lerendezem egyedül.
- Megbeszéltük, hogy segítünk egymásnak – nézett rám csodálkozva Carlisle.
- Én meg azt mondtam meg tisztán és világosan, hogyha harcra kerül a sor, akkor ti villám gyorsan elhúztok onnan – hadartam.
Hirtelen mindenkinek beszélni támadt kedve, és mindannyian elkezdték mondani a magukét. Én értettem mindenkinek az indokát, de azért kezdett irritálni az ordibálás.
- Satis!/Ejtsd: Szátisz! Jelentése: Elég!/ - kiáltottam el magam.
- Nem, nem elég! – tromfolt le Jasper. – Nem azért jöttem ide Alice-szel, hogy aztán a szép kis családi idillből megint csak hamu, fájdalom meg a nagy semmi maradjon. Eleget harcoltam már másért ahhoz, hogy megtegyem ugyanezt a szeretteimért is.
- Akkor is ezt fogod mondani, mikor Alice, vagy bárki más a családunkból a földön fetrengve ordít majd, mintha kilökték volna a napra gyűrű nélkül? Vagy épp a süket, vak, néma és érzéktelen rohangálás meg kétségbeesés jobban hangzik? – Próbáltam drámai hatást elérni, de senkinek sem támadt kételye abba, hogy követni fognak a bunyóba. Végül elvicceltem az egészet. – Amúgy meg milyen szerencsénk van, nem?
- Miért? – kérdezték többen is.
- Hopp itt egy kar, ott meg egy láb. Nem baj, majd Carlisle visszarakja – mosolyodtam el.
Pár perc néma csend övezte a beszélgetést.
- Te, hogy akarnád megoldani a helyzetet? – fordultam Carlisle felé.
- Tanúk kellenek.
- Mire?
- Arra, hogy nem szegtünk törvényt.
- Ezt hogy tervezed? – vártam az élelmes választ, ugyanis sokan félek a Volturitól, és nem mertek vele szembeszegülni.
- Mindjárt megmutatom – tűnt el nevelőapám, s egy pillanattal később a babával együtt jelent meg az ajtóban. – Ő itt Renesmee Carlie Cullen – mutatta be unokahúgomat Carlisle. – A néveredetről majd később – hagyta annyiban.
- Nos? – sürgettem.
- Fogd meg! – nyújtotta át nekem Renesmee-t. – Neki is van képessége. Edward gondolatolvasó, Bellának pedig valamilyen mentális pajzsa van. Renesmee pedig képeket mutat a saját elméjéből bárkinek. Akkor, amikor akarja, de ki is tudja ezt az egészet kapcsolni. Úgy vélem, hogy ez a képesség a gondolatolvasás és a mentális pajzs keveréke.
A kislány hozzám ért. Habár tudtam mi fog következni, mégis meglepődtem. A képeket nem úgy láttam, mint mikor mások gondolatait olvasom. Furcsa volt, mégis megértettem, hogy mit szeretne. Látni az anyukáját.
- Az az ötletem támadt, hogy ezt megmutathatnánk néhány ismerősünknek is, akik tanúsítani tudnák ezáltal a Volturinak, hogy Renesmee nem gyermekből lett vámpír. Talán így kimászhatunk ebből küzdelem nélkül. Én így hiszem – ráncolta homlokát elgondolkodva Carlisle.
Mindegyikőnk felkapta a fejét, s Bella szobája felé néztünk.
- Felébredt? – kérdezte tétován Emmett.
- Azt hiszem… - suttogtam.
Nagy meglepetésünkre Renesmee elkezdett tapsikolni és nevetgélni.
- A pici nagyon gyorsan fejlődik, nem csak szellemileg. Ez alatt a három nap alatt rengeteget változott – közölte nevelőapám. – Most megnézem Bellát, és adok neki egy tasakot – indult meg befelé.
- Egy tasak mit? – kérdezte Seth.
- Vért – feleltem.
- Most mit teszünk? – kérdezte Rosalie, miután Carlisle eltűnt az ajtóban.
- Carlisle nem hülye. Hazug meg aztán főleg nem – felelt Alice. – Ha Ő valóban hisz abban, hogy így sikerül a dolog… akkor mindannyian így teszünk.
Bella jobban viselte az „újszülött” létet, mint azt bárki is gondolta volna. A babát nem adtuk oda neki rögtön, túlságosan féltünk attól, hogy a picire támad. El kellett telnie pár napnak ahhoz, hogy megbizonyosodjunk Bella önuralmáról. Edward megtanította vadászni, ahova mindannyian követtük őket, mert már elég régen nem ettünk. Ricky hamarabb el akart jönni, így leváltottuk a Renesmee-re vigyázó Rosalie-t és Emmettet. Mélyen bent jártunk az erdőben, de a varázserőmnek köszönhetően hamar hazaértünk. Beesteledett, mire a házba értünk, s Rosalie addigra le is fektette a babát. Az ágy melletti kanapén ültünk, Ricky átkarolta a vállam, a mellkasára dőltem.
- Olyan régen nem voltunk kettesben – suttogta.
- Tudom, és sajnálom – emeltem fel a fejem.
- Nem a te hibád.
- Dehogyisnem. Annyi minden történt mostanság, és Én elhanyagoltalak – csókoltam meg, majd elhúzódtam egy kicsit. – Ezt is olyan régen csináltam már… - újból megcsókoltam.
Ricky már a pólóm alatt járt, de megállítottam.
- Nem szabad – kuncogtam. – Itt a gyerek – mutattam rá a tényre, miszerint nem kellene sem hallania sem látnia ilyeneket ilyen fiatalon. – Nem szeretném, ha egy „olyan” képet mutogatna a gondolataiból akárkinek is - vicceltem el a dolgot.
- Rendben – egyezett bele vonakodva szerelmem. – Beszélgessünk – suttogta a fülembe. – Szeretsz még? – szegezte nekem az első kérdést.
- Persze – feleltem szinte azonnal. – Hogy kérdezhetsz ilyet? - hitetlenkedtem.
- Néha úgy érzem, hogy van már elég férfi az életedben, hogy már nem kellek neked.
- Egyre nagyon hülyeségeket beszélsz. Még hogy nem kellesz nekem? Inkább nekem kellene ezt éreznem.
- Miért is? – vonta fel a szemöldökét.
- Sosem vagyok itt veled, valamikor egymáshoz se szólunk… Te nem ilyet érdemelsz, mint amilyen én vagyok.
- Érdemek, heh? – sóhajtott szerelmem.
Csönd kezdett elhatalmasodni a szobán. Azon gondolkoztam, vajon mit is mondhatnék neki egy ilyen idióta helyzet előtt, mint a Volturival való „háború”.
- Azt hiszem… még most ki kellene szállnod ebből az egészből… - suttogtam végül.
Éreztem, ahogy mellkasa megfeszül a fejem alatt, ahogy lélegzetvisszafojtva kereste a megfelelő szavakat.
- Kiszállni? – végül csak ennyit bírt kinyögni, semmi mást. Magához von és szenvedélyesen megcsókolt. – Sosem hagynálak el – támasztotta homlokát az enyémhez. – Még akkor se, ha elzavarnál – kuncogta.
- Az sem érdekel, hogy valószínűleg a szemed láttára fogok meghalni? – kérdeztem.
Ricky szemei elkerekedtek – láttam a behúzott függönyöktől támadt félhomályban.
- Akkor veled megyek a halálba.
- Valóban azt hiszed, hogy ezt hagyom neked?
Mikor többiek visszatértek a vadászatból elkezdtük összeszámolni azokat, akik a segítségünkre lehettek. Ahogy az eredmény is mutatta… Nagy esélyünk volt győzni, harc esetén is. De csak Én láttam tisztán a dolgokat, és már az elejétől fogva tudtam. Ha valakinek meg kell halnia, akkor az Én leszek…