2012. március 17., szombat

27. A szemtanúk… vagy háborús bajtársak?

Sziasztok!
Egy kissé elhúzódott a fejezet megírása, viszont így sikerült kiteljesítenem néhány fontos részletet. :D Aki nem látta még a Vámpírnaplók 3. évadját, vagy nem tud az Ősi vámpírok eredetéről, egymáshoz való viszonyukról, és a többi, annak lesz benne egy kevés spoiler az Ősiekkel kapcsolatban.
Remélem azért tetszik majd ez a fejezet és okozok nektek egy kis meglepetést!^^:P
Jó olvasást, és, ha elolvastátok, légyszi írjatok egy kommentet! :D
Puszszii
Bonnie


27. A szemtanúk… vagy háborús bajtársak?

- Alice-nek új látomása volt – rohant le Jasper az emeletről. - A Volturi tudomást szerzett Renesmee-ről. Aro épp az előbb döntötte el, hogy ide jönnek.
- Akkor nekünk is ideje indulnunk. Sara és Ricky megy Írországba, Én és Esme Egyiptomba, Rosalie és Emmett Alaszkába, Jasper és Alice pedig Amazóniába – adta ki a feladatokat Carlisle.
- Ha nem gond, megejtenék egy látogatást Alistair barátunknál – hoztam fel az ötletemet. – Mellesleg szólok Angelának és Lilly-nek is. Plusz még tudok szerezni három boszorkányt, egy halott boszorkányt, két-három vámpírt meg egy vadászt.
- Ez nem valami zsibvásár – szólt rám Esme.
- Hogyha találkozunk útközben Charlotte-tal és Peterrel, akkor őket is ide küldjük – mondta Jasper.
- Olyan fura ez az egész – sóhajtottam. - Nemrég még velük éltem, most meg… lehet, hogy meg kell ölnöm mindannyiukat. Cseszettül igazságtalan az élet. – Szünetet tartottam, majd folytattam. – Egy dolog azonban még ennél is zavarosabb. Aro jól tudja, hogyha akarom, mindannyiukat kivégzem. Mégis…
- Talán a remény vezérli őket – vonta meg vállát Carlisle.
Hangosan felnevettem kijelentésén.
- Szerintem a Volturinál sokan nem is tudják mi a remény. Vegyük példának Jane-t. Őt a becsvágy és az elismerés hajtja.
- Elismerés?
- Azt akarja, hogy elismerjék a tetteit, hogy tiszteljék őt, felnézzenek rá.
Bella és Edward otthon maradt Renesmee-vel, na meg a kutyusokkal. Bolhásék felügyelték a területünket, őrjáratoztak, meg ilyenek. Írországba hunyorítottam magamat és Ricky-t. Siobhanékat varázslattal küldtem el a házunkhoz – belementek abba, hogy segítsenek nekünk -, ugyanis Alistair nem volt éppen valami nagy közösségi vámpír, rettentően önfejű, konok és akaratos módon viselkedett mindenkivel. Erről még annyit, hogy voltak, akik tudták ezt kezelni, voltak, akik nem – az utóbbiakhoz többen tartoztak.
Kisebb győzködés után Alistair is rábólintott a segítségkérésünkre – emlékeztettem azokra az időkre, mikor megmentettem az életét, így valamivel gyorsabban sikerült rávennem.
Alistairt és Ricky-t otthon kitettem. Elindultam Halliwell-ék házába, majd Buffy-hoz és Angelhöz. Csatlakozott hozzánk Spike is – egy hidrogén szőke hajú vámpír. Damon-t is felhívtam telefonon – Stefan-t nem értem el -, hogy, ha tud, akkor jöjjön el hozzánk. Mikor hazaértem megkértem Piper-t, hogy a testvéreivel idézzék meg Penny-t. Én az „elveszett boszorkány” igét használtam, hogy előkerítsem Lilly-t és Angie-t. Mindhármuknak sikerült épségben megérkezni. Ekkor vettem csak észre, hogy Garrett is eljött. Ezen elcsodálkoztam, ugyanis egy nagy világutazó volt. Sose lehetett tudni, hogy éppen merre jár.
Mindenkit kitereltem a ház elé, hogy bemutassam őket a farkasoknak.
- Nos, drága barátaim és Spike!
- Most – tette jobb kezét a szíve fölé – mélységesen megbántottál – tettette a sértődöttet.
Halványan el is mosolyodtam, de nem hatott meg nagyon.
- Ami ránk vár, az nem gyerekjáték. Először fel szeretném hívni a figyelmeteket, hogy aki fél vagy netán más hascsikarása van, az most menjen szépen haza. Utána nincs visszaút. Nem kérek sokat, csak annyit, hogy bizonyítsátok a tényeket. Nem szegtünk szabályt, ezt Aro azonban nem tudhatja. Esetleg tudja, csak nem akarja figyelembe venni. Szóval, aki berezelt, az induljon szépen haza. – Vártam, hátha valaki élni akar ezzel a lehetőséggel. – Remek! – mondtam, mikor láttam, hogy senki sem állt fel. – Nos, Sam! Tudom, hogy… kötelességetek megvédeni az embereiteket. Békében szeretnénk veletek lenni a lehető legtovább, ezért nem kívánunk szerződést szegni. Ez azt jelenti, hogy ezen és a farkasok területén TILOS a vadászat emberekre. Okés?
Heves és kelletlen bólogatásokat meg „Igen”-féle morgásokat kaptam válaszul.
- Amíg ennek vége nem lesz, ők itt mindannyian hozzánk tartoznak, Sam. Remélem nem kell boncolgatnom a témát, hogyha ok nélkül bármelyikükre is rátámadtok, az egyezségünknek lőttek – folytattam a beszédet.
- Rendben – válaszolt az Alfa.
- Még négy nap, míg ideérnek – lépett ki Alice a bejáraton.
- Az jó. Minél hamarabb túlesünk rajta, annál jobb, bár az igazat megvallva kevesebb időre számítottam… – tűnődtem, miközben húgom meggyötört arcát kémleltem. – Mi van még? Látom rajtad, hogy valamit nem mondtál el.
- Mindenki jön… - suttogta Alice.
- Tessék? – kerekedett el a szemem.
- Az összes gárdatag. A Vezetőkkel és a feleségeikkel együtt – magyarázta a magától értetődőt.
- Nagyjából hányan?
- Legalább harmincöt főt számoltam össze.

Azt hiszem, nem tudom felidézni, hogy mivel töltöttük el azt a négy napot. Túlságosan meg voltam rökönyödve ahhoz, hogy bármire is odafigyeljek. Talán, ha megerőltetem magam, beugrik pár kép. Erők bemutatása, fizikai edzés, taktikai megbeszélések… Csak tudnám minek, hisz őket nem akartam harcolni látni.
Végül elérkezett az a bizonyos időpont. Csoportba verődtünk, kutyusaink hátul álltak. Felváltva álltunk. Egy vámpír, egy olyan, akinek mentális képessége van, tehát boszorkány, vagy hasonló. Aztán megint egy vámpír, majd ismét boszi.
Teljes mértékben elöntött a méreg, mikor megláttam a Volturit Aro vezetésével. Legszívesebben lerúgtam volna a képéről azt a fapofát, amit magára öltött. Próbáltam azért türtőztetni magam, némi sikerrel. Carlisle lépett elő sorainkból, az övékből pedig Aro. Közel sétáltak egymáshoz, mígnem már csak három méter választotta el őket egymástól. Aro-t Renata követte pincsikutya módjára – Marcus-szal és Caius-szal az oldalán -, apámat pedig én kísértem.
- Üdvözöllek benneteket, barátaim! – nézett rám a főnök. Carlisle-ra még csak rá se hederített. Vékonyodni kezdett bennem a cérna, ami a józan eszemhez kapcsolt.
- Barátok? – nevettem el magam dühösen. – Miféle barát megy a másik területéra azzal a szándékkal, hogy kinyíratja a másik egész családját? Holott még a tényeket sem tudod…
- Nem azért…
- Legalább ne akarj a képembe hazudni, Aro! – Már üvöltöttem vele, de meg se rezzent. Senki sem mozdult, majd Carlisle hirtelen megragadta a vállam.
- Nyugodj meg! Intézzük civilizáltan a dolgokat.
Nem feleltem, csak hátrébb léptem. Apám felvázolt nekik minden apróságot, amit Renesmee-ről megtudtunk. Caius a beszámoló után, mintha feszengeni kezdett volna. Aro rám nézett, majd Carlisle-ra. Látszott, hogy nehezére esik elhinni a történteket. A bennem összegyűlt harag bombaként robban szét – egy erősen lágy verzióban kezdtem dühöngeni.
- Ezt képtelen vagyok elhinni, Aro! Mikor eljöttél hozzám, mindig meghallgattalak, és meg is tartottam a titkaidat. Akkor bíztál bennem, jobban, mint a saját feleségedben… Mi változott azóta?
- Mindenkinek be kell tartania a törvényeinket, legyen az…
- Tudod, hogy magasról leszarom a törvényeiteket! – ordítottam. – Azonban még csak a fejemben sem fordult meg, hogy talán megszegjem. Nem érte meg. Ez nem lett másként.
Aro csak állt előttem, érzelem nem tükröződött az arcáról.
- Nem bűnös – motyogta végül.
- Ezt talán nem kéne megvitatni? – vinnyogott Caius.
- Nem.
Hátat fordított nekem, majd elindult. Annyira meglepődtem, hogy azt sem tudtam mit teszek. Megindultam utána és átkaroltam.
- Köszönöm – suttogtam a fülébe, egy puszit nyomtam az arcára.
Visszamentem a mi „térfelünkre”, a legtöbb jelen lévő úgy bámult, mint borjú az új kapura. Hihetetlenül nagy boldogság töltött el, amíg meg nem éreztem… őt.
- Lestat – mormogtam magam elé megkövülten.
Kapkodtam a fejem jobbra-balra, de a kétségbeesés eltompította az érzékeimet. Sehol sem találtam.
- Tudom, hogy itt vagy – kezdtem el hátrálni, s a vámpír fajt megszégyenítő módon hanyatt estem.
- Ne félj! – hangzott a fák közül a különleges bariton.
Hirtelen előttem termett, kezét felém nyújtotta. Drakula lehetett a stylistja, ugyanis hosszú, fekete, földig érő – középkorias – köpenyt viselt, szőkés haja a vállait seperte. A mindig pimasz mosoly helyett egy aggódó, ijedt pillantást vetett tám, majd maszk mögé rejtette minden érzelmét.
Vámpírsebességgel talpra ugrottam, majd kényszeredetten letérdeltem.
- Üdvözöllek az otthonomban, Mester! – mormogtam.
Felálltam, és a családom felé fordultam, akiknek döbbenet ült az arcára.
- Szeretném bemutatni ezt a férfit. Ő Lestat, a nemzőm.
Senki se találkozott még vele azelőtt, amit nem is nagyon bántam. Viszont akkor igen meglepődtek kijelentésemen.
- Minek jöttél? – törtem meg az időközben eluralkodni készülő csendet.
- Adni szeretnék valamit. Már rég meg kellett volna tennem ezt a lépést, de képtelen voltam rá. Most azonban rávitt a kényszer… - vallott színt.
- Kényszer? – fontam össze karjaimat a mellkasomon. – Ne szórakozz velem!
- Rendben. Úgy gondoltam, hogy ideje rendezned a számlát. Elijah-val.
A név hallatán, mintha egy tőrt forgattak volna meg a szívemben. Bár fogalmam sem volt, ki az említett személy, mégis úgy éreztem, valaha hozzá tartoztam.
- Ő meg ki? – kérdeztem rá.
- Négyezer év hosszú idő… azonban egy vámpírnak mégsem olyan sok.
- Miről beszélsz?
- Valóban fogalmad sincs semmiről – suttogta. – Lorena! Faith! Sharon! Gyertek elő! Csak csináljátok, amit mondtam.
Három nő lépett elő a fák mögül - egy barna, egy fekete és egy vörös hajú -, és egy tág körbe zártak engem.
- Mit csinálnak? – érdeklődtem.
- Varázsolnak. Visszahozzák az emlékeidet, amit elvettél magadtól.
- Ezt hogy érted?
- Hétszáz évvel ezelőtt egy nap felébredtél. Azt kérdezted tőlem „Hol vagyok?”, „Miért vagyok itt?”, „Ki vagy te?”, „Ki vagyok én?”. Tudom, nem lett volna szabad önszorgalomból hazudnom neked, viszont annyit szenvedtél már azelőtt, hogy egyszerűen muszáj volt. Így azt feleltem, a neved Sara. Kimondtam mindent, ami csak az eszembe jutott. A családodról azonban az igazat meséltem. Kivéve, hogy ki ölt meg mindenkit nálatok. Kezdjétek!
Időm sem volt értelmezni Lestat szavait, mert hatalmas fájdalom hasított a fejembe. A földre rogytam, majd felordítottam. Képek jelentek meg a szemem előtt – mintha akár filmet néznék - egy férfiról, nagyon régről. Nem kellett megkérdeznem senkit, tudtam, hogy ő Elijah.
- Jól van, hölgyem? – mosolygott rám.
- Természetesen. Gyönyörű nap a mai – válaszoltam. – No és Ön? Hogy érzi magát?
- Egyre csodálatosabban, mióta találkoztam Önnel, Elizabeth.
Zavartan elkaptam a tekintetem.
A kép váltott. Az erdőben sétálgattunk, miközben valamin nevettünk. Egyszer csak megálltunk. Méllyen egymás szemébe néztünk, majd megcsókolt. Szinte éreztem ajkainak gyengéd érintését.
Visszatértem a jelenbe.
- Fejezzétek be! Hagyjátok abba! – kiabáltam.
Újból egy képet láttam. Sírtam, ugyanis megtudtam, hogy Klaus meg akar engem ölni. Elijah végig tisztában volt vele.
- Mocskos szemétláda! – szitkozódtam az emlékben és a valóságban egyaránt. – Mindenben hazudtál? Szerettél valaha egyáltalán?
- Menekülj! – mondta Elijah. – Csak ez számít, hogy biztonságban légy.
Minden eszembe jutott. A szüleim látványa, mikor egyik este hazaértem. A vérbefagyott testük. A tény, hogy tudtam, Niklaus volt a tettes. Kol és Rebekah… A Nikkel töltött idő a ’20-as években. A Gloria’s nevű bár, ahova jártunk.
Végül megint a jelenben találtam magam. A könnyeim megindultak, belemarkoltam a fűbe, és úgy sírtam.
- Mekkora egy idióta vagyok! Azzal a gyilkossal barátkoztam! Volt bőr a képén rezzenéstelen arccal iszogatni velem.
- Egyszer sem bántam meg az évek alatt, hogy a lányt, akinek megszakadt a szíve vámpírrá változtattam. Ismertél minket azelőttről, csakis te lehettél képes arra, hogy megérts minket. Tudod, a családunk mára szétesett egy kissé. Nem apánk vadászati vágya miatt. Sokan elmenekültek, köztük én is.
- Örökkön-örökké egy család, igaz?
- Rossz testvér voltam, belátom, de ez van.
- Örülök, hogy végignézhettem azt a szívfacsaró jelenetet, mikor Rebekah, Elijah és Nik örök testvéri hűséget fogadtak egymásnak. Igazán megindító volt.
- Nos, a régi idő elmúlt, most pedig a jelen van. Anyánk azt szeretné, ha ismét egy család lennénk.
- Az édesanyátok? Jut eszembe, mi lett a többiekkel?
- Henricket, ahogy te is tudod megölték a vérfarkasok még időszámításunk előtt 2013 évvel. Niklaus pedig összegyűjtötte a testvéreinket. Finn kilencszáz éve, Kol egy évszázada, Rebekah pedig kilencven éve került a koporsóba. Az anyánkat, Esthert Niklaus megölte, azonban az ősi boszorkányok szellemei hibernálták a testét, így most ismét él.
- Te és E… Elijah? Ti miért nem végeztétek koporsóban?
- Elijah is töltött benne egy kis időt, én meg mindig is jó voltam a bújócskában. Azonban egy dolgot jól megtanultam a végére. Nik elől nem lehet örökre elbújni.
- Mi van Michaellel? – motyogtam.
- Meghalt.
- Várj, kitalálom. Klaus megölte. Érdekes módon a történetek vége általában ott fejeződik be, hogy ő legyilkol valakit - nevettem fel egy cseppet cinikusan. - Azért annyira furcsa. Olyan sok az emlék. Rose-Mary, Trevor, Katarina… Már máshogy látom a történteket. Fogalmam sincs mi lett Rose-zal, viszont Trevornak hála életének utolsó ötszáz évét meneküléssel töltötte. Trevor csak egyetlen hibát vétett, amit már oly sokan ezen a Földön. Megbízott Katarina Petrovában.
- Vérzik a szívem… - jött egy hang valahonnan a bokrok felől.
- Emlegetett szamár - sóhajtott Damon. - Milyen jó, hogy itt vagy. Úgy hiányoztál… Katherine.

1 megjegyzés:

Kitti Knippl írta...

Kérlek folytasd! annyira szeretném tudni mi lesz az ősök és sara között!
Pusszancs!!! :D