2. Egy kis következmény
Bementünk a házba. Carlisle otthon volt Esme-vel. Ez fura, mert még nem járt le Carlisle műszakja. De kiszúrtam, hogy valami nyomasztja a lelkét.
- Mi a baj? – kérdeztem, miközben a vállára tettem a kezemet.
- Semmi. – felelte komoran.
- Ohh… megint a kárhozatos dolog?
- Csak elgondolkodtam. És ha gondolkodom, nem tudok dolgozni. Mi van, ha tényleg a kárhozat a végzetünk?
- Ugyan már. Beszélsz bolondokat. Lehet, hogy én elkárhozom, de lehetetlen, hogy te is. Nézz magadra! Ellentmondtál az ösztönnek, és ahelyett, hogy emberi életeket vennél el, egészséges életeket adsz vissza. Ha ez nem megváltás a sorsodnak, akkor micsoda?
- Semmi. Nincs erre mentség. – mondta fájdalmas kuncogással.
- Mindegy is, hisz a halál még messze van. Ne rágódj ezen, hanem élj a mának. Ha a sors a halálunkat akarja, elég lesz akkor gondolkodni ezen. Már nem tudunk megváltoztatni semmit. – végigsimítottam a hátát, majd egy mosoly kíséretében az ajtó felé kaptam a fejem. Rosalie volt az. Becsörtettet a házba.
- Egyáltalán te honnan gondoltad, hogy közénk hozol egy embert? Akit nem is ismerünk? Egy vadidegent? Arra nem gondoltál, hogy milyen mondjuk Jasper-nek? És arra sem, hogy ha odajön, akkor elfajulhatott volna az egész? – vont kérdőre, szinte már üvöltve.
- Most az a bajod, hogy túl nagy kísértés volt vagy, mert ember? Megint a „Nekem nem volt választásom” szlogennel jössz? És ne takarózz Jasper-rel. Őt ne vond bele, mert nem az ő dolga. – feleltem az első két mondatot kissé gúnyosan.
- Ide figyelj… - kezdte egy morgás kíséretében.
- Nem! Te figyelj ide! – vágtam közbe – Ha nem lennél vámpír, sosem találkozhattál volna se velünk, se Emmett-tel. Nem találtad volna meg az igaz szerelmet. Mond te szerettél minket valaha is? Szereted egyáltalán Emmett-et? Vagy végig csak megjátszottad magad? – kiáltottam vissza.
- Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet? Persze, hogy szeretlek titeket! Mindannyiótokat.
- Hát akkor? Mért jössz mindig ezzel? Jobbnak vélted az előtte való életed? Azt, hogy egy idióta volt a férjed, aki csak azért erőszakolt meg a barátaival, mert annyira be volt mindegyik rúgva, hogy azt sem tudták hol vannak? És, hogy otthagytak az út szélén félholtan meghalni? Hát én mondom szép kis álom. Megint ezt szeretnéd? Jobb lett volna, ha Carlisle nem talál rád és meghalsz? Jobban éreznéd magad? Ja várj nem éreznéd magad sehogy, mert rég halott lennél. – mondtam még mindig kiabálva.
- Nem. Hagyd abba.
- Miért fáj az igazság?
Hangos morgás tört fel Rose mellkasából, miközben rámvicsorgott. Ugyanezt én is megtettem vele.
- Hé, csajok! Nyugi már! – mondta Emmett, Jasper és Carlisle majdnem kórusban, és Emmett lefogta Rosalie-t hátulról, engem meg Jasper.
- Jólvan! – kirántottam a karom Jazz kezéből. – Tudom, megint én vagyok a kis feketebárány. Csak mert én megmondom az igazságot? Vagy ha nem ezért akkor miért?
- Nem vagy te feketebárány. – mondta Carlisle a megszokott nyugodt hangján.
- Ja… De hát, ha nincs most igazam, akkor szóljatok. - majd ott termettem egy szempillantás alatt a zongora mellett. Játszani kezdtem. Nem tudtam mit, de játszottam. Játszás közben elgondolkoztam. Bellán.
„Vajon mért nem hallom a gondolatait? Miért pont most költözött ide? Miért éreztem késztetést arra, hogy odamenjek hozzá? És miért ennyire étvágygerjesztő? Ha jól vetem észre, Edward-ban több is megmozdult, mint az ösztöne. Ez a rengeteg kérdés… és csak egy válasz volt. A végzet. De nem az enyém. Szerintem Edward-é. – gondoltam magamban.”
Súlyos gondolatmenetem közepette, valami kizökkentett az egészből. Egy kéz a vállamon.
- Mit akarsz? – vetettem oda kissé mogorván.
- Nyugi már! Te is tudod milyen Rosalie. – felelte Alice.
- Te most az ő pártját fogod? – háborodtam fel.
- Nem! Nem fogom senki pártját. Csak azt mondom, hogy tudod milyen. Mindig is nagyobb bajai voltak ezzel a dologgal, mint a többieknek. Neki megvolt a tökéletes élete.
- Ja! Csakhogy ez nem jogosítja fel arra, hogy ok nélkül leüvöltse a fejem a helyéről.
- De arra is emlékezz vissza, hogy te kezdted!
- Frászt! Ő rontott be úgy, hogy majdnem kiszakadt az ajtó, de nem baj. – tiltakoztam. – De tudod mit, tényleg nem ér meg ennyit. – felpattantam és odaálltam Rosalie elé.
Éreztem Alice-en az aggodalmat. Olvastam a gondolataiban, hogy attól fél, hogy felpofozom Rosalie-t.
- Na, jön a következő eszmecsere? Hagysz felkészülési időt? – vetette nekem oda Rosalie.
- Nem. Csak bocsánatot szeretnék kérni. Kicsit tényleg durva volt tőlem.
- Aha, az volt. Végül is igazad is volt ezzel. Félek az igazságtól. Mert annyira fáj, hogy azt alig bírom. De közben a düh is ég bennem, a szemét volt férjem iránt. Még jó, hogy nem él már. Mondjuk kicsit én is rásegítettem. – fájdalmas keserűséggel felnevetett.
- Engedj… engedj minket segíteni, hogy begyógyuljon a seb.
- A seb már begyógyult, csak a heg maradt meg. Az a heg az örökkévalóságig ott marad rajtam. És fel fog tépődni mindannyiszor, ahányszor visszaemlékszem.
- Segítünk, hogy jobb legyen. Tudom, hogy milyen a mérhetetlen és kíméletlen fájdalom hidd el.
- Jó, majd próbálkozom nem nagyon ellenkezni. – felelte, majd beleharapott a szájába és próbált elfojtani egy mosolyt. Felkelt a székről, végül átölel.
- Köszi.
- Nem tesz semmit. – visszaöleltem.
- Nálad tényleg rövid ideig tart a harag. – próbált viccelődni Rose.
- Ja. - vágtam vissza kuncogva. – Alice te komolyan azt hitted, hogy fel fogom képelni Rosalie-t?
- Öm… hát megfordult a fejemben… - majd mindannyian felnevettünk.
- Na, jól van csajok, ha már végre túlestünk ezen az újabb melodramatikus, túlérzelgős jeleneten, akkor tölthetnénk hasznosabban is az időt. – vágott közbe Emmett, majd megdörzsölte a kezét, és vigyorgott egyet.
- Mit akarsz már megint? Mi jár a fejedben? – kérdeztem gyanakvóan.
- Semmit. Csak le akarlak alázni sakkban. Amiért a múltkor tönkrevertél.
- Én miből gondolod, hogy most nem így fog történni?
- Készültem.
- Mivel? Kiszámoltad mennyi kettő meg kettő?
- Tudod, ha megkérdezed tőlem, hogy mennyi kettő meg kettő, és én minden számot kizárok kivéve a négyet, akkor az úgy nem könnyebb?
- Most okosnak akarod feltűntetni magad?
- Hé! Kérdéssel a kérdésre nem ér válaszolni.
- Te is ezt csináltad nem? – erősködtem.
- Inkább játszunk, mielőtt még kikötünk a vásárlásnál.
- Mi köze van a vásárlásnak a sakkhoz?
- Semmi. De a nők mindig úgy beszélgetnek, hogy valahogy csak kikötnek a vásárlásnál. – miközben ezt mondta Emmett, leült velem szemben az asztalhoz, és elkezdte kipakolni a bábukat.
- Jaj de vicces valaki. Na, és ki volt ennek a viccnek a múzsája?
- Öm… Alice.
- Hát kössz szépen Emmett. – szólt közbe Alice.
Duzzogva felvágtatott a lépcsőn, rányújtotta Emmett-re a nyelvét, majd befutott a szobájába, és bevágta maga mögött az ajtót.
- Látod, ezt is megcsináltad. – mondtam kissé gúnyos vigyorral Emmett-nek.
- Majd bocsánatot kérdek tőle, de most játszunk.
- Amúgy meg csak színlelte a… öm… hisztit. – mondtam az alapján, amit hallottam Alice gondolataiban.
Emmett elmosolyodott, majd lépett a fehérrel. Lejátszottuk gyorsan, és kíméletlenül.
- Ugye megmondtam? – vetettem oda Emmett-nek.
- Jól van, csak el ne szállj magadtól. Fogadjunk csaltál.
- Én? Csalni? Ébredj fel Csipkerózsika. Az már nem lenne olyan élvezet. Amúgy én megmondtam, hogy a kettő meg kettő rajtad nem fog segíteni. – mondtam kissé kárörvendően. – Na de ennek még lesz folytatása. Hátha majd akkor sikerül legyőznöd.
- De neked már amúgy is könnyebb az egész, hisz ki tudod olvasni az összes lépésemet a fejemből.
- Figyelj és nem szoktam játékban csalni. Úgy már nem lehet annyira élvezni a nyerést. Viszont ha Edward-dal vagy Alice-szel játszok, akkor persze más a helyzet.
Egy csettintéssel visszaraktam az összes bábút a dobozba. Felkeltem, és megindultam a konyhába. Egy pohár vizet ittam, de a felét visszaöntöttem. Észrevettem, hogy szakad az eső. Az este további részébe végig szakadt az eső. Másnap reggel nem mentünk suliba. Carlisle kikérőt kért, hogy családi „kirándulásra” megyünk. De igazából nem mentünk sehová. Otthon voltunk és azt latolgattuk, hogy mi legyen most, hogy itt van ez a lány.
- Talán költözni kéne. – vetette fel Emmett.
- Én nem megyek innen. Tök jó itt, szeretek itt lenni. – mondtam neki.
- Nekem sincs kedvem odébb cuccolni. – mondta Carlisle gondterhelt hangon.
- Van egy szupi ötletem. Nyírjuk ki mint állat. – javasolta Rosalie.
– Amúgy Cicám, hogy lehet úgy gyilkolni, mint állat? – kérdezte kíváncsian Emmett.
- Jó gyorsan. – vágta rá Rosalie.
- Még mit nem. – tiltakoztam. – Nekem jobb ötletem van. Békéljünk meg a tudattal, hogy van és kész. Mást úgyse tudunk tenni.
- Van benne valami. – helyeselt Emmett.
Ebben a pillanatban csengettek.
- Ki a franc az ilyenkor? Hétköznap van nem? Ilyenkor nem dolgozik mindenki? – tudakolta Rosalie.
- Nem. – válaszolta Jasper. – A munkanélküliek nem dolgoznak. – Emmett majd megpukkadt a röhögéstől.
komit plíííz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése