2010. december 24., péntek

Versek, idézetek...:)

Versek

Karácsonyi titok...?
Ha varázsolhatnék egy nagy asztalt, 
ha mindenki körbeülhetné azt, 
ha egyszerre foghatnánk 
szíveinket kezeinken át, 
akkor 
megéreznénk milyen más 
a szeretet dobbanás. 
Ha megváltoztatható az ember, 
ha békéssé válhat a tenger, 
ha mindenki megláthatná 
álmaiban élő csodák 
mindennapjainak igazát, 
akkor 
meglelnénk a titkot talán: 
lelkünk örök karácsonyát.


Legyen..
Legyen a karácsonyod békés és boldog,
Kívánom, hogy semmire ne legyen gondod.
Legyen az új év az eddigi legjobb éved,
Kívánom, hogy csak a jó érjen el téged! 


Szeretet ünnepe
Ma a szeretet ünnepe van.
Gyújts hát egy gyertyát és
gondolj azokra
akik számodra igazán fontosak.
Az én szívemben te is ott vagy,
így hát gyújtok egy gyertyát
és a távolból rád gondolok,
halkan suttogva
Boldog Karácsonyt Kívánok!


December 24.
Sötétség odakint, fehér lepel áll a tájon
Hány szempár hullajt könnyeket, széles-e világon?
Bánod is Te, a fejedben csak egy pillanatkép
Szomorú; de a Karácsony csak a mesékben szép... 




Idézetek

" Hóban ébred majd az ünnep,
Minden percben nevet ránk.
Tud-e bármi szebbet adni,
Mint a békés nagyvilág? "
Csondor Katalin


"Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre! "
Wass Albert 

KARÁCSONY!!:D:D és 15. Múltbéli ellenségek és a kiképzés

Sziasztok!
Először is Boldog Karácsonyt! Teljen szépen ez az ünnep mindenkinél, a szeretet ünnepe! Mikor kibontjátok az ajándékaitokat és nem azt kapjátok amit szerettetek volna akkor gondoljatok arra, hogy szeretettel adták és a legfontosabb, hogy együtt van a család!:D:D(De azért kapjatok szép ajándékokat!!xDxD:D)
Karácsony alkalmából és amúgy is hoztam a következő fejezetet. Bocsi a késésért. Ha elolvassátok légyszi egy komit írjatok!:D Jó olvasást!!:D:D

15. Múltbéli ellenségek és a kiképzés

De egy afféle szentbeszéddel rábírtam a többieket is.
- Arra még nem is gondoltatok, hogy már rég elkaphattuk volna Victoria-t, hogyha nem lenne ez a hülye határ? – kezdtem bele. – Nem volna szükség erre az egészre, ha végre kibékülnénk, és nem lennének határok.
- Még csak az kéne… - válaszolt Paul.
- Miért? Miért volna olyan nehéz megszoknunk egymást? Miért kell az őseitek példáját követni? Miért?
- Mert igazuk volt.
Na, mindjárt beverem a képét ennek a Paul gyereknek.
- Csak szerinted. – léptem hozzá közelebb.
Rám vicsorgott, inkább hátráltam.
- A vérszívók maradjanak csak a saját területükön, mi meg a miénken. – jött olyan közel hozzám, hogy éreztem az arcomon leheletének melegét.
- Hahó! Felsérted az aurámat. – toltam kissé visszább.
- Ja, hogy neked olyan is van…
- Képzeld, van. De veszekedéssel megint nem megyünk semmire. De ha örökre nem is legalább innentől a harc utánig egy nappal függesszük fel ezt a határosdit. Kérlek titeket…
- És minek kell az az egy nap a harc után? – kérdezte Sam.
- Ha valami gáz lesz, akkor kell nektek Carlisle szakértelme. Bár nagyon nem kívánom, hogy szükség legyen rá, de ha mégis akkor legyen ott.
- Értem. Rendben van, de tovább nem.
Másnap a suliban megérkeztem sikeresen az ebédhez. A többiek a ballagási beszédről beszélgettek.
- Kezdhetnéd mondjuk úgy, hogy: Kedves diáktársaim! Ez a nap is eljött, el kell búcsúznunk egymástól. Sziasztok. – javasolta Mike.
- Mike ezt mondd el te és akkor majd nem kell elmenned már a zöldségeshez. – javasolta Jassica.
- Végül is szeretem a paradicsomot. – nevetgélt Mike.
- Áh, én ezt nem tudom megcsinálni. – adta föl Jassica. – Te megcsinálnád Sara?
- Persze. De perpillanat azt sem tudom mikor lesz a ballagás. – válaszoltam kissé bambán.
- Jövő hét pénteken. – jött a válasz Jassica-tól.
- Úgy gondoltam csinálok egy ballagási bulit. – jött meg Alice Jazz-el karöltve.
- Megint? – néztünk rá Bellával és Edward-dal egyszerre.
- Nyugi már, jó lesz. – szabadkozott.
- Múltkor is ezt mondtad. – nevetett fel zavartan Bella.
- De most nem annyira zavaró az a tényező. – utalt Alice a vérre.
- Már nem nagyon zavaró. – helyeselt Jazz.
- Egy buli? Nálatok? – hüledezett Jassica. – Még sose jártam nálatok.
- Senki se járt még náluk. – nevetett Eric.
- A kutya se hinné el, hogy itt vagyok igaz? – nevetett fel egy számomra ismeretlen hang.
Jasper viszont annál is inkább tudta ki az. Lassan hátrafordult. A nő már ott volt közvetlen mögötte. Csak ekkor esett le nekem ki az.
- Maria… - előzött meg Jazz.
- Szia Jasper! – suttogta Maria.
- Inkább égnél a pokolban te ringyó, minthogy itt lennél. – szűrte a fogai közt Jasper.
Jazz káromkodik? Akkor itt valami nagyon nagy gáz lehet, sőt biztos is.
- Ugyan… Már nem szeretsz? Tudod, én nagyon szeretlek. – bájolgott Maria.
- Szeretni? Nem. – rázta a fejét. - Gyűlöllek minden értelemben, ahogyan csak lehet. Te pedig sose szerettél. Csak játszottál velem.
- Ebben nagyon tévedsz! Szerettelek. Csak nem úgy, mint te engem.
- Ha hazudsz az neked jó érzés? Magadat áltatod ezzel. Most pedig takarodj innen.
Az első kiképzési órán farkas alakban jelentek meg a… farkasok. Kinn a réten látomásom volt. Rengeteg vámpír, több mint amennyire számítottunk. Kat és Victoria vezette őket.
- Rengetegen lesznek. – csúszott ki a számon.
- Hányan? – kérdezte fakult hangon Jazz.
- Legalább negyvenen. Plusz, minusz öt-tíz.
- Mennyi? – akadt ki.
- Ez nem a 6-os lottó reklám, hékás! – tereltem egy picit. – Nem leszünk elegen. – tértem vissza a tárgyra. – De tudok hozni segítséget.
Beszerveztem pár valakit a harcba. Stefan-t és Damon-t, a Halliwell nővéreket és Leo-t, Bonnie-t, Buffy-t a vadászt, Angyalt, Angie-t, Lilly-t és Abby-t. Igaz így kb. csak 29-en voltunk, de hátha. Odavittem mindenkit a tisztásra.
- Te aztán érted a dolgod! – kiáltott rám nevetve Emmett mikor meglátta mennyi „embert” toboroztam.
Bemutattam mindenkit mindenkinek, indulhatott a „móka”.
- Vannak pár szabályszerűségek. – kezdte Jazz. – Csak akkor kell betartanod ha nem akarsz meghalni. De először nem mondom el, próbálkozzatok! Egyszerre csak két személy harcol! Ki kezd?
- Én! – tört előre Damon.
- És én! – csörtetett mellé Emmett.
- Oké. Emmett figyelj arra, hogy taktikázz! Ne csak az erődre hagyatkozz, mert ők is ezt teszik!
- Engem nem látsz el jó tanáccsal? – mosolyodott el Damon.
- Nem tudom, hogyan harcolsz, de talán ha majd látom igen.
Egymásnak estek. Emmett se perc alatt a földre került. Elröhögtem magam. Mindenki engem nézett, nem értették mi van és csak Alice nevetett velem együtt.
- Neked aztán beszélhetek… - méltatlankodott Jazz.
Angyal jött Rosalie-val.
- Nem fogok megütni egy lányt. – tiltakozott Angyal.
- Ezt nem nekem kéne mondanom? – pofátlankodott Rose.
- Nyugodtan. – válaszoltam mindkettőnek egyszerre.
Rose pillanatok alatt leterítette Angyalt.
- Ez aztán erős. – sopánkodott.
- Ki is a lány? – kérkedett Rosalie.
Phoebe állt ki Stefan ellen. Az egyszerű, de nagyszerű praktikát választotta, a levegőben átfordulásos, sarokkal fejberudósat. Az a gáz, hogy nem úgy sikerült, mint hitte volna. Phoebe dermedten a földre zuhant, majd felüvöltött.
- A francba! Mért nem tudtátok mondani, hogy ez ilyen rohadt kemény?
Stefan sajnálkozó tekintettel bámult rá.
- Sajnálom! Elnézést! Nem szándékosan tettem. – vonakodott Stefan.
Bevillant egy látomás. Elborzadtam tőle.
- Basszus… - szóltam el magam, de lehet nem kellett volna.
- Mit láttál? – érdeklődött Jazz.
Nem jött ki hang a torkomon. Úgy éreztem majd megfulladok, de el kellett neki mondanom hisz őt is érinti.
- M… M… M… - nem tudtam befejezni, de végül erőt vettem magamon. - Maria… Katherine-ékhez csatlakozott. Ő is benne lesz a harcban. – el-elhalt a hangom, miközben közöltem a vészjósló borzadályt.
- Tessék? – értetlenkedett Jazz. – Az nem lehet! Azt hittem már feladta.
- Ismerhetnéd, hogy ő nem olyan. Különben meg mi an Nettie-vel és Lucy-val?
- Elegük lett Maria parancsolgatásából, túl soknak tartották, amit ő csinált. Maria a helyükre rakott engem.
Ekkor megéreztem két idegen szagát. Kiléptek az erdőből. Jazz őket is felismerte.
- Nettie! Lucy! Mit kerestek itt? – kiáltott rájuk.
- Úgy szimplán hallottuk, hogy segítség kéne megölni Maria-t. – mondta Nettie.
- Miből gondoltátok, hogy hiszünk nektek? – kételkedett Jazz.
- Ha nem tértünk volna jó útra, akkor nem hagytuk volna ott Őt. – válaszolt Lucy.
- Igazat mondanak. Nézd a szemüket! A gondolataik is az igazukról árulkodnak. – súgtam oda Jasper-nek. – Maradhattok! – szóltam nekik.
Hirtelen Penny Halliwell állt előttem.
- Kéne segítség? – lépett hozzám.
Láthatta rajtam, hogy nem tudom, mi van.
- Az égiek leküldtek hátha segítség kellene. Úgy látom nem szóval…
- Dehogyisnem. – tartottam fel.
Eldaráltam neki mindent, amit tudni kellett. Teltek a napok. Egyre közeledett a harc napja, jobban fejlődött a mi seregünk, mint hittem volna. Ez is csak Jazz érdeme. Phoebe lába is gyorsan meggyógyult. A farkasok kezdték megszokni a közös munkát. Már csak Bella alibijét kellett biztosítani. Elmentem Charlie-hoz és letisztáztam vele, hogy Bella egy ott alvós, csajos hétvégén vesz részt. Zokszó nélkül belement. Kifelé menet Bellába botlottam. Charlie épp elment hazulról.
- Hogy tudtad ilyen gyorsan megszervezni nekem? – kíváncsiskodott Bella.
- Edward-dal ellentétben engem szeret. – kuncogtam.
- Bár őt is annyira szeretné.
- Egyszer csak meg fogja. Amúgy neked minden tiszta a tervből?
- Aha. Figyi… Nagyon köszi amit értem teszel.
- Természetes. Különben nem tettem semmit.
- Az a rengeteg barátod csak azért jött, hogy megmentsen engem.
- Ebben tévedsz. Mindannyiuknak megvan a saját okuk. A farkasoknak a vámpírgyilkolási lehetőség, Halliwell-éknek, Leo-nak, Angie-nek, Lilly-nek, Abby-nek és Bonnie-nak a föld jobbá tétele, Stefan és Damon Katherine-en akarnak bosszút állni, Buffy szintén a vámpírgyilkolás miatt csinálja, Angyal a múltja miatt, Nettie és Lucy Maria miatt. Tehát ha úgy vesszük, mindenki jól jár.
Bella összeszedte a cuccait és indultunk hozzánk. Kiszálltunk a kocsiból, bementünk a házba.
- Mi elmegyünk vadászni. A csatához kell egy kis erő. Szóval az egész ház csak a tiétek. – mosolyogtam Bellára.
Eközben Edward kijött.
- Jó kislány legyél! – nevettem el magam.
Eltűntem a rengetegben. Kajáltam egy kicsit, majd reggel hazatértem.

2010. december 6., hétfő

Boldog Mikulást!:D

Sziasztok!
Boldog Mikulást kívánok mindenkinek!:D Remélem meglátogatott benneteket a Mikulás és rakott a csukátokba sok csokit!xD:P
Mi az osztályban ma adtunk át egymásnak csomagokat. Hál' Istennek engem az egyik barátnőm húzott és tök sok mindent kaptam tőle.:D:D
Még egyszer Boldog Mikulást!
Puszszii
Bonnie

2010. december 5., vasárnap

14. Rég nem látott ismerősök

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, bocsi, hogy ilyen későn. Kicsit rövidebb lett mint szokott, de igyekszem a következővel.:D Komikat légyiiii. : DD Annyit elárulok a következőről, hogy szerintem izgalmas lesz.:D Jó olvasást, várom a véleményeket!:D:D

14. Rég nem látott ismerősök

Hazaérkezésünkkor Esme majdnem Edward nyakába ugrott. Öcsém elé álltam.
- Ha jól gondolom most egy újabb fejmosás következik. – szisszent fel vészjósló tekintettel.
- Csak egy pici. - nyugtattam meg.
Fel kell készülnie.
- Hogy a fenébe is képzelted, hogy elmész megöletni magad? – kezdtem kiabálva. – Mindig nem védhetünk meg mi sem. Ha nem érünk oda időben, akkor meghalsz felfogtad? Legyél hálás Bellának, hogy eljött velünk, mert ennyi erővel simán nemet is mondhatott volna.
- Felfogtam és hálás is vagyok neki. – helyeselt.
Megöleltem, szorosan magamhoz szorítottam.
- Csak tudnád, hogy mennyire hiányoztál. Különben is jó már végre, hogy nem Esme sírását kell hallgatni, mert azt utálom. Tudod te milyen szörnyű volt Carlisle-t látni egy sarokba kuporodva, mint egy depis elmeroggyant autista? Ha nem, ne is akard. Szörnyű.
- Elhiszem!
Másnap reggel suliba mentünk. A többiek visszairatkoztak. Majdnem minden olyan volt, mint mielőtt elmentünk. A majdnem-et úgy értem, hogy szurkolócsapatot szerveztek a sulinak. Természetesen csupa lézengés volt az egész. Mutattam még órák előtt a kapitánynak pár ötletet. Könnyebben csinálták meg a javaslatomat. Becsöngettek, mint egy marhacsorda úgy rohant be mindenki minket kivéve. Utoljára értem a terembe. Bele sem telt 10 percbe jött egy vámpír. Nagyon ismerősnek tűnt nekem. Az ablakot használta ajtónak. Mindenki bámult rá, mintha nem láttak volna még fehér vámpírt.
- Szia, Sara. Gondom van.
Csak most esett le, Isobel az.
- Szia Isobel! Szerintem házszámot tévesztettél, nem én vagyok a kisegítő szolgálat.
- Damon nem akarja nekem adni Jonathan Gilbert szerkezetét, amivel a vámpírokat meg lehet ölni.
- Minek kell az neked? Tán beállsz vadásznak?
- Annak nem de…
Jönni kezdett felém kéjelgősen. Megcsókolt. Hmm… Ahhoz képest, hogy lány elég jól csókol. Ettől a gondolattól kirázott a hideg. Véget ért a csók.
- Ha nem segítesz, akkor megyek is. – fejezte be gyorsan.
Ebben a pillanatban döbbentem rá mit is csinált.
- Visszaadhatnád a lakáskulcsom. – nyújtottam felé a kezem.
Nem tudom mit kezdhetett volna vele. Visszaadta.
- Most menj! Nem fogok neked segíteni, Damon se fog, se Stefan, se Elena, Alaric meg végképp nem. Azt viszont elmondhatnád, minek kell neked. Katherine küldöd? Megint helyette dolgozol?
- Ez titok! – suttogta kuncogva.
Távozott ott, ahol érkezett. A varázserőmmel töretlen ablakot raktam be az ablakkeretbe. Felálltam, megindultam az ajtó felé. Jazz visszarántott.
- Ne menj!
- Muszáj! Ahogy Isobel-t ismerem, nem fogja annyiban hagyni. – erősködtem.
- Mégis mióta ismered?
- Három hónapja kb. De hidd el őt kiismertem, még gyorsabban, mint Katherine-t.
Még mindig nem engedett.
- Akkor mondom más hangszínben! Ha Isobel megszerzi Jonathan Gilbert szerkezetét, akkor azzal ki tudják irtani a vámpírokat. Ha John Gilbert kezébe kerül, akkor mind meghalunk nem érted? Még mindig nem világos? – hadartam enyhén magas hanglejtéssel.
Végre elengedte a karom. Futottam nagyon gyorsan, de mire Misticfalls-ba értem kitört a káosz. Úgy éreztem mintha apró tűkkel szurkálnák az agyamat. John már bekapcsolta addigra a szerkezetet, ezt jól tudtam. Viszont egyszer csak tompulni kezdett az érzés. A boszorkányságom elnyomhatta a vámpírságom. Kerestem, kutattam John után, de nem találtam sehol. Az apró szurkálások hada átment fejgörcsbe. Keresés közben megpillantottam Stefan-t a földön fetrengve mellette pedig Elenát.
- Jól vagy? – térdeltem le hozzá.
- Már igen, de hol van Damon?
- Megkeresem.
- Vigyázz magadra! – kiáltott utánam Stefan.
A gondolatokat követtem. Damon-nek mindig is furcsa gondolatai voltak, könnyű dolgot jelentett megkülönböztetni a többitől. Egy pinceajtóig vezetett a hang. Kivágtam az ajtót, de a láng visszacsapott. A vámpírok üvöltöttek a fájdalomtól.
- Damon! – kiabáltam be.
- Itt vagyok! – válaszolt.
Behunyorítottam. Gyorsan megtaláltam mivel ő volt az egyetlen, akit még nem nyeltek el a lángok. Kihoztam. Leraktam a földre.
- Minden rendben? – vizsgálgattam a sebeit.
Felpattant.
- Én jól. Megölöm azt a boszorkát, azt a ri…
- Hé! – szakítottam félbe.
- Tán neki joga van engem a halálba küldeni? Sok mindenkit megöltem már, nem fog különösebb nehézséget okozni.
Stefan-ék közelében jártunk mikor utolértem őt.
- Meg fogom ölni őket! Mindenkit! – kiáltott Stefan-ra Damon.
- Nincs jogod Istent játszani! – vágtam közbe.
- Mert neki joga van kárhozatra ítélni a semmiért? Mit tettünk, hogy egy szörnyeteg testében kell léteznünk az örökkévalóságig? Ha már Istenről van szó ő miért csinálta? – förmedt rám.
- Fogalmam sincs, de ez nem az emberek hibája hanem…
- Tudom, tudom Katherine-é. Már rengetegszer mondtad, hogy kijátszott, hazudott, az orromnál fogva vezetett és a többi.
- Ha kell, elmondom még dupla ennyiszer, mert látom nem vágod a lényeget! Egyedül Kat a hibás ezért, senki más.
- Erre már rájöttem, miután húszezredére elpapoltad.
- Akkor miért bünteted az embereket?
- Ha már egyszer gyilkosnak teremtődtem emberből miért ne?
- Talán mert nekik semmi közük az egészhez. – zártam le a témát. – Megnyugodtál már?
- Azt hiszem nem, de letettem a boszigyilkolásról.
Elsétált viszonylag nyugodtan. Stefan odasétált hozzám.
- Köszönöm. – hálálkodott miközben én bambultam Damon után.
- Semmiség. – tértem magamhoz. – Hiányoztál. – öleltem át.
Egy könnycsepp csordult le az arcomon.
- Mi a baj?
- Megértettem Damon szemszögét. Azt te nem tudhatod, fogalmad sincs, mennyire fáj neki és mennyire kötődik hozzád. Nem tudna nagyobb kárt okozni benned, minthogy lecikiz vagy megüt. Megölni nem volna képes.
Elköszöntem tőlük és hazatértem. Minden jó, legalább is annak tűnt. Csak be kellett tennem a házba a lába már tudtam nincs rendben semmi.
- Mi történt? – álltam meg a nappali közepén.
- Az van, aminek nem kellene lennie. – csattant föl Edward.
- Belehalnátok, ha elmondanátok, mi van itt?
- Valaki vadászik Bellára. Óvatos, mégis eléri a célját. Jól tudja, mire vagyunk képesek így ügye rá, hogy nyom nélkül elillanjon. – mesélte Jazz.
Erősen törtem a fejem hátha beugrik valami, de semmi.
- Nincs ötletem ki az. – adtam fel.
- Én viszont igen. Legalább is volna pár ötletem. Mondjuk az a Damon. Olyan furcsa volt mostanában. – ötletelt Emmett.
- Neki kisebb gondja is nagyobb Bellánál, van elég baja. – zártam ki a „gyanúsítottak” közül. – De mi van akkor, ha Katherine barátnőm szórakoztatónak véli ezt a kis játékot? Neki azonban csak én kellenék.
- Össze is foghatott valakivel. – suttogta Bella.
Mi? Ő is itt van?
- Kat inkább egyedül vadászik, viszont nem is olyan rossz ötlet. Tehát a kérdés: kinek böki a csőrét, hogy Bella él? Valami rosszakaróra kellene gondolni. Bella te nem láttál valami jellegzetes dolgot a napokban? – vetettem rá pillantásom.
- Nem. Ha csak…
- Mi ha csak?
- Ha csak az a vörös folt nem volt valaki.
- Ez egy jó nyom. Vörös és rád vadászik.
- Victoria? – állt fel Esme.
Mindenki szeme Esme-re szegeződött.
- Csak azért gondoltam rá mert vörös a haja és van célja, például megbosszulni annak a James-nek a halálát.
- Brávó, hibátlan logika. – gratuláltam. – De Victoria egyedül nem tudná véghezvinni. Kat segít neki. Ebben biztos vagyok, az oka rá pedig én vagyok.
- Ez azt jelenti, hogy…
- …hogy ezekkel az idiótákkal kell foglalkoznom. – vágtam közbe.
Leültem a kanapéra.
- Megint nem lesz egy szabad percem se. Rohadt jó, de tényleg. – fetrengtem kelletlenül.
Ezek voltak a gyenge pillanataim.
- Jó, most már eléggé kinyafogtam magam. Jöhet a dolog. – pattantam fel. – Bella te menj aludni! Most felnőtt dolgokról lesz szó! – mondtam halál komoly arccal.
- Hogy mi? De hát… - tiltakozott.
- Csak vicceltem. – nevettem el magam.
Az egész estét ötleteléssel töltöttük. Vagyis a maradék időt. Bella valamikor elaludt és Edward bevitte a szobájába.
A másnap reggel igen hamar jött el. Francnak volt kedve ilyenkor suliba menni. Azért rászántuk magunkat. Bella kapott kapásból egy hármast. Nem tudni ki Artemisz… Ez már bűn. Ezen elkacarásztam.
A nap végekor ismét otthon gyártottuk a terveket melyekkel megállíthattuk volna vélt támadóinkat. Alice látomása és az én látomásom beigazolta a gyanúmat. Mindez lehetetlennek tűnt mégis ott volt az orrom előtt. Az egyetlen lehetőség a kiképzés. Jasper értett az újszülöttekhez. De segítségre is szükségünk volt. Denali-ékra nem számíthattunk, mert a farkasok megölték Laurent-et. A farkasok maradtak. Tárgyalásokat kezdtünk velük másnap. Sam vonakodva belement a többiek viszont nem nagyon örültek.

2010. december 3., péntek

Rozy és Reby Depy End pályázatán kapott helyezésem

Sziasztok!
4. lettem a 4 közül.xD De megkaptam a közönség kedvence díjat:




Úgy döntöttem leírom nektek ide a novellám, remélem tetszeni fog. Komizzatok, hogy tetszik-e.:D:D 


Pokol helyett menny

- Abby azonnal gyere ide! – kiáltott rám apám.
Hurrá! Már megint mit csináltam? Szépen elbattyogtam a szobámból a trónterembe.
- Igen apa? – vánszorogtam be kelletlenül.
- Kicsim ez így nem mehet tovább! Te csak bulizgatsz, nem törődsz a kötelességeiddel.
- Nem gyere megint ezzel! Világosan megmondtam, hogy lemondok a hercegnői posztról! Te úgyis örökké élsz akkor meg minek?
- Mert a lányom vagy.
- Akkor adj örökbe!
- Hogy mondhatsz ilyet? Tudod, hogy szeretlek.
- Az utóbbi időben nem úgy vettem észre. Neked minden fontosabb nálam. Tudod mit kívántam a szülinapomon mielőtt elfújtam a gyertyákat? Azt, hogy végre legyek valaki az életedben, ne csak egy folt legyek a ruhádon. De már látom, hogy ez a tortás baromság nem ér az égvilágon semmit. – ordítottam.
- Mért mondod ezt? Szoktam veled foglalkozni.
- Aha, havonta egyszer. Elmondjam mit mondott Sulpicia mikor ezt mondtam neki?
- Mit?
- Azt, hogy nekem nem tök mindegy? Úgyis megszoktam már az egyedüllétet. Ugyan… és még ez a némber akar az anyám lenni? Hát azt lesheti, mert sosem lesz az. – fakadtam ki.
Apám egy fene nagy pofont kevert le.
- Ó, már versz is? – tápászkodtam fel. – Tudtam, hogy őt jobban szereted mint engem, pedig én a lányod vagyok. Nem engem kellene védened vagy hasonlók? Útállak! Gyűlöllek! Hányok tőled! Még te nevezed magad az apámnak Aro? – fordultam sarkon.
- Két hét szobafogságot kapsz!
- Tőlem két évet is kaphatok! – vetettem oda neki.
Annyira nem szeretek apával veszekedni. – ez alatt a gondolat alatt tört ki rajtam a sírás. Úgy fájt, a szívem szakadt bele. De már megtörtént. Berohantam a szobámba, levetődtem az ágyamra, ott folytattam tovább a sírást. Nagyjából fél órát tölthettem el így, mikor benyitott Demetri.
- Istenem! Hallottam mi történt! Úgy sajnálom!
- 1.: Megtanulhatnál kopogni, mert van magánéletem. 2.: Jesszus! A vámpírok pletykásabbak, mint a vénasszonyok.
Nagyot nevettünk ezen.
- Mi van?! Nekem Félix mondta, neki Corin, neki Athenodora, neki Alec… neki nem tudom, hogy ki, de először Caius mondta Jane-nek, ő meg továbbadta.
- Még jó, hogy ilyen sokan vagyunk. – nevettem.
Egy hosszú, csöndes perc telt el.
- Úgy látszik, a kis sztorim jobban terjed, mint a lepra. – kuncogtam.
Miután Dem elment gondolkozni kezdtem. Naná, hogy nem volt csönd sokáig. Berontott valaki a szobámba. Nem igaz, hogy ő sem tud kopogni. Hát ki volt az? Sulpicia, ki más?
- Nem beszélhetsz így rólam! Az anyád vagyok! – mennydörögte.
- Ha ebben a hitben élsz, akkor rosszul tudod. – feleltem higgadtan. – Most menj ki!
- A-a.
- Az én szobám nem? Szóval menj, amíg szépen mondom!
- Hát jó. De jössz te még az én utcámba. – fenyegetőzött, majd elment.
Chö… a hetven éves öreganyám se mondana ilyet, ha lenne, akkor se.
- El kell mennem vadászni! – határoztam el.
- Hová mész? Neked nem szobafogságban kéne lennem? – szegezte a kérdést hozzám Caius mikor összefutottunk a folyosón.
- Ott van az, hogy kéne. Különben meg haljak éhen? – bunkóztam kifelé menet.
Meg is érdemelte! Amikor ott volt az idő egyik se tudott mellém állni.
Kerestem egy jó kis erdőt. Megkergettem egy szarvast, két medvét és egy őzet. Fincsi vacsi volt. A kastély közelében összefutottam Heidi-vel. Sírva borultam a nyakába. Ő a legjobb barátnőm, mindig megért.
- Jól van… Cssssss… Ne sírj! Kibékültök megint, hidd el. – nyugtatott.
Visszakísért a kastélyba. Apám megint hívatott. Az a kis piszok Caius. Fogadjunk, hogy beárult, mert nem voltam a szobámban.
Mikor beléptem a trónterembe csak apa volt benn.
- Bocsánatot szeretnék kérni kicsim. Nem lett volna szabad megütnöm téged.
- Én is sajnálom. – öleltem át. – De a Sulpicia-ról szóló résznél csak az igazat mondtam. Nem tudja pótolni az anyámat
- Elhiszem. A szobafogságodnak vége.
- Köszi.
Elmentem szórakozni Heidi-vel. Három órán keresztül baromkodtunk, majd el kellett mennie kaját szerezni a többieknek, ezért én visszamentem a szobámba. Az a kupi, ami ott volt… Valaki szétrámolt! Nem lehet igaz!
Berontottam a trónterembe.
- Nem tudom, hogy ki volt, nem is akarom, de ha még egyszer valaki belekotorászik a holmimba nem állok jót magamért. Én se megyek a ti szobátokba és nem dúrom szét az alsógatyáitokat vagy éppenséggel bugyiaitokat.
Csak ekkor vettem észre, hogy mások is vannak a teremben.
- Hoppá! Hali! – vigyorogtam rájuk.
- Abby ez most nem alkalmas. – szólt rám apa.
- Ugye ők nem megint ilyen áldozati valamik? Ma van a Szent Márk napi ünnepség. Nektek még ünnepnapokon sincsenek szabadnapjaitok? Ugyan nézzetek rájuk. Tiszta árulótípusok ugye?
- Te nem tudod az egész történetet. – szólalt meg Alec.
- De igen, jó vagyok a gondolatolvasásban. Tehát mért kell őket megölni? Nem tettek semmi rosszat.
- A lány túl sokat tud. Nincs rá biztosíték, hogy nem mondja el az embereknek. – szólt bele Caius.
- Marcus te nem érzed, amit én?
- De. És igazad van. Ez az érzés erősebb mindennél. – helyeselt Marcus.
Végre valaki mellém állt.
- Apa, ha ez most azért van, mert mérges vagy rám, ne rajtuk verd el a port, hanem rajtam! – tapintottam a lényegre. – Jól tudom, hogy azért van. De akármit is mondasz, nem lesz Sulpicia az anyám. Nem is azért mert nem tudnám elfogadni, hanem mert túlságosan tapad. Ha nem akarná helyettesíteni az anyám hanem csak simán a barátnőm lenne, hidd csak el, hogy hamarabb elfogadnám őt.
- Neki ezt miért nem mondtad már? – próbált kitérni apa.
- Azt hiszed nem próbáltam, hogy nem minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt közöljem? De tudod mindegy is. Már nem érdekel, nem tud foglalkoztatni. Inkább kikísérem a vendégeinket.
- Hát jó. De egy idő múlva ellátogatunk hozzátok megnézni, hogy Bella vámpír-e. – mondta Caius.
Gyorsan kijöttünk a trónteremből. Hárman voltak, akiket kísértem: egy ember, egy pasi vámpír és egy apró vámpírlány.
- Miért mentettél meg minket? – érdeklődött kifelé menet az apró vámpírlány.
- Csak úgy. Nem érdemel senki halált a semmiért. – adtam számomra kielégítő választ.
- Hát jó, de azért köszi. – szólalt meg a pasi.
- Nincs mit. De egyet áruljatok… ne, inkább mégse. – tettem is le gyorsan az ismerkedésről. – Mit kerestek itt? – vágtam gyorsan bele.
- A nevem Edward. – mondta a pasi.
- Miért árultad el? Szeretek titokzatosan élni. – mosolyodtam el.
Csak most vettem észre, hogy milyen helyes az a srác. De annyira mégsem.
- Köszi. – mondta.
Ezt meg honnan a pics…
- Gondolatolvasó vagyok. – vágott közbe a gondolatomnak.
- Inkább ne dúrkássz a fejemben. – nevettem el magam.
- Miért? – érdeklődött.
- Mert még véletlenül olyan találnál, amit nem lenne szabad és meg kéne ölnöm téged.
- Woow… akkor neked veszélyes gondolataid lehetnek. – kuncogott.
- Nem nevetnél, ha tényleg tudnád, miről beszélek. Amúgy én is gondolatolvasó vagyok. Furcsálltam is, hogy ugyan az jár a fejedben, mint nekem. – nevettem.
- Mi volt bent a baj? – kérdezte az ember.
- Sulpicia az anyám akar lenni. Én meg nem akarom, ha erőszakoskodik. Ennyi a történet. – vezettem le.
Nem szóltak többet hozzám, így én sem hozzájuk. Kivezettem őket a kapun, majd visszatértem napi teendőimhez. Életemben egyszer úgy éreztem tettem valami jót is.
Hosszú hónapok teltek úgy, hogy csak pár másodpercnek tűnt az egész. Naptár nélkül nem tudtam volna követni.
- Édesapád hív! – nyitott be Demetri.
- Komolyan lerohadna a kezed, ha kopognál?! – kiáltottam rá, merthogy bugyiban és melltartóban voltam. Azt se tudtam mit takarjak magamon.
- Bocsi. – fordított hátat.
- Semmi gond. Mindjárt megyek.
Magamra kaptam valami tűrhető göncöt. Elindultam a trónterem felé.
- Tessék? – léptem be.
- Terepre mész. – jelentette ki apa.
- Mi van? – maradt tátva a szám.
- Jól hallottad. Rendbontás történt.
Válaszolni se volt időm, mert apa rögtön becibált a szobámba és volt szíves megosztani velem, hogy fél óra múlva indulunk. Hmm… milyen kedves…
Jane, Félix, Demetri és Alec is jöttek, gyakorlatilag nekem kellett őket kísérgetnem.
Megérkezésünkkor minden a feje tetején állt. Természetesen azt se tudtam hová megyünk és kikhez. Hirtelen megláttam egy ismerős arcot csak nem tudtam hová tenni. Szőke haj, magas termet, aranybarna szem, mindig kedves mosoly… Ő csak Carlisle lehet. Felderült az arcom.
- Carlisle! – kiáltottam fel örömtől telten.
Odafutottam hozzá, a nyakába ugrottam. Szerintem ebben a pillanatban mindenki bolondnak nézett azon a tisztáson.
- Szia Abby! – jutott szóhoz Carlisle. – Rég láttalak.
Kikászálódtam az ölelésből.
- Ja, én is téged. Megváltoztál! Olyan… olyan… olyan modern lett a külsőd.
- Haladni kell a korral nem? – mosolyodott el.
Most vettem észre, hogy többen vagyunk ott, mint hittem volna. Egész ismerős arcokat láttam meg: az apró vámpírlány, az ember meg a pasi. Vagyis Edward. Várjunk csak egy pillanatra! Ők is Cullen-ek?
- Hé! Titeket ismerlek! Edward, ha jól emlékszem.
- Igen. – helyeselt a pasi.
- Ti ismeritek egymást? – csodálkozott el Carlisle.
- Persze. – vágtam rá. – Megmentettem az életüket. Edward, a csöppség és az ember. – mutattam rajtuk végig.
Volt ott egy behemót nagy gyerek, ő a csöppség szónál röhögni kezdett.
- Netán valami nem tetszik? – mentem oda hozzá.
- De, nagyon is. Csak Alice a csöppség… Ezt eltaláltad… A méreteit… - nevetett tovább.
- Rohadt vicces vagy Emmett. – forgatta a szemét Alice.
- Milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutattam neked a családomat. Ő itt a feleségem Esme. – mutatott Carlisle egy karamellbarna hajú nőre. – Ő Rosalie. – mutatott a szőke ciklonra. – Ő Bella. – mutatott az emberre. – Ő pedig Jasper. – mutatott egy szőke hajú pasira, egész jól nézett ki.
- Úgy látszik elvégeztétek azt, amit nekünk kellett volna. Akkor már semmi dolgunk itt. – szólalt meg Félix.
- Várjunk csak! Ki az? – mutatott egy lányra, aki nagyon félhetett, mert agy fa tövében gubbasztott behúzva fülét farkát.
- Ő Bree. Megadta magát így nem bántjuk. – felelt Carlisle.
- Lehet, hogy ti nem, de mi igen. Félix! – parancsolt Jane.
- Félix ne! – kiáltottam utána. – Kérlek!
- Sajnálom, de nincs más választásom.
Gyorsan ki kellett találnom valamit.
- Félix, ha megölöd a lányt én itt maradok Cullen-ékkel. Legalább egy évig nem megyek haza.
- Megalszik a tej a számban. Haladj már! – sürgette Jane.
- Sajnálom! – ahogy kimondta ezt Félix már szét is tépte.
Ez nem lehet igaz!
- Carlisle maradhatok veletek? – bevetettem a legbocisabb szemeimet.
- Hát… Felőlem jöhetsz. Valakinek ellenvetés?
Minden Cullen rázta a fejét.
- Akkor maradhatsz.
- Gyere ide! – szóltam drága jó immáron sokszorosan gyilkos testőrömre.
Mindenki fejében csak az járt, hogy kiverem a balhét.
- Elő papírt és egy tollat. – folytattam.
- Máris. – engedelmeskedett Félix.
- Írd, amit mondok!
- Pillanat. – turkált a zsebében. – Áh, megvan. Mehet.
- Kedves apa! Bocsi, hogy ilyennel zaklatlak, de Cullen-éknél maradok egy időre. Ezt köszönd Jane-nek. A többiek nem tehetnek róla, kérlek őket ne is büntesd. Az ellenvetéseket nem fogadok el hisz már döntöttem. Egy ideig maradok. Hívj fel, ha bármi kellene.
Kivettem a kezéből a lapot és megtoldottam egy sorral: Puszillak: Abby.
- Tehát Félix neked most az a feladatod, hogy ez odaadd apámnak! Alec kérlek, állítsd le Jane-t, ha út közben netalán tán el akarná venni ezt Félix-től.
Gyorsan eltereltem a testőrséget a tisztásról.
- Köszi. – ejtettem meg mindenkinek.
Levetődtem a fűbe. Nagyot szippantottam a levegőből.
- Hmm… A szabadság illata. – nevettem el magam.
- Nem akarsz velünk jönni a házunkba? – érdeklődött Alice.
- De, csak olyan jó több mint 1500 évi bezártság után végre Volterra falain kívül lenni a testőrség nélkül.
Mikor a Cullen házhoz értünk azt hittem kiesik a szemem a látványtól. Bementünk.
- Woow… - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Jó kritika. – mosolyodott el Emmett.
Alice felkísért a szobámba. Másnap suliba kellett menni. Egész este csodálkoztam, hogy apa nem hívott fel.
- Indulhatunk? – rohantam le a lépcsőn.
Senki sem volt odalenn.
- Hahó!
Carlisle kifelé jött a konyhából.
- Jó korán keltél. – kuncogott. – Még csak hat óra.
- Mert mikor indulunk?
- Nyolckor, addig még van bőven időd.
- Akkor jó. – hagytam rá. – Emlékszel a régi időkre?
Lassanként mindenki beszivárgott a nappaliba, Esme-t viszont nem láttam sehol. Most ez ilyen sok mindenkit foglalkoztat?
- Azt hiszem.
Nagyon zavarban volt.
- Tán jártatok vagy mi? – viccelődött Emmett.
- Amióta ismerlek először nem mondtál hülyeséget. – helyeseltem. – Mindjárt jövök.
Időt hagyok feldolgozni. Felmentem a gyűrűért amit Carlisle adott nekem.
- Úgy érzem, ezt vissza kell adnom, mert az úgy nem helyénvaló, hogy még nálam van. – nyomtam a kezébe a gyűrűt.