Sziasztok!
Először is szeretnék mindenkinek jó őszi szünetet kívánni!!:D Bocsi, hogy megint kicsit késtem vele, de beneveztem egy novellaírós pályázatra, mire kitaláltam azt a sztorit, addigra ahhoz rengeteg ötletem lett, több mint ehhez így inkább azt írtam. Azért remélem tetszik majd, JÓ OLVASÁST, várom a komikat.:D:D
13. Vámpírmentő akció
Csak hasítottunk végig az országúton. Siettem valaha az életemben már sokszor, de egyik sem volt ehhez fogható. Istenem! Hogy lehet valaki ekkora balfék? Meg akar halni? Ha igen akkor miért most? Sok kérdésem volt, de úgy véltem már nem lesz kitől megkérdeznem. Elég gyorsan odaértünk Forks-ba. Belláék házához siettünk, miközben egyre csak azt mondogattam magamban, hogy: Jól van, ez biztos csak valami rossz hallucináció! Mikor kiszálltunk a kocsiból már szürkület volt. Benéztem a ház ablakán, de nem láttam semmit, gondoltam Charlie biztosan dolgozik. Vagy a temetést intézi.
- Úgy látom nincs itt senki. – jegyezte meg Alice.
- Menjünk be!
- És azt hogyan tervezted?
- Ugyan kérlek. – fogtam meg a kezét.
Behunyorítottam a szobába.
- Minő egyszerű, de mégis nagyszerű.
- Ja. – nyögte apró húgom.
Nézelődni kezdtünk, hátha valami utal arra… hátha… nem halt meg Bella. Egy idő után rohadt unalmassá vált ez az egész, úgyhogy letelepedtünk a kanapéra és úgy döntöttünk megvárjuk Charlie-t. Tőle kérdezhetünk, hiszen minket szeret nem?
- Unatkozom. – sóhajtozta Alice.
- Verd a segged a földhöz. – szereltem le.
- Ha-ha-ha. Roppant humoros vagy.
Csupán fél óra telt el, már nyílt is az ajtó. Feloltódott a villany.
- Úr Isten! – visított fel Bella.
A nyakunkba ugrott. Szerintem nem csak én öleltem nagyon szorosan.
- Na várj csak! – toltuk el egyszerre Bellát.
- Elárulnád, hogy hogy a fenébe lehet az, hogy még életben vagy? – szegezte a kérdést Alice.
- Hogy lehetsz ekkora balfék? Meg akarsz halni? Ha igen akkor miért most? – hadartam eltiporva a válaszolási lehetőségeit.
- Mi? – értetlenkedett.
Ne már! Én se most jöttem le a falvédőről. Nem tudja mikor akart öngyilkos lenni? Chö…
- Leugrottál egy szikláról. Nem rémlik semmi? – puhatolóztam.
- Ja, hogy az. Én nem akartam öngyilkos lenni, csak sziklát ugrottam. Merő hóbortból.
- De jó! – vagdalózott Alice. – Viszont azért ennek jobban örülök, mert látszólag nincsenek öngyilkos hajlamaid.
- És… és… ő itt van? Neki elmondtátok?
- Nincs. És nem mondtuk el. Csak ritkán telefonál akkor is csak azért, hogy elmondja, még egyben van. Meg olyankor kérdezősködik rólunk.
- Ohh… Az jó. – savanyúskodott Bella.
- Dehogy is jó! – rikkantottam. – A minap is ezen veszekedtem vele. Vagyis ró… Mindegy.
- Mi ró…?
- Rólad. – sütöttem le a szemem. – Tudod, Bella valamit el kell mondanom.
- Ezt nem neked kell elmondanod. – avatkozott közbe Alice.
- Úgyis megtudja akkor meg nem tök mindegy? Szóval… - tértem vissza a tárgyra. – Nem azért mentünk el, amit Edward mondott neked. Hanem miattad. Hozott helyetted egy döntést. Én elleneztem a legjobban, de amikor leszavaznak nincs esélyem. Carlisle-nak ez volt a legnagyobb indoka: Gondolj bele mi lenne akkor, ha te akarnál elmenni és Edward nem akarna. Neked hogy esne, mikor támogatást várnál? – próbáltam utánozni Carlisle hangját, de valahogy nem sikerült valami jól.
- Akkor hazudott? – hebegte Bella.
- Igen. De csak azért, hogy „neked jobb legyen”.
Ekkor beállított a házba ez orbitálisan büdöske teremtmény.
- Szia Jacob! Lányok ezt itt Jacob! Ő olyan vérfarkasféle. – mosolyodott el.
Mi van? Vérfarkas? Mi történt itt mialatt mi nem voltunk?
Nagyon egymásra néztünk Alice-szel.
- Akkor mi megyünk is. Úgy látom, van mit megbeszélnetek. – sóhajtottam.
- Jó. De ugye visszajöttök?
- Persze. Amint kivágtad a kutyust. – feleltem.
Alice-szel kimentünk. Beszélgettünk egy darabig. Hirtelen látomásom támadt. Láttam mikor Edward dühöngve eljön a házunktól. Nyílván hallotta, amikor beszéltük Alice látomását. A Volturihoz tart, ki akarja nyíratni magát. Beszél… Várjunk csak. Mi? Meg akarja öletni magát? Hát komolyan ez a gyerek nem komplett. Elmondtam Alice-nek a sztorit. Egyet értettünk abban, hogy az egyetlen, aki megmentheti az csak is kizárólag Bella. Mikor beléptünk az a Jacob gyerek levágta a telefonkagylót, dünnyögött valamit magában. Olyasmit, hogy:
- Ennek mindenbe bele kell rondítania?
- Ki volt az? – faggatózott Bella.
- Senki. Charlie-t keresték. – szűrte a fogai közt.
Nekem csak most esett le: Edward volt az. Bellát kereste, meg akart róla bizonyosodni, hogy tényleg meghalt-e. Mivel Jacob azt mondta neki, hogy Charlie a temetést intézi Edward azt hitte, hogy Belláét.
- Bella! Segíts! – rohantam hozzá.
- Valaki volna szíves elújságolni, hogy miről van szó?
- Edward hívott az előbb. Azt hiszi meghaltál mikor leugrottál a szikláról, mert hallotta mikor beszélgettünk Alice-szel a látomásról. Most hogy Jacob beadta a temetős dolgot Ed azt hitte, hogy a tiédről van szó.
- Mit csináltál? – fordult szikrázó szemmel a kutyához.
- Elmegy a Volturihoz! – kiabáltam rá. – Ő is meg akar halni! – fejeztem be keserűen.
- Istenem! – hüledezett Bella.
- Ide figyelj! – fordítottam Bella fejét úgy, hogy tekintetünk a másikét lássa. – Akármit… Akármit megadok neked, csak könyörgöm, segíts megmenteni az életét! Bármit megkaphatsz! Kincset, házat, bármit. Csak arra kérlek: segíts!
- Nekem nem kell semmi. Segítek, de ne adj semmit!
- Oké. Most kell indulnunk. Írj levelet Charlie-nak, én meg szedek elő neked ruhát. Ugye nem baj?
- Nem. De mégis hová megyünk?
- Volterrába. – kiáltottam le az emeletről.
Összeszedtem néhány rongyot. Behurcolkodtunk a kocsiba. Jacob próbálta visszahívni Bellát, hogy ne menjen, de nem nyert. Csettintettem egyet: a kocsi életre kelt és tollszárnyai nőttek.
- Figyelj kocsi! – kezdtem mondandómat. – El tudsz vinni Volterrába?
- Persze. Szállj be, és odaviszlek.
- Remek. – mosolyodtam el.
Beszálltam a kormány mögé, beindítottam a motort. Felszálltunk a levegőbe persze láthatatlanul, majd utunk céljához, Volterrába vettük az irányt.
Ügyesen landoltunk, láthatóak is lettünk. Az már a szívás, hogy Szent Márk napi ünnepség volt. Az őrök ki se maradhattak.
- Bella! Fuss! Az óratorony alatt lesz. Gyerünk! Pontban délben akarja megtenni. Ha mi mennénk, azt hinné, hazudunk. Különben meg van még egy kis elintéznivalónk a halandókkal. – utasítottam.
Csakugyan rohant, ahogy mondtam neki. Alice-nél volt egy kis „zsebpénz”. Könnyen meg tudtuk vesztegetni az őröket, hisz a pénz minden beengedő fickónak „barátja”. Beletelt öt percbe. Bella után mentünk. Kerestem egy jó kis helyet a kocsinak, pontosabban levágtam az első sarkon, Alice előre ment. Kivágtam magam előtt az a szép kis kaput. Nagy öröm volt, amit benn láttam. Edward él. Ami kissé elszomorított, hogy Jane jött elő valahonnét.
- A Mester kérdezteti, hogy hol maradtok el ilyen soká. – szólalt meg.
Jellemző, ő az, aki tipikus talpnyaló.
- Aro nem tud maga idejönni? – kérdeztem.
Ezen csak forgatta a szemét.
- Gyertek utánam! – utasított Jane.
Angie sms-t küldött. Egy démontámadás.
- Én mindjárt megyek, csak most van egy kis dolgom. Szükségem van pár mágikus pillanatra.
Odahunyorítottam magam Angie-ékhez. Lezavartuk a bunyót, utána közöltem velük, hogy nekem mennem kell. Mikor megjelentem a Volterra-i trónteremben már Félix szorításában találtam Edward-ot, Dem pedig Alice-t fogta le.
- Pár percre tűnök el és ti rögtön kihagytok a buliból? – tereltem a témát. – Nem lehetne, hogy hazamenjünk? – szegeztem a kérdést Aro-nak.
- Nem! – szólt bele Caius.
- Ja, csak hogy a kutya se szólt hozzád Szöszi. Beszélhetnénk Aro? Négyszemközt.
- Persze.
Mindenki kiment. Aro a lelkére kötötte mindenkinek, hogy amíg beszélgetünk, senkinek se essen baja.
- Aro! A világon semmit sem kértem tőled. Soha. De most kérek: légy szíves engedd el őket! Könyörgök neked!
- Én megtenném, hidd el, de nem lehet. A lány túlságosan sokat tud rólunk. A testvéreim sem egyeznének bele, és minimum az egyiknek bele kellene.
- Marcus beleegyezne.
- Te azt honnan tudod ilyen biztosan?
- Ő maga is tudja, hogy Bella nem árulna el minket. Különben is, átváltoztatjuk. Volt egy látomásom. Nézd meg magad! – nyújtottam felé a kezem.
Néma csönd lett, légy nem volt benn, tehát annak a zümmögését sem lehetett hallani.
- Hmm… Igazad van. Már csak az a dolgunk, hogy meggyőzzem a testvéreimet. Legalábbis Marcust, mert Caius nem fog engedni az biztos.
- Köszi! Köszi! Köszi! – ugrottam a nyakába örömömben.
Aro behívta a többieket.
- Nos, testvéreim! Mérlegeltem a dolgot és arra jutottam, hogy Bella nem ártalmas ránk nézve. Meg mi van akkor, ha a lány vámpír lesz?
- Soha! – morgott Edward.
„- Ne már! Most akarom megmenteni az életeteket ezzel te birka!” – mondtam gondolatban.
Ed lesütötte a szemét, úgy látszik vette az adást.
- Most szavazzunk! – folytatta Aro. – Ki szavaz arra, hogy a lány éljen, és majd vámpírrá teszik Cullen-ék?
Marcus félénken ugyan, de feltartotta a kezét.
Marcus félénken ugyan, de feltartotta a kezét.
- Nos, ha így állunk kettő az egy ellen. Hazamehettek! – jelentette ki Aro.
- Ezt nem csinálhatod. Ők sem különbek a többieknél csak mert Sara a barátod. – akadékoskodott Szöszi.
De most komolyan… ki szólt hozzá?
- Az nem befolyásolta a döntést. Menjetek, mielőtt meggondoljuk magunkat! – fordult felém.
- Rendben és köszönöm. – hálálkodtam.
- De úgy vigyázzatok, hogy hamarosan mi fogunk titeket meglátogatni, majd meglátjuk, hogy tartjátok-e a szavatokat. Örüljetek, mert nem szoktunk második esélyt adni. – prédikált még mindig Szöszi.
Kifelé menet hatalmas kő esett le a szívemről viszont azon örvendeztem, hogy végre vége a szomorkodásnak.
