Sziasztok kedves olvasók!
Bocsássatok meg nekem, kicsit elhúzódott ennek a fejezetnek a megírása. Nem sok dolog történik, de ez a részlet kell ahhoz, hogy eljussunk az izgalmas részig.xd A következő fejezet eseménydúsabb lesz, azt garantálom. Néhány dolgot lerövidítettem a végén, pl. a baba születését, mert az eredeti könyvben sem fogott meg ez a részlet, hát most sem. Remélem tetszik majd azért ez a fejezet, légyszi komizzatok, ha elolvassátok. Köszönöm szépen, jó olvasást! :D
25.
Segélykérés és az utód
A buli után
Belláék már indultak is a repülőtérre. Egyre fogytak a vendégek, míg csak
vámpírok maradtak, na meg a vadász és egyéb „mellékszereplők”. Jenna és Alaric
már nem voltak jelen. A nappaliban ültünk egymást bámulva szótlanul.
- Ki vagy te?
Olyan ismerős vagy nekem, de biztosan nem találkoztunk még, mert arra
emlékeznék – törte meg a csendet Damon Angelnek szegezve a kérdést.
- Angel vagyok.
Hallhattál rólam, esetleg olvashattál valamit egy régi könyvben.
- Angel, Angel… -
gondolkodott el Damon.
- Nem Angelus? –
kérdezte Stefan. – Nem olyan régen én olvastam egy Budapesti mészárlásról.
Rengetegen meghaltak, és a történet szerint egy Angelus nevű vámpír volt az
elkövető.
- Eltaláltad –
szegezte tekintetét a padlóra Angel.
- Ejnye, Sara! Ne
cimborálj a gonoszokkal, nem áll jól neked – ingatta a fejét Damon.
- Már megváltozott
– mondtam.
- Hogyan? –
érdeklődött Stefi.
- Boszorkányok
tették – kezdett bele Angel komoran a történetbe. - Vannak vámpírok, akiknek az
átváltozásuk során kiszakad a lelke. Vannak, akik viszont annyira ragaszkodnak
hozzá, hogy egy része megmarad, van, akinek több, van, akinek kevesebb. Az
enyém kiszakadt. A boszorkányok visszaadták a lelkem egy szertartás, egy tesula
gömb és egyéb kellékek segítségével. Ők ezt azért tették, hogy szenvedjek meg a
bűneimért, de valahogy örülök neki. Így legalább nem rendezek nagy „lakomákat”.
- Jut eszembe.
Hogy oldjátok meg az együttléteket? Mikor legutóbb hallottam e felől… - kezdtem
bele.
- Nem akarok
beszélni róla – szakított félbe Angel.
- Problémáid
vannak ott lent? – szólalt meg Damon.
- Nincsenek. Nem mondtam
el a hátul ülőjét a lélekvisszakapásomnak. Tehát, mint már mondtam a
boszorkányok szenvedni akartak látni engem. Ezért úgy csinálták meg a
varázslatot, hogy szakadjon ki a lelkem ismét, ha egyetlen pillanatnyi örömben
és boldogságban részesülök. Elég egyetlen pillanat és ismét mészáros leszek.
- Ez elég kemény
történet – ráncolta össze a homlokát Eleazar.
- Most, hogy
kiveséztük a... – álltam fel és kezdtem bele, de ledermedtem.
Egy látomás
pergett le a szemem előtt. Bellát láttam nagy hassal, majd a következő
pillanatban már egy gyermeket tartott a kezében, Edward a hátuk mögött állt.
Bellának vörösen izzottak a szemei. A Volturi. Hirtelen visszatértem a jelenbe.
- Az lehetetlen –
suttogtam. – Nahuel?
- Mi a baj? – jött
oda Alice.
- Semmi. Most
dolgom van – csettintettem, és utcai ruha termett rajtam.
- Mit mondtál az
előbb? – kérdezte Carlisle elkerekedett szemmel. - Nahuel? A…
- Igen. Ti
várjátok Edward hívását, nekem el kell mennem.
- Hívni fog? –
vont föl a szemöldökét Emmett. – Én mást csinálok a mézesheteimen.
- Igen, hívni fog
– válaszoltam.
- Hová mész? –
aggodalmaskodott Ricky.
- Megkeresem
Siobhant – nyitottam ki az ajtót.
- Miért? – nézett
rám értetlenül Carlisle.
- Megkérem, hogy
akarjon nekem valamit – léptem ki az éjszaka sötétjébe.
Futva tettem meg
az utat Írországig, kissé lefárasztottak mágikusan az esküvő előkészületei.
Mielőtt még odaértem volna, Carlisle hívott.
- Ideje volt már –
vettem fel a telefont.
- Edward hívott,
hazajönnek. Bella… Bella… - dadogta.
- Terhes lett –
fejeztem be a mondandóját. – Két napja jövök, kicsit hosszú az út. Visszafelé
hunyorítással megyek. Viszem magammal barátainkat is, ha beleegyeznek. Szólj,
ha megérkeztek.
Letettem a
telefont, maximum gyorsaságra kapcsoltam. Bekopogtattam Siobhan házának
ajtaján. Az ajtót viszont nem a lány, hanem egy ismeretlen nő nyitotta ki.
- Siobhant keresem
– próbáltam meg ellökni az útból.
- Ki keresi? –
állított meg.
- Az neked ne
számítson – villantottam ki hófehér agyaraimat.
Ekkor egy vámpír
termett ott, aki szorosan magához ölelt.
- Sara! –
visította. – Olyan régen nem láttalak már – ugrándozott.
- A segítséged
kéne – vakarásztam meg a fejem, tudtam, hogy nem szép dolog belekeverni őt is.
- Mit szeretnél?
Eközben bejött a
nő is. Suttyó külseje elvonta a figyelmemet. Úgy éreztem, ezt meg is kell
osztanom vele.
- Ide figyelj,
kislány! A suttyó külsőd elvonja a figyelmemet – fontam át mellkasomon a
karjaimat. – Hol van Liam? – néztem értetlenül Siobhanra.
- Elment a boltba
– ült le egy fotelbe Siobhan. – Bocsáss meg az udvariatlanságom miatt, ő itt
Meggie. Meggie, ő itt Sara – mutatott be minket egymásnak.
- Mit is foglal
magába a „suttyó külsőm”? – vonta fel a szemöldökét Meggie.
- Mikor jön haza
Liam? – folytattam a kérdezősködést, mintha meg se hallottam volna.
- Bármelyik percben
itt lehet – nézett az órájára Siobhan. – Miért is jöttél csak így hirtelen?
- Édesem, én két
teljes napja futok. Azt hiszed, ha egy apró-cseprő dologról lenne szó, akkor
nem jötten volna mágiával? – kérdeztem. – Spórolnom kellett vele a visszaútra.
A mondandóm végén
csengettek. Meggie kinyitotta az ajtót, Liam jött be rajta.
- Szivem, nem
találtam jó virágföldet. Amit találtam, olyat meg az út menti szántóföldről is
lehet szedni – bosszankodott barátom, miközben behozta a vásároltakat. Mikor
meglátott, minden kiesett a kezéből.
- Te… - akadt el a
szava.
Én csak nevettem
és nevettem, majd együtt nevetett velem. A másik két résztvevőnek fogalma sem
volt arról, hogy mi is olyan vicces, de igazából magunk sem tudtuk. Mikor végre
sikerült abbahagynunk a hahotázást, leültettem mindenkit a kanapéra.
- Igazából hozzád
jöttem, Siobhan – kezdtem bele.
- Akkor miért
kellett megvárnunk Liamet? – érdeklődött az említett személy.
- Mert rá is
szükségem van. A Volturiról lenne szó.
Mindhárman
ledermedtek.
- Nyugi, nem sok
az egész. Azért utaztam idáig, mert meg akartalak titeket kérni valamire.
Először is téged, Siobhan, hogy akarj nekem. Kérlek, akard, hogy a Volturi ne
döntsön a meglátogatásunk mellett.
- Ha csak ennyi
lenne…
- Még nem tudom
biztosra, de, ha ismét eljövök ide, akkor velem kellene jönnötök. Segíteni.
Végül is ez most még nem annyira lényeges. Majd visszajövök és meglátjuk…
Köszönöm, az eddigi segítségetek is nagyon sokat jelent nekünk.
Menni készültem
már, mikor Liam megszólalt.
- Miért akar
elmenni hozzátok a Volturi?
- Az még egyelőre
legyen titok, idővel mindent meg fogtok tudni.
Ezek után legalább
még körülbelül három hétig haza sem dugtam az orrom. Kerestem, kutattam, de
végül nem nagyon találtam semmit. Hazaérkezésemkor kinyitottam magam előtt az
ajtót. Furcsa szag csapott meg. Bentebb mentem, és a nappaliban, a TV előtt
megláttam a terhes Bellát, a szenvedő Edwardot és a bolhást. Várjunk csak. A
bolhást? Edward szórakozottan felkuncogott e gondolat hallatán.
- Örülünk, hogy
hazaevett a penész – tapsikolt gúnyolódva Emmett.
- Amíg TE
meresztgetted a valagadat a kanapén, ÉN dolgoztam Bella ügyének érdekében –
oktattam ki tudatlan testvéremet.
- Milyen ügyem
érdekében? – ráncolta össze homlokát Bella.
- Ha megszülöd a
babát – kezdtem. – HA megszülöd a babát…
- Meg fogom, ne
aggódj – biztosított szándékairól Bella.
- Akkor a Volturi
eljön, hogy megölje Őt. A gyermeket.
- Ezért rohantál
el? – kérdezte Carlisle.
- Igen. Sikerült
beszélnem Siobhannal. Képzeljétek, van egy új tagjuk. Valami Meggie – meséltem.
– Ez viszont most nem lényeg. Várnunk kell, míg Bella megszül. Valaki el fog
bennünket árulni, szeretném tudni ki lesz az – hagytam annyiban a dolgot.
Edward mindent
elmesélt arról a pár napról, míg nem voltam otthon.
- Ezért van itt a
kiskutyus – mutattam rá.
- Nevem is van ám
– mordult fel Jacob.
Órák teltek el
úgy, hogy senki sem beszélt.
- Érdekes lesz –
törtem meg a csendet. – A szemükbe nézni. Úgy, hogy nem egy oldalon állunk.
- Aro nem szeret
minket annyira, hogy eldobja a szabályait – mosolyodott el Carlisle.
- Pedig már
kezdtem hinni benne – kuncogtam. – Olyan furcsa volt megint velük élni.
- Különleges
népség, nem tagadom. A Volturi…
- Eddig azt
hittem, őket a hatalom köti össze. Vagyis Chelsea, de ez most mindegy. Az
viszont sosem gondoltam volna, hogy valaha úgy tekintek rájuk akár egy
pillanatra is, mint egy családra. Ez ugye nem maradt így sokáig, hiszen Jane
emberesen arcon vágott, így kievickéltem ebből az elképzelésből – vontam meg a
vállam.
2 hónapot
töltöttünk el azzal, hogy vizsgáltunk Bella gyermekének növekedését.
A baba gyorsan
fejlődött, Bella azonban egyre ramatyabbul nézett ki. A vége felé én is kezdtem
kételkedni benne, hogy az anyuka túléli a szülést.
Eljött a nap,
megindult a szülés. Az otthoni kórteremben – ami Bellának volt fenntartva –
csak Carlisle, Edward és Jacob maradt benn a terhes lánnyal. Pár órával ezután
Carlisle lépett ki az ajtón a babával. Érdekesen nézett ki a gyermek, mindenét
vér borította, habár egy törölközőbe bele volt csavarva. Jasper ezzel a
lendülettel megszaporázta a lépteit a házból kifelé.
- Túlélte? –
néztem egyenesen Carlisle szemébe.
- Ez a kislány
makkegészséges – mutatott a kezében lévő csöppségre.
- Tudod, hogy nem
rá gondoltam – álltam fel azzal az elhatározással, ha nem képes elmondani az
igazat, megnézem én magam.
- Történt egy kis
gond… - kezdte el apám, de elcsuklott a hangja. – Azután Edward beadta a
mérget. Most pedig várja a következményeket – indult el végül a szobája felé. –
Megyek, megmosdatom a babát.
- Mi lesz, ha nem
hat a méreg? – állítottam meg.
- Akkor Bella… -
megtorpant – meghal.
- Bele sem merek
gondolni – fordítottam el a fejem.
- Johamon kívül
senkivel sem találkoztam, aki teherbe ejtett volna egy embernőt. Mindketten jól
ismerjük az asszony sorsát – suttogta Carlisle, s folytatta útját eredeti célja
felé, ahová Rosalie is követte.
- Nos, készüljünk!
– fordultam a többiek felé.
- Mire? – vonta
fel a szemöldökét Esme.
- A háborúnkra –
lehelte Alice – a Volturival.