2011. december 25., vasárnap

Kellemes Ünnepeket! :D

Kedves Olvasóim!

Nagyon Boldog és Békés Karácsonyi Ünnepeket Kívánok! Remélem mindenki megkapta azt, amit a Jézuskától kért, de fő, hogy ezt az Ünnepet a családdal töltsük. :DD
Új fejezetet még nem hoztam, igyekszem az írással, kicsit lefoglalt a suli, most meg rákaptam az olvasásra, szóval... :P 

A szünetben még meglesz a friss fejezet. Annyit elárulok - hangulatfokozónak -, hogy érdekes fordulatot vesz a történet. Sarának nem csak a Volturival kell majd szembenéznie, hanem egy régi ismerős is feltűnik majd, aki olyan titkokat hoz magával a múltból, amik régen a feledés homályába vesztek. Az, hogy ki felejtett el mit és, hogy miért, az... majd kiderül a következő fejezetből.XD

Sajnos egyre jobban azt látom, hogy nincsenek kommentelők.:/ Igazság szerint ez nem is nagyon baj, mert a bejegyzések végén lévő szavazásból tudom, hogy valaki egyáltalán elolvassa az új fejezeteket, de igazán jól esne pár szó, amivel kifejezitek, hogy mi tetszett, vagy mi nem tetszett. :D

Ti mit kaptatok Karácsonyra? :D
Még egyszer Boldog Karácsonyt Mindenkinek!♥

Puszszii
Bonnie

2011. december 2., péntek

26. Tervek


Sziasztok!
Bocs, hogy megvárakoztattalak titeket. :$ Az "izgalmas részt" átraktam a következő fejezetbe. Mivel az előzőhöz nem írtatok komit, ehhez légyszi írjatok, mert csak onnan fogom megtudni, hogy egyáltalán érdekel-e benneteket ez a történet. Igyekszem sűrűn írni, de mostanában elég sok dolgozatra kellett tanulnom, meg egyre többet olvasok, hogy fejlődjek írás terén.:D
Szóval légyszi írjatok véleményt. :D

26. Tervek


Teltek a napok. Mindenki tűkön ült, nem csak a Volturi miatt. Bella még mindig nem kelt fel, pedig beadtuk neki a mérget. Hagytuk pihenni, hogy minél előbb magához térhessen. Edwardot elég nehezen lehetett el mozdítani a betegágy mellől. Családi kupaktanácsot hívtunk össze a ház előtt, amin a farkasok is részt vettek.
- Láthatod, Sam! A gyermek ártalmatlan – kezdtem.
- Valóban? – szaladt fel Sam szemöldöke. – Nem tudunk róla semmit.
- Mi viszont igen – lépett előrébb Carlisle. – Egyetlenegyszer láttam már ilyet. Az a vámpír viszont szándékosan ejtette teherbe azokat az embernőket. Kísérletezett.
Paul köpött egy jó nagyot oldalra.
- Amint vége ennek az egésznek, örömmel várunk takarítani – mutattam az ocsmány cselekedete „gyümölcsére”.
- Türtőztesd magad! – szólt rá Sam. – Eddig ezt miért nem mondtátok? – tért vissza a tárgyra.
- Mert részleteket magunk se tudtunk – feleltem. – A Volturi miatt ne fájjon a fejetek, lerendezem egyedül.
- Megbeszéltük, hogy segítünk egymásnak – nézett rám csodálkozva Carlisle.
- Én meg azt mondtam meg tisztán és világosan, hogyha harcra kerül a sor, akkor ti villám gyorsan elhúztok onnan – hadartam.
Hirtelen mindenkinek beszélni támadt kedve, és mindannyian elkezdték mondani a magukét. Én értettem mindenkinek az indokát, de azért kezdett irritálni az ordibálás.
- Satis!/Ejtsd: Szátisz! Jelentése: Elég!/ - kiáltottam el magam.
- Nem, nem elég! – tromfolt le Jasper. – Nem azért jöttem ide Alice-szel, hogy aztán a szép kis családi idillből megint csak hamu, fájdalom meg a nagy semmi maradjon. Eleget harcoltam már másért ahhoz, hogy megtegyem ugyanezt a szeretteimért is.
- Akkor is ezt fogod mondani, mikor Alice, vagy bárki más a családunkból a földön fetrengve ordít majd, mintha kilökték volna a napra gyűrű nélkül? Vagy épp a süket, vak, néma és érzéktelen rohangálás meg kétségbeesés jobban hangzik? – Próbáltam drámai hatást elérni, de senkinek sem támadt kételye abba, hogy követni fognak a bunyóba. Végül elvicceltem az egészet. – Amúgy meg milyen szerencsénk van, nem?
- Miért? – kérdezték többen is.
- Hopp itt egy kar, ott meg egy láb. Nem baj, majd Carlisle visszarakja – mosolyodtam el.
Pár perc néma csend övezte a beszélgetést.
- Te, hogy akarnád megoldani a helyzetet? – fordultam Carlisle felé.
- Tanúk kellenek.
- Mire?
- Arra, hogy nem szegtünk törvényt.
- Ezt hogy tervezed? – vártam az élelmes választ, ugyanis sokan félek a Volturitól, és nem mertek vele szembeszegülni.
- Mindjárt megmutatom – tűnt el nevelőapám, s egy pillanattal később a babával együtt jelent meg az ajtóban. – Ő itt Renesmee Carlie Cullen – mutatta be unokahúgomat Carlisle. – A néveredetről majd később – hagyta annyiban.
- Nos? – sürgettem.
- Fogd meg! – nyújtotta át nekem Renesmee-t. – Neki is van képessége. Edward gondolatolvasó, Bellának pedig valamilyen mentális pajzsa van. Renesmee pedig képeket mutat a saját elméjéből bárkinek. Akkor, amikor akarja, de ki is tudja ezt az egészet kapcsolni. Úgy vélem, hogy ez a képesség a gondolatolvasás és a mentális pajzs keveréke.
A kislány hozzám ért. Habár tudtam mi fog következni, mégis meglepődtem. A képeket nem úgy láttam, mint mikor mások gondolatait olvasom. Furcsa volt, mégis megértettem, hogy mit szeretne. Látni az anyukáját.
- Az az ötletem támadt, hogy ezt megmutathatnánk néhány ismerősünknek is, akik tanúsítani tudnák ezáltal a Volturinak, hogy Renesmee nem gyermekből lett vámpír. Talán így kimászhatunk ebből küzdelem nélkül. Én így hiszem – ráncolta homlokát elgondolkodva Carlisle.
Mindegyikőnk felkapta a fejét, s Bella szobája felé néztünk.
- Felébredt? – kérdezte tétován Emmett.
- Azt hiszem… - suttogtam.
Nagy meglepetésünkre Renesmee elkezdett tapsikolni és nevetgélni.
- A pici nagyon gyorsan fejlődik, nem csak szellemileg. Ez alatt a három nap alatt rengeteget változott – közölte nevelőapám. – Most megnézem Bellát, és adok neki egy tasakot – indult meg befelé.
- Egy tasak mit? – kérdezte Seth.
- Vért – feleltem.
- Most mit teszünk? – kérdezte Rosalie, miután Carlisle eltűnt az ajtóban.
- Carlisle nem hülye. Hazug meg aztán főleg nem – felelt Alice. – Ha Ő valóban hisz abban, hogy így sikerül a dolog… akkor mindannyian így teszünk.
Bella jobban viselte az „újszülött” létet, mint azt bárki is gondolta volna. A babát nem adtuk oda neki rögtön, túlságosan féltünk attól, hogy a picire támad. El kellett telnie pár napnak ahhoz, hogy megbizonyosodjunk Bella önuralmáról. Edward megtanította vadászni, ahova mindannyian követtük őket, mert már elég régen nem ettünk. Ricky hamarabb el akart jönni, így leváltottuk a Renesmee-re vigyázó Rosalie-t és Emmettet. Mélyen bent jártunk az erdőben, de a varázserőmnek köszönhetően hamar hazaértünk. Beesteledett, mire a házba értünk, s Rosalie addigra le is fektette a babát. Az ágy melletti kanapén ültünk, Ricky átkarolta a vállam, a mellkasára dőltem.
- Olyan régen nem voltunk kettesben – suttogta.
- Tudom, és sajnálom – emeltem fel a fejem.
- Nem a te hibád.
- Dehogyisnem. Annyi minden történt mostanság, és Én elhanyagoltalak – csókoltam meg, majd elhúzódtam egy kicsit. – Ezt is olyan régen csináltam már… - újból megcsókoltam.
Ricky már a pólóm alatt járt, de megállítottam.
- Nem szabad – kuncogtam. – Itt a gyerek – mutattam rá a tényre, miszerint nem kellene sem hallania sem látnia ilyeneket ilyen fiatalon. – Nem szeretném, ha egy „olyan” képet mutogatna a gondolataiból akárkinek is - vicceltem el a dolgot.
- Rendben – egyezett bele vonakodva szerelmem. – Beszélgessünk – suttogta a fülembe. – Szeretsz még? – szegezte nekem az első kérdést.
- Persze – feleltem szinte azonnal. – Hogy kérdezhetsz ilyet? - hitetlenkedtem.
- Néha úgy érzem, hogy van már elég férfi az életedben, hogy már nem kellek neked.
- Egyre nagyon hülyeségeket beszélsz. Még hogy nem kellesz nekem? Inkább nekem kellene ezt éreznem.
- Miért is? – vonta fel a szemöldökét.
- Sosem vagyok itt veled, valamikor egymáshoz se szólunk… Te nem ilyet érdemelsz, mint amilyen én vagyok.
- Érdemek, heh? – sóhajtott szerelmem.
Csönd kezdett elhatalmasodni a szobán. Azon gondolkoztam, vajon mit is mondhatnék neki egy ilyen idióta helyzet előtt, mint a Volturival való „háború”.
- Azt hiszem… még most ki kellene szállnod ebből az egészből… - suttogtam végül.
Éreztem, ahogy mellkasa megfeszül a fejem alatt, ahogy lélegzetvisszafojtva kereste a megfelelő szavakat.
- Kiszállni? – végül csak ennyit bírt kinyögni, semmi mást. Magához von és szenvedélyesen megcsókolt. – Sosem hagynálak el – támasztotta homlokát az enyémhez. – Még akkor se, ha elzavarnál – kuncogta.
- Az sem érdekel, hogy valószínűleg a szemed láttára fogok meghalni? – kérdeztem.
Ricky szemei elkerekedtek – láttam a behúzott függönyöktől támadt félhomályban.
- Akkor veled megyek a halálba.
- Valóban azt hiszed, hogy ezt hagyom neked?
Mikor többiek visszatértek a vadászatból elkezdtük összeszámolni azokat, akik a segítségünkre lehettek. Ahogy az eredmény is mutatta… Nagy esélyünk volt győzni, harc esetén is. De csak Én láttam tisztán a dolgokat, és már az elejétől fogva tudtam. Ha valakinek meg kell halnia, akkor az Én leszek…

2011. november 27., vasárnap

Novellám Bells pályázatára. :DD

A hógömb



2011. november 11. Péntek


A nevem Rosemary Anne Sparks. Átéltem valami olyan mesébe illőt, oly varázslatos és egyben pokoli dolgot, ami miatt bolondnak nyilvánítottak, és őrültek közé zártak. Idáig mindent magamban tartottam, de már nem bírom tovább. Annyi hihetetlen dolog történt velem abban a bizonyos kilenc hónapban. Talán Önök is őrültnek hisznek majd, ha elolvasták ezt, de engem nem érdekel. Csak azt szeretném, hogy tudjanak az igazságról. Nem, nem arról, amit igazságnak hisznek, hanem arról, ami ténylegesen megtörtént. Fel akarom tárni… a valóságot.

Tizenöt évvel ezelőtt kezdődött az egész, 1996. június 1-jén, Szombaton. Tizenhét éves voltam. Egy árvaházban éltem, valahol London mellett, 6 éves korom óta. A Szent Tamás egyház befogadott tizenhat éves koromban, mert az árvaházban túl sok volt a gyerek. Itt kezdődött életem azon szakasza, mikor arról akartak meggyőzni, hogy tegyek olyat, amit már régen nem mertem… Higgyek.
Engem azonban nem nagyon hozott lázba a dolog. Grace nővér is hamar rájött, hogy nem vagyok valami jó apácának. Ez főleg akkor bizonyosodott be, mikor kiderült, hogy eljárogattam bulizni. A miséket elblicceltem, gyónni sem mentem valami sűrűn.
- Miért vagy itt? – kérdezte egy napsütéses őszi reggelen Grace nővér. – Nem tűnsz valami vallásosnak.
Cseppet sem gondolkoztam, rögtön rávágtam a válaszom.
- Amíg van tető a fejem fölött és étel, amit megehetek, addig nem panaszkodok.
Ahogy elkezdődött a beszélgetésünk, ugyan olyan gyorsan be is akartam fejezni, de Grace nővér megállított.
- Ma érkezik hozzánk a Tiszteletes Úr! Eric Clearnek hívják. Kérlek, vezesd körbe az egyházunkban, és légy vele kedves – mosolyodott el a nő.
Valahogy amióta megismertem azt a hölgyet – Grace nővért -, mindig csodáltam Őt. Fiatal, életvidám és látszott rajta, hogy a munkája híve. Emellett folyton kitartott a legvégsőkig. Talán magamnak sem mertem bevallani, de egy kicsit hasonlított valakire. Egy édesanyának kell ilyennek lenni?
A beszélgetés után elindultam elvégezni napi teendőimet. Kitakarítottam az oltárt, felsöpörtem a folyosókat, port töröltem, de ezek előtt még megreggeliztem, a mosatlanokat pedig elmosogattam. Mikor a levélgereblyézést is befejeztem, belelapátoltam egy pár zsákba a levélkupacot, s a megadott helyre akartam vinni. Csakhogy a kezemben lévő zsáktól nem láttam semmit, így véletlen nekimentem valakinek, Én elestem, a zsák szétszakadt, a leveleket pedig széthordta egy szellő.
- Haver, ezt nagyon jól megcsináltad! – förmedtem rá az idegenre. – Röpke három órája gereblyézgetek itt kint. Hála neked, lett még egy kis plusz melóm. Nagyon köszönöm. Pedig még ezer dolgom van… - zsörtölődtem.
- Nagyon sajnálom… nővér – nyújtotta felém kezét aggodalmaskodva az ismeretlen férfi. Addig a pillanatig nem is néztem rá – a segítő kezet természetesen elfogadtam. Nemcsak hangja, hanem azúrkék szemei is rabul ejtettek. Köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam, mint egy idióta – és közben el nem engedtem a kezét.
- S-Semmi baj – dadogtam.
- Ön Rosemary nővér?
- Igen – feleltem.
- Remek – mosolyodott el a szöszi pasi, kinek forró keze szinte égette a bőrömet. – Már nagyon vártam a találkozást.
Ennél a pontnál arcomba vágódott a valóság.
- Csak nem… Clear tiszteletes? – vontam fel a szemöldököm.
- Anney! – hallottam Dakota hangját magam mögül, de valahogy képtelen voltam felé fordulni. – Anney, gyere már! Még nem végeztél a levelekkel? Megbeszéltük, hogy te tereled el Grace nővér figyelmét – rángatott fel. – Elnézést, Clear tiszteletes, de most elő kell készítenünk egy meglepetést – hadarta.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy az ajtó felé cibál.
Sikerült Grace nővér szülinapi buliját jól kivitelezni. Az ünnepelt meghatódva nyitotta ki az ajándékokat. Ez a részlet nem is olyan lényeges, bár tisztán emlékszem a nővér boldogságára. Az olyan mérhetetlen boldogságra, amiben nekem sosem volt részem…
Clear tiszteletes csatlakozott az egyházunkhoz. Úgy gondolom, minden nappal egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Az a férfi titokzatos volt és ez nagyon tetszett. Azonban a titokzatosság titkokkal jár, amiből neki rengeteg lehetett – láttam a szemében. Egy tiltott dolgot kezdtem érezni egy olyan személy iránt, aki sohasem lehetett volna az enyém. Még az Ő beleegyezésével sem. Ez a tudat azonban jobban fájt, mint bármi más akkoriban.
Teltek a hónapok, egyre jobban közeledett a Karácsony. Mindenki lázasan készülődött az előadásra, az ünnepségre, az ajándékozásra. Én a kórus tagja voltam, ezért szerepeltem a műsorban.
- Olyan a hangod, mintha egy angyal dalolna – mondták nekem többen is.
Nem tagadom, valóban kifogásolhatatlan énekhanggal áldott meg az ég, és imádtam is a kórus tagja lenni. Az első Karácsonyomat töltöttem ott, így nem nagyon tudtam elrendezni a dolgokat segítség nélkül. Holly, Dakota és Gloria sokat magyaráztak nekem a rendszerről meg a szabályok betartásáról – amiket persze nem értettem, hiszen, hogy lehet szabályzat alapján előkészíteni egy ünnepet?
Karácsony napján minden díszbe verve állt, még az emberek is. Az egész templom csillogott-villogott, a fa alatt egy halom doboz állt – mind titkokat rejtve. A mézeskalács illata betöltötte a helyiséget, mely keveredett a fenyő illatával. Vacsora után kibontottuk az ajándékokat. Gloriának, Holly-nak, Dakotának és Clear tiszteletesnek vettem meglepetést, Ők is nekem – még az általam szeretett férfi is. Igen, szerettem. Be kellett vallanom magamnak is, hogy, amit érzek, az szerelem. Dakotától egy kötött pulcsit, Gloriától egy takaros csizmát, Holly-tól egy sálat és a tiszteletes úrtól egy gyönyörű hógömböt. Mikor megláttam, rögtön tudtam, hogy nem egy átlagos tárgy. A gyanúm beigazolódott.
Aznap este nem bírtam ki, felráztam a hógömböt. Érdekes fény áradt belőle, de ezen kívül nem történt semmi.
Másnap reggel valami fehérben fekve találtam magam. Nem fáztam, de elég hideg volt. Rögtön rájöttem: hó az, ami körülvesz. Rögtön szétnéztem. Mindenütt hó. Néhány fenyőfa látszott csupán a nagy fehérségben.
Futásnak eredtem, elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Azonban egyszer csak egy falnak ütköztem, egy láthatatlan falnak. Egyszerűen nem tudtam tovább menni.
Szárnysuhogást hallottam a hátam mögül. Mikor megfordultam, Clear tiszteletes állt előttem. Kicsi megkönnyebbülést éreztem, de - mint később rájöttem – alaptalanul. Lerítt róla a düh, a lenézés.
- Egy angyal vagyok – szólalt meg hirtelen, mire összerezzentem. – Meg kell, hogy szabadítsam a világot a tisztátalanoktól.
Villámgyorsasággal ért el hozzám, s a földre lökött. Valahonnan előszedett egy ostort. Ütni kezdett vele, közben meg sorolgatott valamit. Nem nagyon tudtam ráfigyelni, mert a fájdalom minden más érzékemet elnyomta. Nem tudom hányszor csapott rám, nem számoltam, de láttam, ahogy a vérem vörösre festette a fehérséget. Úgy éreztem, ott a vég. Hirtelen abbahagyta és így szólt:
- Mára ennyi elég, remélem megtanultad a mai leckédet! – vetette oda, majd szárnysuhogást hallottam, s mikor felnéztem az angyalt már nem láttam.
Minden egyes lesújtását végigüvöltöttem, azonban akkor már nem tudtam sem sírni, sem ordítani. Így csak feküdtem a hóban és próbáltam nem gondolni a lüktető fájdalomra. A következő, amire emlékszem, hogy az ágyamban keltem fel reggel. A hátam ugyanúgy fájt, mint az este, csak kétszer annyira. Váratlanul benyitott valaki a szobámba. Kinyitottam a szememet, Clear tiszteletes személyét vétem felfedezni. A lehető legtávolabb húzódtam tőle, de a belém hasító fájdalom nem nagyon engedett mozogni.
- Látom felébredtél. Jöttem kitisztítani a sebedet – mondta mosolyogva, majd leült az ágyam szélére.
- Te képmutató álszent! – szűrtem a fogaim között.
- Miért mondod ezt? – kérdezte meglepetten.
- Az éjjel majdnem agyonvertél, most meg jópofizol itt nekem?
- Csak nem akarom, hogy elfertőződjön a seb. Ennyi az egész. Különben is, így jobban gyógyul…
Akkor még csak nem is sejtettem mi annak a szemétládának az igazi célja, de elég hamar rávezetett. Éjjelente félholtra vert, reggel pedig ellátta a sebeimet. Fogalmam sincs ezt milyen taktikának hívták, mégis elég hatásosnak bizonyult. Szabályosan rettegem tőle, Őt ez mulattatta. A fájdalmaim miatt néha alig bírtam járni, egy idő után sikerült megszoknom.
Ez ment nyolc hónapig minden áldott este. Egyfolytában azon gondolkoztam, hogyan tudnék megszabadulni ettől az egésztől. Végül egy ebéd során döbbentem rá a megoldásra. Az egyik lány majdnem leejtett egy poharat, s valaki megszólalt:
- Vigyázz, az üveg könnyen törik!
A hógömböm is üvegből volt.
Kaja után rögtön a szobámba rohantam. Ahogy a kezembe vettem a hógömböt, megint a hatása alá kerültem. Csakhogy dühöm nagyobb volt a befolyásolhatóságomnál. Hatalmas erővel földhöz vágtam, s ripityára tört. A szilánkok szanaszét repültek, folyadék kiömlött a padlóra. A hógömb megsemmisült, a lelkem mintha felszabadult volna. Soha többé nem láttam Eric Cleart.



„ Az újságcikk kiadása után egy héttel Rosemary Anne Sparks életét vesztette.

A halottkém szívleállást állapított meg.

Kikértük Grace nővér véleményét az esetről, így nyilatkozott:
„Talán mégsem sima véletlen halált halt a lány. Teljes meggyőződésem, hogy Clear tiszteletes keze volt a dologban.” ”



A cikk végének kiadása után Grace Tomas nővért holtan találták saját lakásában.
Egy darab papírt szorongatott a kezében, melyre ezt írta valaki:
„A hógömb tulajdonosa megkapja a halál csókját. Idő nem számít, tengernyi van belőle. Érted is eljövök, asszony, ki nevemre bajt hozol, készülj a megtisztulásra, a halálodra.”

Az itt említett Eric Cleart nem találta meg a rendőrség.

Egyesek azt állítják Isten egyik beteglelkű árulója, mások szerint egy lelketlen bukott.
Az igazság mégis rejtve marad, mert ez az ügy eléggé titokzatos.
A titokzatosság pedig titkokkal jár.

2011. október 27., csütörtök

25. Segélykérés és az utód

Sziasztok kedves olvasók!
Bocsássatok meg nekem, kicsit elhúzódott ennek a fejezetnek a megírása. Nem sok dolog történik, de ez a részlet kell ahhoz, hogy eljussunk az izgalmas részig.xd A következő fejezet eseménydúsabb lesz, azt garantálom. Néhány dolgot lerövidítettem a végén, pl. a baba születését, mert az eredeti könyvben sem fogott meg ez a részlet, hát most sem. Remélem tetszik majd azért ez a fejezet, légyszi komizzatok, ha elolvassátok. Köszönöm szépen, jó olvasást! :D


25. Segélykérés és az utód

A buli után Belláék már indultak is a repülőtérre. Egyre fogytak a vendégek, míg csak vámpírok maradtak, na meg a vadász és egyéb „mellékszereplők”. Jenna és Alaric már nem voltak jelen. A nappaliban ültünk egymást bámulva szótlanul.
- Ki vagy te? Olyan ismerős vagy nekem, de biztosan nem találkoztunk még, mert arra emlékeznék – törte meg a csendet Damon Angelnek szegezve a kérdést.
- Angel vagyok. Hallhattál rólam, esetleg olvashattál valamit egy régi könyvben.
- Angel, Angel… - gondolkodott el Damon.
- Nem Angelus? – kérdezte Stefan. – Nem olyan régen én olvastam egy Budapesti mészárlásról. Rengetegen meghaltak, és a történet szerint egy Angelus nevű vámpír volt az elkövető.
- Eltaláltad – szegezte tekintetét a padlóra Angel.
- Ejnye, Sara! Ne cimborálj a gonoszokkal, nem áll jól neked – ingatta a fejét Damon.
- Már megváltozott – mondtam.
- Hogyan? – érdeklődött Stefi.
- Boszorkányok tették – kezdett bele Angel komoran a történetbe. - Vannak vámpírok, akiknek az átváltozásuk során kiszakad a lelke. Vannak, akik viszont annyira ragaszkodnak hozzá, hogy egy része megmarad, van, akinek több, van, akinek kevesebb. Az enyém kiszakadt. A boszorkányok visszaadták a lelkem egy szertartás, egy tesula gömb és egyéb kellékek segítségével. Ők ezt azért tették, hogy szenvedjek meg a bűneimért, de valahogy örülök neki. Így legalább nem rendezek nagy „lakomákat”.
- Jut eszembe. Hogy oldjátok meg az együttléteket? Mikor legutóbb hallottam e felől… - kezdtem bele.
- Nem akarok beszélni róla – szakított félbe Angel.
- Problémáid vannak ott lent? – szólalt meg Damon.
- Nincsenek. Nem mondtam el a hátul ülőjét a lélekvisszakapásomnak. Tehát, mint már mondtam a boszorkányok szenvedni akartak látni engem. Ezért úgy csinálták meg a varázslatot, hogy szakadjon ki a lelkem ismét, ha egyetlen pillanatnyi örömben és boldogságban részesülök. Elég egyetlen pillanat és ismét mészáros leszek.
- Ez elég kemény történet – ráncolta össze a homlokát Eleazar.
- Most, hogy kiveséztük a... – álltam fel és kezdtem bele, de ledermedtem.
Egy látomás pergett le a szemem előtt. Bellát láttam nagy hassal, majd a következő pillanatban már egy gyermeket tartott a kezében, Edward a hátuk mögött állt. Bellának vörösen izzottak a szemei. A Volturi. Hirtelen visszatértem a jelenbe.
- Az lehetetlen – suttogtam. – Nahuel?
- Mi a baj? – jött oda Alice.
- Semmi. Most dolgom van – csettintettem, és utcai ruha termett rajtam.
- Mit mondtál az előbb? – kérdezte Carlisle elkerekedett szemmel. - Nahuel? A…
- Igen. Ti várjátok Edward hívását, nekem el kell mennem.
- Hívni fog? – vont föl a szemöldökét Emmett. – Én mást csinálok a mézesheteimen.
- Igen, hívni fog – válaszoltam.
- Hová mész? – aggodalmaskodott Ricky.
- Megkeresem Siobhant – nyitottam ki az ajtót.
- Miért? – nézett rám értetlenül Carlisle.
- Megkérem, hogy akarjon nekem valamit – léptem ki az éjszaka sötétjébe.
Futva tettem meg az utat Írországig, kissé lefárasztottak mágikusan az esküvő előkészületei. Mielőtt még odaértem volna, Carlisle hívott.
- Ideje volt már – vettem fel a telefont.
- Edward hívott, hazajönnek. Bella… Bella… - dadogta.
- Terhes lett – fejeztem be a mondandóját. – Két napja jövök, kicsit hosszú az út. Visszafelé hunyorítással megyek. Viszem magammal barátainkat is, ha beleegyeznek. Szólj, ha megérkeztek.
Letettem a telefont, maximum gyorsaságra kapcsoltam. Bekopogtattam Siobhan házának ajtaján. Az ajtót viszont nem a lány, hanem egy ismeretlen nő nyitotta ki.
- Siobhant keresem – próbáltam meg ellökni az útból.
- Ki keresi? – állított meg.
- Az neked ne számítson – villantottam ki hófehér agyaraimat.
Ekkor egy vámpír termett ott, aki szorosan magához ölelt.
- Sara! – visította. – Olyan régen nem láttalak már – ugrándozott.
- A segítséged kéne – vakarásztam meg a fejem, tudtam, hogy nem szép dolog belekeverni őt is.
- Mit szeretnél?
Eközben bejött a nő is. Suttyó külseje elvonta a figyelmemet. Úgy éreztem, ezt meg is kell osztanom vele.
- Ide figyelj, kislány! A suttyó külsőd elvonja a figyelmemet – fontam át mellkasomon a karjaimat. – Hol van Liam? – néztem értetlenül Siobhanra.
- Elment a boltba – ült le egy fotelbe Siobhan. – Bocsáss meg az udvariatlanságom miatt, ő itt Meggie. Meggie, ő itt Sara – mutatott be minket egymásnak.
- Mit is foglal magába a „suttyó külsőm”? – vonta fel a szemöldökét Meggie.
- Mikor jön haza Liam? – folytattam a kérdezősködést, mintha meg se hallottam volna.
- Bármelyik percben itt lehet – nézett az órájára Siobhan. – Miért is jöttél csak így hirtelen?
- Édesem, én két teljes napja futok. Azt hiszed, ha egy apró-cseprő dologról lenne szó, akkor nem jötten volna mágiával? – kérdeztem. – Spórolnom kellett vele a visszaútra.
A mondandóm végén csengettek. Meggie kinyitotta az ajtót, Liam jött be rajta.
- Szivem, nem találtam jó virágföldet. Amit találtam, olyat meg az út menti szántóföldről is lehet szedni – bosszankodott barátom, miközben behozta a vásároltakat. Mikor meglátott, minden kiesett a kezéből.
- Te… - akadt el a szava.
Én csak nevettem és nevettem, majd együtt nevetett velem. A másik két résztvevőnek fogalma sem volt arról, hogy mi is olyan vicces, de igazából magunk sem tudtuk. Mikor végre sikerült abbahagynunk a hahotázást, leültettem mindenkit a kanapéra.
- Igazából hozzád jöttem, Siobhan – kezdtem bele.
- Akkor miért kellett megvárnunk Liamet? – érdeklődött az említett személy.
- Mert rá is szükségem van. A Volturiról lenne szó.
Mindhárman ledermedtek.
- Nyugi, nem sok az egész. Azért utaztam idáig, mert meg akartalak titeket kérni valamire. Először is téged, Siobhan, hogy akarj nekem. Kérlek, akard, hogy a Volturi ne döntsön a meglátogatásunk mellett.
- Ha csak ennyi lenne…
- Még nem tudom biztosra, de, ha ismét eljövök ide, akkor velem kellene jönnötök. Segíteni. Végül is ez most még nem annyira lényeges. Majd visszajövök és meglátjuk… Köszönöm, az eddigi segítségetek is nagyon sokat jelent nekünk.
Menni készültem már, mikor Liam megszólalt.
- Miért akar elmenni hozzátok a Volturi?
- Az még egyelőre legyen titok, idővel mindent meg fogtok tudni.
Ezek után legalább még körülbelül három hétig haza sem dugtam az orrom. Kerestem, kutattam, de végül nem nagyon találtam semmit. Hazaérkezésemkor kinyitottam magam előtt az ajtót. Furcsa szag csapott meg. Bentebb mentem, és a nappaliban, a TV előtt megláttam a terhes Bellát, a szenvedő Edwardot és a bolhást. Várjunk csak. A bolhást? Edward szórakozottan felkuncogott e gondolat hallatán.
- Örülünk, hogy hazaevett a penész – tapsikolt gúnyolódva Emmett.
- Amíg TE meresztgetted a valagadat a kanapén, ÉN dolgoztam Bella ügyének érdekében – oktattam ki tudatlan testvéremet.
- Milyen ügyem érdekében? – ráncolta össze homlokát Bella.
- Ha megszülöd a babát – kezdtem. – HA megszülöd a babát…
- Meg fogom, ne aggódj – biztosított szándékairól Bella.
- Akkor a Volturi eljön, hogy megölje Őt. A gyermeket.
- Ezért rohantál el? – kérdezte Carlisle.
- Igen. Sikerült beszélnem Siobhannal. Képzeljétek, van egy új tagjuk. Valami Meggie – meséltem. – Ez viszont most nem lényeg. Várnunk kell, míg Bella megszül. Valaki el fog bennünket árulni, szeretném tudni ki lesz az – hagytam annyiban a dolgot.
Edward mindent elmesélt arról a pár napról, míg nem voltam otthon.
- Ezért van itt a kiskutyus – mutattam rá.
- Nevem is van ám – mordult fel Jacob.
Órák teltek el úgy, hogy senki sem beszélt.
- Érdekes lesz – törtem meg a csendet. – A szemükbe nézni. Úgy, hogy nem egy oldalon állunk.
- Aro nem szeret minket annyira, hogy eldobja a szabályait – mosolyodott el Carlisle.
- Pedig már kezdtem hinni benne – kuncogtam. – Olyan furcsa volt megint velük élni.
- Különleges népség, nem tagadom. A Volturi…
- Eddig azt hittem, őket a hatalom köti össze. Vagyis Chelsea, de ez most mindegy. Az viszont sosem gondoltam volna, hogy valaha úgy tekintek rájuk akár egy pillanatra is, mint egy családra. Ez ugye nem maradt így sokáig, hiszen Jane emberesen arcon vágott, így kievickéltem ebből az elképzelésből – vontam meg a vállam.
2 hónapot töltöttünk el azzal, hogy vizsgáltunk Bella gyermekének növekedését.
A baba gyorsan fejlődött, Bella azonban egyre ramatyabbul nézett ki. A vége felé én is kezdtem kételkedni benne, hogy az anyuka túléli a szülést.
Eljött a nap, megindult a szülés. Az otthoni kórteremben – ami Bellának volt fenntartva – csak Carlisle, Edward és Jacob maradt benn a terhes lánnyal. Pár órával ezután Carlisle lépett ki az ajtón a babával. Érdekesen nézett ki a gyermek, mindenét vér borította, habár egy törölközőbe bele volt csavarva. Jasper ezzel a lendülettel megszaporázta a lépteit a házból kifelé.
- Túlélte? – néztem egyenesen Carlisle szemébe.
- Ez a kislány makkegészséges – mutatott a kezében lévő csöppségre.
- Tudod, hogy nem rá gondoltam – álltam fel azzal az elhatározással, ha nem képes elmondani az igazat, megnézem én magam.
- Történt egy kis gond… - kezdte el apám, de elcsuklott a hangja. – Azután Edward beadta a mérget. Most pedig várja a következményeket – indult el végül a szobája felé. – Megyek, megmosdatom a babát.
- Mi lesz, ha nem hat a méreg? – állítottam meg.
- Akkor Bella… - megtorpant – meghal.
- Bele sem merek gondolni – fordítottam el a fejem.
- Johamon kívül senkivel sem találkoztam, aki teherbe ejtett volna egy embernőt. Mindketten jól ismerjük az asszony sorsát – suttogta Carlisle, s folytatta útját eredeti célja felé, ahová Rosalie is követte.
- Nos, készüljünk! – fordultam a többiek felé.
- Mire? – vonta fel a szemöldökét Esme.
- A háborúnkra – lehelte Alice – a Volturival.

2011. szeptember 6., kedd

Visszatértem!! + 24. Bella és Edward esküvője 2/2


Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy ilyen soká hozom a frisset. A konyhát felújítjuk, sok dolgom van. Hoztam néhány képet a nyaralásról, a fejezet alatt találhatók.
Remélem tetszik a friss, jó olvasást, várom a komikat! :D


24. Bella és Edward esküvője 2/2

Damon a kanapén henyélt, Stefan meg egy fotelben lapozgatott egy könyvet mikor benyitottam. Természetesen azonnal felpattantak.
- Sziasztok, édeseim – borultam a nyakukba.
- Szia – köszönt Stefan, majd elengedtem őket.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jó barinők vagyunk – rebegtette meg felém az ujjait Damon.
- Rájöttem, hogy nincs semmi jó a mérgelődésben. Tehát úgy döntöttem megbocsájtom, hogy a sógornőmet akartad felhasználni a házamba való bejutáshoz – vigyorogtam rá.
- Hú – törölte meg a homlokát -, most aztán milyen jó lesz nekem.
Beadtam nekik az esküvőre invitáló szövegemet.
- Hát, nem tudom. Van elég dolgunk – vakarászta fejét Stefi.
Ekkor megláttam egy lányt a nappaliban, a hátuk mögött. Úgy nézett ki, mint Katherine.
- Aki Katherine-nek érzi magát, az nyújtsa fel a kezét – mondtam.
Senki sem nyújtózkodott.
- Akkor ezt tisztáztuk.
- Nem is tudom. Itt van ez a Tyler Lockwood-os ügy – tűnődött Stefan.
Kiolvastam a gondolataiból a történteket, ahogy végigpergette az emlékképeket a fejében. Átgondoltam a dolgot.
- Veszélyes lehet Elenára nézve – helyeseltem. – Tehát, ha te jössz, Elena is jön – összegeztem.
- Valahogy úgy. De nem hiszem, hogy Jenna elengedné Elenát egy vadidegen esküvőjére. Alaric meg nem engedné Jenna-t.
- Alaric Saltzman? – szakítottam félbe Stefi-t.
- Ismered? – érdeklődött Damon.
- Nem nagyon. Csak Isobel jóvoltából egy kicsit. Egy párszor találkoztam vele. Ennyi az egész – mondtam el a történteket. – Folytasd!
- Bonnie nem engedné Elenát egy vámpírokkal teli házba, Jeremy meg ezek mellett nem maradhatna itthon egyedül Jhon-nal.
- Akkor a mi kis Caroline-unkról se feledkezzünk meg. Egy új vámpír. Nem maradhat felügyelet nélkül, különben adtunk a szarnak egy pofont. Az egész hercehurca a szegény, védtelen nyuszikákkal semmibe vész – szólt közbe Damon. – De kezdeni kéne valamit ezzel a Tyler gyerekkel is.
- Ha jól számolom plusz 6 fő ugye? – kérdeztem.
Mindhárman bólintottak. Előkaptam a telefonomat, felhívtam Edward-ot és felvázoltam neki a helyzetet.
- Jöjjenek ők is, ha Stefan barátunk társasága csak ennyit múlik – egyezett bele öcsikém.
Letettem a telefont.
- Jönnek ők is – közvetítettem.
Varázsoltam még 6 meghívót, Elena kezébe nyomtam őket.
- Ezeket add oda kérlek az említett személyeknek. 1 a tiéd - tettem hozzá.
- Nemleges választ nem fogadunk el – nevettem.
- Megöltem Őt! – suttogta Damon maga elé meredve. – Akkor miért lenne Elena Ő? Gondolod, hogy képes újraéledni? – fordult végül felém.
- Kat-tel kapcsolatban soha, semmi sincs kizárva. Amióta ismerem a „lehetetlen” szó átértékelődött benne, jelentéktelenné vált, értékét vesztette. Elképzelhető, hogy talált egy utat. Ha így van, fogalmam sincs mi az – magyaráztam.
Damon elfehéredett.
- Nyugi újdonsült legjobb barátom! – veregettem meg Damon vállát. – Megvédelek – kuncogtam.
- „Újdonsült legjobb barát”? Akkor mi voltam, mikor az ágyamból estél ki reggelente, mert el kellett menned ide meg oda? – kérdezte Damon némi cinizmussal a hangjában.
- Azok csak testi vágyak voltak. Sosem mondtam, hogy nem nézel ki szívdöglesztően. Jut eszembe: te sem tiltakoztál ugye?
- Egy nőnek meg kell adni… amit meg kell adni. Így is a többnél is többet igényeltél belőlem bizonyos téren.
- Sosem hallottam panaszt így… kiélveztem a dolog egyszerűségét.
- Oké te vadmacska – morrant fel végül játékosan Damon.
Lassan felemeltem a jobb kezemet tenyérrel magam felé égnek meredező ujjakkal, majd megmutattam neki szép hosszú középső ujjamat.
- Még egyet beszólsz és ezt a seggedben fogod találni. Jaj, várj! Előtte gumikesztyűt húzok. Tudod, a higiénia…
Rám öltötte nyelvét.
- Megyek, megnézem ezt a Tyler-t. Hátha megtudok valamit. Hol lakik? – kérdeztem.
- A polgármester fia. Vigyázz, Carol érzékeny lélek – igazított útba Damon.
- Nála is benyaltad magad? Ezdeszép…
A polgármester háza felé vettem az irányt. Útközben megkérdeztem egy pasit, hogy jó úton megyek-e, azt mondta igen. Egy barna hajú hölgy nyitott ajtót a csöngetésemre.
- Jó napot! A nevem Carol Lockwood. Miben segíthetek? – üdvözölt.
- Tyler-t keresem. Itthon van?
- Igen, jöjjön csak – invitált be.
- Szép ház! – dicsértem.
- Ki az anya? – jött le egy jó kondiban lévő srác a lépcsőn.
- Egy hölgy, téged keres.
Egy ismerős fazon jött le Tyler – valószínűleg ő volt az – mögött. Arcon vágott a felismerés.
- Mason… - mindössze ennyit bírtam kinyögni.
Ő is ugyanígy meglepődött.
- Mit keresel itt?
- Ezt én is kérdezhetném tőled – vágtam vissza.
- Történetesen a bátyám házában vagyunk – mutatott körbe. - A halott bátyám házában vagyunk – hangsúlyozta a halott szót.
- Oh, részvétem. De nem is tudtam, hogy ennyire érdekel a családod. Mikor is találkoztunk utoljára? 2-3 éve? – tűnődtem.
- Nem érdekel a szánalmas kis próbálkozásod, hogy távol tarts Kat-től.
- Ugyan, hisz nem is hozzád jöttem… Most, hogy mondod. Hogy van a barátnőd?
- Egy ideje nem láttam – vallotta be.
- Én igen. Talán egy sírban oszlik az úr szélén – néztem méllyen a szemébe.
- Tessék? Megölted? – valószínűleg vette az adást, riadt tekintete ezt tükrözte.
- Csak vicceltem – nevettem, habár ez csak a közönségnek ment, ő tudta, hogy miről van szó. – Bár legutóbbi találkozásunknál nem állt éppen a helyzet magaslatán.
- Bántottad?
- Én nem bántottam – hangsúlyoztam, hogy nem én öltem meg. – Most viszont mennem kell, minden kérdésemre választ kaptam.
- Ezt hogy érted? – szólt közbe Tyler.
- Egy vér vagytok nem? Amilyen az egyik – néztem Mason-re – olyan a másik – néztem Tyler-re. – Elnézést a zavarásért.
Visszamentem a Salvatore házba.
- Mért nem hívtatok fel? Rég megmondhattam volna, hogy milyen ez az átkozott család – dobogtam a lábammal.
- Átkozott? – vonta fel a szemöldökét Damon.
- Mason vérfarkas. Mivel a bátyjának a fia Tyler ezért több mint valószínű, hogy ő is. Csak még nem váltotta ki az átkot, ugyanis ahhoz meg kell ölnie egy ártatlan embert.
- Mikor balesetük volt, egy rendőr valami furát látott a szemében – emlékezett vissza Damon.
- Caroline majdnem… - kezdett bele Stefi.
- …meghalt – fejeztem be. – Nos, megoldottam az eget rengető problémátokat, de nekem most mennem kell. Van még 1000 dolgom.
Mikor hazatértem Lilly-nek és Angie-nek a kezükbe varázsoltam a meghívókat, az állandó lakhelyüket sose tudtam, lehet nincs is. Összeszereltem a garázsban a boltívet Emmett közreműködésével, aki az érkezésem előtt a kémény javította. Szóvá is tettem neki, hogy mért pont most csinálta mire egyszerűen válaszolt.
- Nekem nem adtatok munkát. Ezt meg valamikor úgyis meg kellett volna javítani tehát…
Ahogy befejeztük a szerelést, visszamentünk a házba ahol már mindenki ott volt.
- Hogy ment? – kérdeztem.
- Minden rendben volt, most már papír szerint is Cullen vagyok – ölelt át hátulról Riky.
- Elintéztem a koszorúslány ruhát. Pontosan lerajzoltam mit akarok. És megadtam a ruhaméretünket – huppant le Alice egy székre. – A menyasszonyi ruha pedig… ti-tok – döntötte balra majd jobbra a fejét.
- Akkor minden tökéletes – összegeztem.
- Eddig… - ropogtatta meg az ujjait Emmett egy ördögi kacaj kíséretében.
- Jaj, ne legyél már vészmadár – tromfolta le Esme. – Minden jól megy.
Teltek a napok, egyre hasznosabban. Nagyon örültem, mikor a nagy napon kinéztem az ablakon és láttam, hogy nem esik az eső. Az esti leánybúcsú elmaradt. Edward szerint „pihennie kell a menyasszonynak”. Micsoda baromság… Persze a legénybúcsú nem maradt ám el. Jellemző. De azért szemétkedtem öcsikémmel egy kicsit.
- Felhívtam a sztriptíztáncosnőt és mondtam neki, hogy készüljön fel egy éjszakai kalandra, és adtam neki rólad egy fényképet, ahogy kérted. Ő végül megmutatta az egy szál tangáját, amiben táncolni fog. Hidd el, az csak elől takar – hazudtam egy történetet.
Bellának elkerekedett a szeme, síri csend honolt az egész házban, amit Jasper tört meg egy hangos nevetéssel.
- Ezt beszívtad – bokszolt bele Edward vállába.
- Nagyon köszönöm – kezdett bele udvariasan Edward. – Elmondanád, hogy mikor is kértelek meg rá?
- Soha. Ezért nem is tettem meg – mondtam, mintha ez magától értetődő lenne – az is volt.
Bella felébredt éber kómaságából és jót mosolygott a tréfán.
Az éjszaka elrepült, reggel mindenki készült, helyére került a maradék berendezés, Esme elkezdte sütni hatemeletes tortát. Bella délben jött, Alice és Rosalie kicicomázták. Beálltam az ajtónyitónak. Csengettek. A Denali klánt pillantottam meg. Megköszörültem a torkom.
- Legyenek üdvözölve a Cullen rezidencián – tettem egy beinvitáló kézmozdulatot.
Carmen és Eleazar egymásra néztek, majd elnevették magukat. Mindenkinek adtam két puszit és egy ölelést, majd jöttek a következő vendégek. A drága Damon-nel találtam magam szemben.
- Vigyázz! – hallottam a hátam mögül, hátrakaptam a fejem, a kert felé néztem és megláttam a girlandokon csüngő Carlisle-t.
- Az le fog – kezdtem bele – szakadni – de mire a végéhez értem, már apa a földön hasalt egy kupac girland alatt. – Jól vagy? – kiáltottam oda neki.
- Ennél már durvábbat is túléltem – nevetett, majd feltápászkodott.
Visszatereltem a figyelmemet az érkezőkre.
- Stefi, nem gondolod, hogy egy kicsit hamar jöttetek? Bocs, de még fél három sincs és lenne néhány mágikus elintéznivalónk – céloztam.
„- Csak Jenna nem tudja – üzente gondolatban.” – Bocsáss meg, kicsit elnéztük az időt – mondta végül.
- Kerüljetek beljebb Jenna, Alaric, Jeremy, Bonnie, Elena, Caroline és Tyler.
- Velem mi lesz? – csapott a combjára Damon.
- Nagyon figyelj „új legjobb barátnőm”, mert csak egyszer mondom el. Ez nem az én napom, nem is a tiéd, hanem Edwardé és Belláé. Csak egyszer lássam meg, hogy olyat teszel, ami veszélyezteti ennek az eseménynek a tökéletességét, én magam váglak ki a csukott ajtón. Remélem érthető voltam. Ja, és azt ugye mondanom sem kell, hogy utánad megyek és olyat teszek, hogy magam is… nem, nem bánok meg.
- Nem állt szándékomban tönkretenni semmit.
- Neked egyenesen tilos a fenti hálószobák közelébe mennek, a lépcső aljától nem mehetsz tovább akár egyedül vagy, akár nem – mutattam felfelé. – Itt lesznek szingli nők. Olyanok, akik kedvesek a számunkra. Még csak ne is gondolj rá, hogy felszeded bármelyiküket is. Nagyon gyűlölik az olyan férfiakat, akik valami egyszer használatos tárgynak nézik őket. Magam mutatlak be nekik és el is mondom ki, hogyan tud majd kiherélni, ha megbántod őket. Eléggé kemények – mosolyogtam rá.
- Értettem, főnök.
- Akkor legyél üdvözölve szerény hajlékunkban. Kérlek, fáradj be – álltam el az útjából.
Ebben a pillanatban valaki kilépett a fák mögül.
- Szép a házatok Sara – lépett ki az árnyékból.
- Mit keresel itt Mason?
- Ugye nem hitted, hogy hagyni fogom az unokaöcsémnek, hogy besétáljon az oroszlán barlangjába?
- Ez csak egy ártalmatlan…
- Egy ártalmatlan Cullen esküvője? – vágott a szavamba.
- Bocsáss meg, de csak meghívóval jöhetsz be – akartam becsapni az ajtót, de Mason a lábával megakadályozta ezt.
Visszanyitottam az ajtót.
- Tyler, gyere! Haza megyünk!
- Maradok!
- Nem maradhatsz!
- Nem vagy az apám!
- Nem, nem vagyok! Ő meghalt! Miattuk!
- Egyáltalán nincs igazad, Mason – vágtam közbe. – Richard a szerkezet miatt halt meg. Jonathan Gilbert vámpírölő szerkezete miatt. Azt hitték vámpír de, mint utóbb kiderült, nem csak a vámpírokra hat, hanem a természetfeletti lényekre.
- Micsoda? – szólalt meg Jenna.
Elnevettem magam.
- Megyünk meseírónak – céloztam Jenna tudatlanságára.
- Kötelességem vigyázni rád, Tyler! És nem hagyom, hogy még egy pillanattal többet tölts itt ezen a… - nem fejezte be a mondatot.
- Miért is? – kérdezte Tyler.
- Veszélyes itt neked. A felügyeletem nélkül nem maradhatsz, engem pedig nem enged be, tehát…
- Ez a lány? Veszélyes?
- Nem csak ő, az egész család.
- Legyen – sóhajtottam. – Bejöhetsz, de ha tönkreteszed a tökéletességét az esküvőnek, akkor agyonverlek egy szeneslapáttal! Megértettük egymást? – suttogtam oda neki.
- Igen.
Beengedtem és kikísértem mindannyiukat a többiekhez. Eközben Carlisle Eleazar nyakában ülve – aki Emmett nyakában ült - rendezgette vissza a girlandokat.
- Az meg se fordult az okos buksitokban, hogy van létránk? – kérdeztem.
- Akkor már régen mindegy volt – felelte Eleazar.
- Bemutatkozás – hozakodtam elő. – Ő itt Carlisle, Eleazar és Emmett – mutogattam a pasikat fentről lefelé.
Mindannyian egy mosollyal köszöntötték a vendégeinket.
- Ők itt Tanya, Kate, Carmen, Esme, Edward, Jasper és Ricky. Fent pedig Rosalie, Alice és Bella. Végül, de nem utolsó sorban Irina.
Az érkezőket is bemutattam a többieknek.
- De buta vagyok, kint hagytam a kocsiban az ajándékot – csapott a homlokára Jenna.
Alaric kiment vele.
- Nos, baby – fordultam Damon felé.
- Igen, baby?
- Carmen Eleazar felesége. Már most megmondom neked, hogy ha nem vagy erősebb a pasinál, akkor értelmetlen dolog kikezdeni a feleségével. Azt nem is mondom, hogy Carmen nagyon gyorsan lepattint. Tanya Edward fanatikus. Viszont Ő most keresi élete párját. Könyörgöm, ne Te legyél az, mert megbolondulnék, ha veled egy családba tartoznék – nevettem fel. – Kate kisüt, ha rájön, hogy csak le akarod fektetni. Ezt szó szerint értem. Agyoncsap árammal, lebénít vele és hasonlók. Irinát a mai este folyamán a helyedben a lehető legnagyobb ívben elkerülném.
- Miért?
- Legutóbb akadt egy is afférunk, a helyi indián törzs, az alakváltók kinyírták a szerelmét.
- Szeretem a vad csajokat – mosolyodott el Damon.
- Sajnos ezt senki sem kérdezte – vigyorogtam vissza.
Időközben beszállingózott néhány vendég, Jenna is visszatért és a pap is megérkezett.
- Fáradjon beljebb, Uram! – invitáltam be.
- Azt hiszem nem jó ötlet a Sátán szolgáját Isten előtt összeadni egy emberrel – mormogta a pap.
- Higgye el, hogy elég sokszor jártam már Isten előtt és éppen eleget segítettem Neki ahhoz, hogy ne legyen akadály egy házasság – csuktam be az ajtót. – Erre tessék – vezettem a kert felé.
Csengettek.
- Elnézést! – fordultam vissza az ajtó felé.
Kinyitottam
- Szia! – köszönt Angel.
- Szervusz, Angyalom – öleltem meg. – Szia Buffy!
- Bocs, hogy ilyen későn jöttünk, de elfelejtettem, hogy adtál egy gyűrűt a nap ellen és vártuk a napnyugtát. Viszont amint eszembe jutott, rögtön elindultunk.
Ők érkeztek utoljára. Pontban 5-kor elkezdődött a ceremónia. Mindenki felállt, Bella bevonult egy álomszép hófehér ruhában. Charlie lekísérte a lépcsőn, Edwardhoz sétáltak. Rose zongorázott, Alice, Angela és Jessica pedig a koszorúslányok voltak. A pap elmondta a beszédét, „Igen”-t mondtak és megcsókolták egymást.
- Egyszer én is szeretnék majd egyszer ott állni – súgtam oda Riky-nek.
- Fogsz, hidd el! – mondta, majd ajkait az enyéimre tapasztotta és szorosan magához vont.

Bella ruhája:


 Képek a nyaralásról: