10. Carlisle szülinapja

Bocsi, hogy ilyen későn jött a fejezet, de rengeteget kellett tanulnom.:S

Remélem azért tetszik.:D

Jó olvasást.:D:D

10. Carlisle szülinapja

- Nem! – néztünk egymásra Stafan-nal miután kórusban egyértelműen tiltakoztunk.

- Ő a világol a legjobb haverom Emmett.

- Ez az. Meg Bianca.

- Aha, meg ő. Mi sose…

- A-a…

- Ez van, bocsi Emmett, de ezen most nem tudsz csámcsogni. – közöltem sajnálkozóan.

- Akkor mi volt ez a: Szia édes, hiányoztál? – próbálta utánozni a hangom.

- Tudod ez egy szivatásféle. Damon-nek. Édes, drágám, bébi, cukorfalat, ami csak jön. – nevettünk. – És tudod mi az egész furcsa?

- Mi?

- Az, hogy Damon rá is harap. – fejezte be Stefan.

Ezt a beszélgetést olyan halkan és gyorsan intéztük, hogy lehetőleg ne hallja senki. De Emmett első kérdése jó hangos volt.

- Jól van, most már kattanjunk le erről. Szóval, hogy meg az új suli Stefan?

- Egész jól.

Pásztáztam a tömeget, hátha ismerek valakit. Ekkor megakadt egy régi barátomon a szemem. Inkább ismerősöm, mint barátom.

- Atya… úr… isten… ez meg hogy… lehet. – alig bírtam befejezni, értetlenül bámultam. – Mit csinált Damon már megint? Hogy hozta vissza a halálból… Katherine…

- Mi? – hitetlenkedett Stefan.

- Ő. – mutattam a Katherine-nek kinéző lány felé.

- Ja, ő nem Katherine. Ő Elena. Elena Gilbert.

- Hó, de tájékozódott valaki. – mosolyodtam rá.

- Még csak meg se forduljon a fejedben, hogy én meg ő…

- De azért neked is szemet vetett a hasonlóság nemde bár?

- Igen. Mi az, hogy…

- Ezt úgy szokták csinálni, hogy odamész és lesmárolod.

- Dehogy is.

- Bellának azt mondtam, hogy van csajod. Szóval legyen, mert ha nincs, akkor az azt jelentené, hogy hazudtam, pedig nem állt szándékomban.

- Nincs csajom. – fordult Stefan Bella felé.

- Felfogtam. – helyeselt Bella.

- Nem mehetnénk el hozzátok? – tudakoltam. – Rég nem láttam már Zech-et. Damon-t viszont nem is olyan rég. Mi az ide is követett és folytatta az expedícióját?

- Sajnos igen.

- Milyen expedíció? – kíváncsiskodott Alice.

- Tönkre akarja tenni Stefan életét, bár nekem fogalmam sincs miért. Állítása szerint, vagy inkább a gondolatai alapján Stefan-t vádolja Katherine halálával. – magyaráztam.

- Ez még nem ok arra…

- De neki igen. Úgy látszik. – tűnődtem.

- A menekülés sem megoldás. – szólt közbe Rosalie.

- Nem. De ideiglenes béke. – mosolyodott el Stefan.

Már úton voltunk a járművek felé.

- Te mivel jöttél? – kérdeztem Stefant.

- Ma kivételesen gyalog, mert Damon elvitte valamerre a kocsimat furikázni. Egy üzenet várt reggel az éjjeli szerkényemen: „Bocs öcskös, elvittem a kocsid egy kis időre, remélem nem baj. Nem fogok gyorsan hajtani ígérem, legalább is mikor trafipax van. A tankod tele lesz, mire jövök a kocsival.”

- Milyen szép tőle. – nevettem. – Gyere velem. Bella ugye nem baj?

- Nem persze.

- Majd ő jön velünk. – jelentette ki Alice, majd becibálta maga után az autóba.

- Tessék itt a sisak. – hozzávágtam.

Felhúztam a fejemre a sajátom, és felült mögém Stefan. Beindítottam a motort. Hangos robajt csapott, de számomra úgy dorombolt, mint egy kiscica. Gusztusosan és finoman megindultunk. Útközben Emmett-tel megint versenyeztem egyet. Elérkeztünk a Salvatore házhoz.

- Jól néz ki így kívülről. – jegyeztem meg.

Mielőtt még elértünk volna az ajtóig Zach kinyitotta az ajtót.

- Szia! – öleltük meg egymást. – Rég láttalak. Jól tartod magad. – mosolyogtam és a mellkasába vertem egy lazát.

- Köszi. Sziasztok! – üdvözölte a többieket is Zach.

Bellával bemutatkoztak egymásnak, majd beljebb mentünk.

- Stefan egy kávét?

- Elfogadnék egyet, köszi. Reggel elfelejtettem inni.

- Várj. A vámpírok mióta kávéznak? – lepődött meg Bella.

- Mióta Mistic Falls-ban tombol a vámpírüldözés, és nem akarunk lebukni. Különben meg így nem olyan hideg az érintésünk.

- Ebben a városban üldözik a vámpírokat? – hitetlenkedett Bella.

- Csak a serif és még pár ember. De mivel én szállítom nekik a vasfüvet, ránk nem gyanakszanak. – suttogta Zach.

- De hát Damon elégette mindet nem? – kérdezte Stefan.

- Az én kis ültetvényemet nem. De pszt, ez titok.

- Megtartjuk, hidd csak el.

- Mi az a vasfű? – érdeklődött tovább Bella.

- Az egy fűféle, amit ha folyékony formában befecskendezünk egy vámpírba, akkor az nagyon legyengül. Mármint csak bizonyos fajta vámpírokra hat. Meg, ha egy ember, vagy valamilyen lény valahol a testén hordja, akkor a ráhatás nem működik nála. A nyaklánc az ajánlatos. – miközben ezt Zach mesélte el is készítette a kávékat.

- Köszi a tippet. – mosolygott Bella.

- Szia Cicuska! – ölelt át hátulról Damon.

Kimásztam a kezei közül, majd úgy csináltam mintha meg akarnám ölelni. Gyomron térdeltem.

- Szia! – feleltem, miközben végrehajtottam a műveletet. – Mit is mondtam a Cicuskáról?

- Bocsi. – hallatta Damon a szavait fájdalmasan, miközben rendbe szedte magát a gyomorfájásból.

- Nem azért kaptad, jól tudod, hogy miért.

- Damon kérlek, most menj ki innen. – vágott közbe Zach.

- Te kérsz engem?

- Elvégre ez az én házam vagy esetleg tévedek?

- Ja, a tiéd. Akkor én mentem is. A viszont… látásra. – köszönt el Damon.

Eltűnt a bejárati ajtón keresztül.

- Jobb is, ha mész. – dünnyögtem.

Egy csomót beszélgettünk még, majd 7 óra környékén eljöttünk. Bellát haza vittem. Valahogy Charlie jobb örült, hogy én vittem haza, mint ha Edward tette volna. Egész hazafele úton ezen derültem. Mikor beestem az ajtón, eszembe jutott egy dolog, aminek nem szabadott volna kimennie a fejemből. Carlisle szülinapja.

- De egy idióta vagyok! – ordítottam, és ütöttem bele az ajtófélfába.

- Mi az? – rohant le Alice a lépcsőről, mögötte Rose, Jasper, Emmett és Edward.

- Esme és Carlisle hol vannak? – kérdeztem olyan halkan, ahogy csak lehetett.

- Nyilván vadásznak.

- Az pont jó most nekünk. Gyertek ide körém. – ültem le a nappali kanapéjára.

Odagyűltek mindannyian.

- Tehát… Nem rémlik valami olyasmi, ami Carlisle-lal kapcsolatos, és mindjárt lesz? Meg, hogy elfelejtettük.

- Tényleg. – pattant fel Alice. – A szülinapja… Meg kell szerveznünk… Ma péntek van igaz? Akkor jövő hét szombatig van időnk… Meg kell csinálni a meghívókat, a dekoráció…

- Nyugi már duracell törpe. – szakította félbe Emmett. – Hidd el, készen leszünk addig.

- Én elterelem Carlisle figyelmét aznap. A dekorációt elintézem, pár pillanat alatt meglesz. Alice majd mond el az elképzeléseidet.

- Így pont jó lesz. – vetődött le higgadtan a kanapéra Alice.

Sóhajtott egy hatalmasat.

- Kiket hívjunk meg? – érdeklődött Edward.

- Denali-ékat…

- Hát az tökéletes. Nekem pont Tanya-ra van szükségem. – bosszankodott Edward.

- Ne fájjon a fejed, ki fogod bírni, hidd el. – bíztatgattam. – Akkor még Bellát, kb ennyi. – adtam fel.

- Tényleg csak ennyi. Nagyjából. – helyeselt Rose. – Meghívhatnánk Stefant és Zach-et is. – javasolta.

- Akkor a próbát is el kell halasztani… - merthogy zenekarunk is van.

Minden nap próbálunk egy órácskát. Rose, Jazz és Alice gitároznak, Emmett dobol, neki szerváltam egy beszakadás biztos dobot. Edward szintetizátorozik, én meg énekelek.

- Minek? A hallottak alapján csak a meghívókat kell megcsinálni előre nem elküldeni. – mondta Jazz.

- Végül is igaz. – értettem vele egyet. – Akkor már csak az a dolgunk, hogy szépen eltitkoljuk ezt az egészet, és beavassuk Esme-t.

- Az sem volna rossz ötlet. Szerintem ő is díjazná ezt a szép kis cselt… - hallatszott Alice csilingelő tündéri hangja.

Szétszéledtünk, mindenki ment a dolgára. Én személy szerint az erdőbe mentem sétálni. Volt egy kis patak, ahová egy csomót járni. Imádtam azt a helyet. Leültem mellé egy sziklára, és belelógattam a mutatóujjam. A jéghideg víz simogatta az ujjam. Nagyon jó érzés volt, tisztára kikapcsolt. Valami neszt hallottam. Felkaptam a fejem. A kikapcsoltságomnak annyi. Hurrá. Jasper volt az, amit a végén nem is bántam. Ami azt illeti én másra számítottam ebből a gondolatmenetből.

- Mit keresel az én kis dugi merengő helyemen? – kérdeztem miközben visszalógattam az ujjam a vízbe.

- Nem is tudtam, hogy most tilosban jársz. – mosolyodott el Jazz.

- Tilosban, ha nem is, de merengtem.

- Micsodán?

- Most épp a semmire jutott idő, mert túl hamar jelentél meg, és nem jutott időm merengeni.

- Tudod mit? Fogd rám nyugodtam. – nevette, és leült mellém a szikára.

- Az már megvolt, lekéstél róla. De inkább nem szeretnék most beszélni semmiről, inkább menjünk haza. – javasoltam.

Versenyeztünk hazáig. Csodák csodájára én nyertem. Alice-t berángattam a szobámba, és megcsináltuk a meghívókat. Egész éjszaka csináltuk őket, a többiek meg levázolták Esme-nek a tervet. Bele is ment gyorsan.

Szombaton jót beszélgettem Aro-val.

Eljött a következő heti szombat, azaz a buli napja. Alice már teljesen be volt zsongva. Sőt az nem is kifejezés. Néha rászóltam, hogy fogja már be, mert én tapasztom be a száját. Még életemben nem hallottam senkit ennyit magyarázni. Szépen eltitkoltuk a jeles eseményt, úgy tettünk egész reggel, mintha ez egy szokványos nap lenne. Bella egyre jobban élvezte a sulit, én meg azt, hogy nem kell már titkolózni legalább előtte. A nap gyorsan eltelt, a megívókat meg már rég kiosztottuk. Zach jelezte, hogy nem tud jönni, mert valami alapítói összejövetel lesz, amire neki kötelessége elmenni. Azt mondta egy ajándékot meg az üdvözletét küldi Stefan-nal. Díszbe volt verve már minden, csak a vendégek megérkezésére kellett várni. Carlisle elé mentem a kórházba, hogy fel tudjam tartóztatni. Mikor beléptem a kórházba elöntött a szerelem. Wow… Kerestem a szememmel Carlisle-t. Megtaláltam. Éppen egy 40-es éveiben járó, vörös hajú nővel diskurált egy betegről. Véletlen beszűrődött a fejembe a nő pár gondolata. Beleborzongtam abba, amit hallottam. Egyszerűen gusztustalan… miket képzel néhány ember? Ahogy nézte Carlisle-t… Undorító…
Végre Carlisle is észrevett. Gyorsan lerázta a nőt, majd sietett hozzám.

- Szia apuci! – mosolyodtam rá.

- Szia! – ölelt át. – Életmentő vagy. – súgta a fülembe.

Jól tudtam miről beszél, hogy a vörös hajú nőről van szó. Ezen jót mulattam. Megszoktam már, hogy minket mindig megbámulnak akárhol is vagyunk. Nem szeretem, de hát ez van. Különben meg, ha úgy vesszük, akkor építi az egómat. Derültem egy kicsit még ezen a mondaton.

- Mit csinálunk ma? – az elterelési hadművelet megkezdődött.

- Nem tudom. Mire gondoltál?

- Mondjuk… ússzunk egyet a medencénkben. Ez egy jó pár órás program.

- Felőlem mehet. – mosolyodott el.

Csináltam egy varázsmedencét a házba. Kívülről nem látszik, csak belülről megközelíthető.

Elindultunk a ház felé. Mivel tudtam, hogy mi folyik bent, így 100m-re a háztól megálltam. Behunyorítottam a házba. Egy csettintéssel Carlisle-ra raktam a fürdőgatyáját magamra meg a fürdőruhámat.

- Mehetünk? - vigyorogtam.

- Menjünk. – nekifutott, és nyomott egy seggest a vízbe.

Tapsoltam.

- Gratulálok! Ön most megnyerheti a főnyereményt, ha válaszol egy kérdésre!

- Ugyan…

- Khm…

- Mi az a kérdés? – sóhajtott fel Carlisle.

- Ha benn lenne egy égő házban, lenne magánál nyolc 7 éves gyerek és a felesége. Tehát a kérdés az, hogy kit mentene ki? A nyolc 7 évest vagy a feleségét? Nincs arra idő, hogy visszamenjen a másik térfélért. Nos?

- Ugyan már Sara, ez nem is kérdés.

- Ó, dehogyisnem. Szóval?

- Esme-t. Ez egyértelmű.

- Mi lesz a többiekkel?

- Vámpír vagyok, gyorsabb a tűz terjedésénél. Visszamennék értük.

- Megvan a főnyeremény! Én! – kiáltottam miközben belecsobbantam a vízbe.

- De jó nyereményem van. – nevetett.

Elszórakoztunk még egy kicsit, egy jó órácskát. Kijöttünk a medencéből, megszárítkoztunk, felöltöztünk. Elérkezett a buli kezdete. A sok gondolat, amit hallottam arra utalt, hogy a vendégek megérkeztek.

- Gyere Carlisle! A bejárati ajtón menjünk!

- Minek mikor már a házban vagyunk? – értetlenkedett.

- Ne nagyon gondolkozz, inkább gyere velem.

A bejárati ajtó előtt termettünk. Carlisle rángatta az ajtót, de zárva volt. Természetesen ez is tervbe vett dolog volt, hogy felkészüljenek a bent lévők. Odaadtam a kulcsot neki. Beléptünk az ajtón. Felkapcsolta a villanyt.

- Meglepetééés! Boldog szülinapot! – mondtuk neki egyszerre.

- Ha már egyszer ilyen vén csont lesz, mint te, akkor bontsd ki. Ezt úgy mindannyiunktól kapod. – nyomtam a kezébe az ajándékát, amit tőlem kapott.

Kibontott.

- Ebben nincs semmi.

- Eltaláltad. Se feszengés…

- Se őrült vámpírok, akik ki akarják nyírni Bellát… - folytatta Alice.

- Se fájdalom… - mondta Jazz.

- Se szenvedés… - mondta Emmett.

- Csak tiszta szeretet, ami szerintünk egy tökéletes ajándék egy vén csontnak. – nevettem el magam.

- Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy eljött. Már az nagy ajándék, hogy itt vagytok.

- Én nem adok már több ajándékot, hisz már engem megkaptál főnyereménynek. – jót nevettünk ezen, csak Emmett bámult értetlenül. – Úgysem tudod meg a részleteket. – súgtam oda neki.

- Boldog 460. születésnapot drágám. – csókolta meg Esme Carlisle-t.

- Nagyon köszönöm. – az a nézés, ahogyan nézett Esme-re. Még én is majdnem elolvadtam tőle. Hmm… Az igaz szerelem. – Tudtam, hogy valamiben sántikálsz Sara. Minek mentünk volna ki egyébként ha… á, mindegy.

Mindenki odaadta a jó ajándékát, egy csomó mindent kapott. Alice-től öt húsz százalékos vásárlási kedvezményes kupont kapott.

- Nagyon köszi Alice! – hálálkodott kicsit értetlenül nézve.

Rosalie-tól egy sztetoszkópot kapott.

- Köszi, a régi el van kopva már egy kicsit.

Emmett-től, Jazz-től és Edward-tól egy rózsaszín hálóinget.

- Nagyon szépen köszönöm srácok, minden éjjel ezt fogom hordani. – nevette Carlisle.

Denali-éktól kapott egy szike szettet.

- Köszönöm.

Bellától meg egy faszobrot. Az van kifaragva belőle, hogy boldog születésnapot.

- Hát nem nagydolog, de én csak ezt tudtam csinálni. – magyarázkodott Bella.

- Ezt te csináltad? – lepődött meg Carlisle.

- Igen. Tudom, hogy kicsit gagyi de…

- Dehogy gagyi. Szívből jött, és ennek örülök a legjobban. Még a hálóingnek is örülök, mert tudom, hogy szívből adták. Tehát neked is nagyon köszönöm.

A bulizás közepében voltunk, mikor egyszer csak csöngettek. Kinyitottam az ajtót.

- Aro mit keresel itt? – kérdeztem.

- Komolyan azt hitted, hogy elfelejtettem Carlisle barátom 460. születésnapját? Ugyan, pedig azt hittem, hogy ismersz ennyire. – rázta meg a fejét.

- Carlisle téged keresnek! A pokolból jöttek ajánlatra! – kiáltottam be az ajtón.

- Ha-ha-ha, nagyon vicces. – motyogott Aro.

Megjött Carlisle.

- Boldog születésnapot barátom! – ölelte át Aro Carlisle-t.

- Köszi, de hogyhogy emlékeztél rá?

- Egy ilyen eseményt nem felejtek el.

Aro elment, Carlisle pedig eltette az ajándékát, természetesen miután kibontotta. Buliztunk egész este.

Komikat légysziii.:D:D

9. Bella igazi első napja a suliban, na meg a viszont látás

Meghoztam a fejezetet. Szerdán meg tegnap nem tudtam géphez kerülni, de azért remélem, hogy így is tetszik a fejezet, habár kicsit késve érkezett.:D Jó olvasást.:D:D

9. Bella igazi első napja a suliban, na meg a viszont látás

Másnap reggel lezuhanyoztam, majd a törülközőt magamra meg a hajamra csavarva lementem a konyhába a hűtőhöz, hogy keressek valami ehetőt. Megjegyzem a leghosszabb törülközőt vettem föl, a vádlim közepéig ért. Behajoltam a hűtőbe. Találtam egy joghurtot. Ez is csoda, mert általában kevesebb kaja szokott benne lenni. Szóval semmi. Észrevettem, hogy Emmett ott áll úgy 8 méterre mögöttem. Elnevettem magam, és kibújtam a hűtőből. Elővettem egy kanalat.

- Mi az? Szépet láttál? – nevettem tovább.

- Te tudsz róla, hogy törülközőben vagy? – értetlenkedett. Eközben levettem a joghurtos doboz tetejét, lenyaltam róla, ami rátapadt, és beleraktam a kanalat.

- Itthon vagyok nem? – rándítottam meg a vállam, majd leültem a nappali kanapéjára.

- Tőlem meztelen is mászkálhatnál, de szerintem azt Carlisle nem díjazná semmi képpen.

- Ha nem próbálom ki, sosem tudom meg. – mosolyodtam el. – De még nincs Karácsony. – röhögtem.

- Az lesz valakinek az ajándék? – tudakolta tovább, majd leült mellém.

- Álmodik a nyomor! – felfaltam gyorsan, ami még maradt a joghurtból, kidobtam, és felmentem öltözködni.

Egy csőszárú farmert vettem fel, meg egy szexi lila strasszos felsőt, hozzá meg tornacsukát. Lementem a nappali felé.

- Ilyen gyorsan felöltöztél? – érdeklődött Emmett.

Rosalie szúrós pillantást mért rá. A többiek meg értetlenül néztek.

- Nem. Most vetkőztem le. – válaszoltam halál komoly arccal, és unott hangon.

- Most mi van már megint?

- Csak az, hogy a férfiak tényleg olyan hülyék, hogy állandóan rákérdeznek a tényekre? Ezen teljesen fel tudom húzni magam. Egyszerűen idegesít és kész. – vágódtam le magyarázkodva Jasper és Emmett közé a kanapéra. A combjukra vágtam a kezem.

- Na, most én megyek Belláért. Motorral.

- És szerinted Charlie azt engedni fogja? – jelent meg Edward az ajtóban. – Én fogom neked engedni?

- Charlie lehet, hogy téged nem szeret, de engem meg Alice-t annál is inkább. Hidd el, meg fogom oldani. – odafutottam hozzá és a jobb mutató ujjammal elkezdtem cirógattam a mellkasát. – Te meg olyan aranyos, cuki-muki, cukorfalat, tündi-bündi aranyvirágszál vagy aki megengedi nekem, hogy elvigyem Bellát a suliba. - kuncsorogtam. – Ugye megengeded? – megremegtettem a szempilláim.

Mindenki felnevetett, csak Edward nézett még mindig komolyan.

- Te aztán tudsz kunyerálni. – húzta mosolyra végül a száját. – Na jó, legyen. Elviheted.

- Köszi, köszi, köszi. – ugrottam a nyakába. – Már megyek is.

Lementem a garázsba, felpattantam a mocimra, és mint egy őrült úgy kezdtem hajtani. Azt nem is említettem, hogy a garázs ajtót kinyitottam, meg be is zártam ám.

Repesztettem az úton, és szinte pillanatok alatt Belláékhoz értem. Becsöngettem. Bella nyitott ajtót.

- Ohh… csak te vagy az…

- Hát nagyon köszi. – játszottam a sértődöttet, miközben beengedett. – Kész vagy az indulásra?

- Nem Edward-dal megyek? Mert tudtommal igen.

- Hát most nem. Velem jössz. A motoromon.

- Ohh…

- Ugye Charlie nincs itthon? – mosolyogtam.

- Már nincs.

- Hála az égnek. Legalább nem kell azt a ráhatásos izét használnom. De már indulnunk kéne.

- Jó, mindjárt. – felkapta a táskáját, és keresgélni kezdett valamit.

- Mit nem találsz?

- A kulcsomat.

Kitartottam magam elé a kezem és megszólaltam. – Bella kulcsa. – ott termett a kulcs a kezemben. – Tessék.

- Köszi.

Kimentünk a házból, elindultunk. Tudtommal minden szabályt betartottunk, volt sisak meg minden. Felkaptam a motor elejét a betonról, mire Bella jóval szorosabban kezdett kapaszkodni, mint azelőtt.

- Jól vagy? – kiabáltam neki.

- Persze. Ez a tragacs nem tud gyorsabban menni? – nevetett.

- Dehogynem. – 100km/h-ról felgyorsítottam 120km/h-ra.

Beértünk a suli parkolójába, majd hirtelen lefékeztem.

- Na, milyen volt? – mosolyodtam rá.

- Jól repeszt a picike.

Lekecmergett a mocimról.

- Végre föld. – kuncogott.

- Én sem értem Sara, hogy hol szerezted a jogsid. – jelent meg Emmett Rosalie kíséretében.

- Én viszont igen. – szólt közbe Rose.

- Honnan is Cicám?

- A jogsi adóktól. Nem?

- Cicám te igazán szőke vagy. – röhögött Emmett.

- Sara-val nem tudok mit csinálni, de tőled megvonhatok bizonyos dolgokat… - fenyegetőzött Rose.

Mikor meghallottam mikre gondol, röhögő görcsöt kaptam.

- Szép volt! – gratuláltam, és belecsapott a tenyerembe, majd már ő is nevetett.

Úgy látszott, hogy Emmett-nek is kezd leesni, hogy miről is van szó valójában.

- Jól van na, én csak vicceltem. – mentegetőzött.

- Inkább körbevezetlek Bella. – javasoltam.

- Menjünk.

Felkaroltam Bellát, és megindultunk az épület felé. Úgy 15 m-re megálltam a sulitól, elkiáltottam magam:

- Hé, gyerekek a csaj már tudja! Mindenki csinálhatja már azt, ami a dolga! – és még rímelt is, csak kicsit hosszan.

Mindenki sóhajtott egy nagyot. Olyan megkönnyebbülő félét. Én meg csettintettem az ujjammal, Bellának pedig elakadt a lélegzete.

- Te most csak kápráztatod a szemem? – fordult hozzám.

- Nem. Most látod csak igazán, hogy milyen a suli valójában. Raktam a sulira egy varázslatot, hogy az úgymond kívülállók csak úgy lássák, hogy „milyen szép, tiszta iskola, és milyen kedves, aranyos, csöndes és jól nevelt diákok járnak ide”. Hát ennek a fele sem igaz. – kuncogtam. – Szóval, mint már mondtam, ide különleges gyerekek jár… nak – mikor az utolsó szónál tartottam, megláttam, ahogy egy lányt két fiú valami apró izét dobálnak a fejéhez, lökdösték, meg cikizték. A lány többször is felbukott.

- Most nem nagy a szád te Vadóc? – kezdte neki egy barna hajú srác. Lökött rajta egyet.

- Ilyen béna vagy? – röhögött a szőke pasi.

- Majd én megmutatom, hogy ki a béna. – levette a lány a kesztyűjét, és odanyomta a szőke srác arcának két oldalára.

Olyan volt, mintha kiszívta volna belőle az életet. Rém dühösnek látszott a csaj. Egyszer csak elengedte, a srác a földre rogyott. A barna hajú káromkodott valamit, majd izomból elkezdte hajigálni tovább. A lány leült a földre, és sírva fakadt. Nem hagyhattam ott, ahogy megszégyenítik mindenki előtt, meg amúgy is. Fájt neki, éreztem. De leginkább az, hogy bántotta azt a másikat. Odamentem hozzá.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle, mikor éreztem, hogy valami rám pattant. – Ezt próbáld meg még egyszer, és kitöröm a karod. – szorítottam hátra a középmagas, kék szemű, rövid, barna hajú srác karját. – Vagy netán annak örülnél, ha téged vágnálak a haverod fejéhez? – szűrtem a fogaim közt mérgesen.

- Sara! – fogta meg a vállamat Emmett.

– Takarodjatok innen! – löktem el végül magamtól. Odafutottam a lányhoz, és felsegítettem a földről.

- Ne érj hozzám! – mondta. – A bőrömhöz semmi képpen.

- Miért?

- Nekem olyan képességem van, hogyha a testem bármelyik részén a bőr hozzáér valaki más bőréhez, akkor elszívom az életerejét, és egy időre birtoklom az erejét. – magyarázta.

- Ohh… Khm… Mi a neved?

- Melinda. Melinda Monroe.

- Szép név. Az enyém Sara Cullen. – mosolyogtam rá. – Hívhatlak Mel-nek?

- Persze. – egy halovány mosolyka hagyta el arcát.

- Gyere, bemutatlak a családomnak. – ugyanis addigra szépen odagyűltek.

Odaértünk hozzájuk.

- Srácok ő itt Melinda Monroe. Mel ő Rosalie, Emmett, Jasper, Alice, Edward és Bella.

- Hali. – lesütött szemmel állt mellettem.

- Ilyen ronda vagyok? – nevetett Emmett, mire a többiek is nevetni kezdtek, és én is.

- Nem csak… ti mindannyian olyan szépek vagytok… mármint durván szépek… Különben meg apa mindig azt mondta, hogy nem illik megbámulni a másikat.

- Minket nyugodtan nézhetsz, meg van szokva. – mondta Mel-nek Edward.

- Miért érezted rosszul magad az előbb mikor bántottad azt a fiút?

- Ezt meg honnan…

- Ez az egyik képességem. – szakítottam félbe. - Érzem mások érzéseit, és tudom azokat manipulálni. Általában jó irányba. Meg boszorkány vagyok.

- Wow… akkor neked biztos jobb lehet, mint nekem.

- Az nem olyan biztos. – fájdalmas mosolyt küldtem felé. – Figyelj, valamit mondanom kell.

- Mégpedig?

- Mi vámpírok vagyunk.

- Extra wow. Az biztos jobb lehet, mint nekem.

- Nem, nem lehet jobb. – vágta rá Rosalie.

- Ugyan már Rosalie. Te ezt egyáltalán nem értheted. Sőt, még csak nem is sejtheted.

- Hallottuk mikor az előbb…

- Elmondtam Sara-nak? Az kevés. – Melinda a földet pásztázta eközben. – Én nem érhetek hozzá senkihez. Soha. Soha, de soha. Az első pasimat mikor megcsókoltam, majdnem megöltem. Három hétig feküdt kómában az intenzív osztályon. Ti legalább hozzáérhettek egymáshoz. Én viszont senkihez. Megérintheted a szerelmed. Én soha az enyém. Már rég eldöntöttem, hogy sosem leszek szerelmes. Ezért otthagytam az első szerelmem, hogy ne bánthassam többé.

- Sajnálom. – ennyit bírt kinyögni Rose.

- Hát tudod én is. Bármit megadnék érte, hogy elveszítsem ezt a képességet. Meglettem volna nélküle is.

- Te ezért vagy különleges. – szépítette Alice.

- Meg szerencsétlen és szánalmas. Nem is tudom, hogy minek untatlak titeket a nyavalygásommal. – sarkon fordult, és próbált elmenni.

- Hé! Én leszek a barátod. – mentem utána.

- Tényleg? Téged nem zavar ez?

- Ha valaki el tud fogadni egy csapat vámpírt, akkor felőlem akármilyen lehet. – mosolyodtam el majd átöleltem. – Ugye találkozunk még?

- Minden nap. – nevetett, és elment.

Gyorsan visszamentem a többiekhez.

- Látjátok, így kell barátokat szerezni.

- Azért én tényleg sajnálom. Szegénynek tényleg nagyon rossz lehet. – nézett Rosalie Melinda után.

- Ja. Van ilyen. – helyeseltem. – Mehetünk tovább? – fordultam Bellához.

- Persze.

- Tehát azon kívül, hogy különlegesek, a legtöbbjük nem tudja használni egyáltalán a képességégüket. Tudod már rengetegszer el lett mondva nekik, hogy egymás ellen sose használják a képességüket, még csak viccből se, mert az ártalmas lehet másokra. Egyik fülükön be, a másikon meg ki. Itt megtanítják mindenkinek használni az erejét, és képzeld, volt mikor én is sokat tanultam ebből az egészből. Most viszont kezdődik az első óra. Sok órád lesz velem, sőt az összes, és akár hiszed, akár nem, direkt csináltam. – elnevettem magam. – Néha valaki még jön. Edward, Jazz vagy valaki. De most menjünk.

Elindultunk befelé a teremhez. Tesi volt az első. Vagy inkább harcolás fejlesztő óra. Bementünk a tesiterembe, természetesen már átöltözve, és leültünk a padra Emmett és Jasper mellé.

- Hmm… ti milyen gyorsak vagytok. – jegyeztem meg.

- De főleg az játszott nagy szerepet, hogy nem beszélgettünk órák hosszat a semmiről. – jegyezte vissza Emmett.

- Te kis… - csaptam rá a vállára felháborodottan.

A tanár belépett a terembe. Köszöntünk neki.

- Álljanak ide mellém az ismétlők! – szólalt fel Mr. Silver.

Szépen kibattyogtunk mellé. Kb. heten álltunk ki. Én, Jazz, Emmett, még két csaj, meg két srác.

- Szóval srácok – nézett az újakra a tanár – álljon fel az, aki még nincs tisztában a képességével. – csóri Bella egyedül állt fel.

- Nekem fogalmam sincs róla.

- Az sose baj. Majd megtudod. Lehet, hogy még nálad nem alakult ki. – rakta Mr. Silver a kezét Bella vállára. Egy meleg mosoly kíséretében fordult vissza a többiekhez. – Mint tudjátok, ez nem egy átlagos iskola. Tehát a tesi óra nem átlagos. Igazság szerin abból áll, hogy kiképezem önöket. Harcolni tanítom magukat, itt megtanulhatják az önvédelmet. Ti pedig üljetek le. – nézett ránk.

Igen, ilyenek a tanárok. Először magázás, majd a második év után tegezés. Az ő részükről minden képpen. De a kívülállók előtt csak magázás, hogy megmaradjon az iskola küllemének értelme.

- Ms. Cullen, Mr. Cullen és Mr. Hale szívesen mutatnának maguknak pár dolgot. – meg másoknak, ha beszélnek rólunk. – Jobb, ha először mindenki megtudja, hogy nekik milyen képességeik vannak.

- Hali skacok, vámpír vagyok. – vágta rá Emmett.

Mindenki meghökkenten bámult.

- Nyugi, mi vegák vagyunk. – mosolygott kedvesen Jasper.

- Nem bántunk embereket. Amúgy én boszorkány vagyok, Jasper meg érzi és befolyásolni tudta mások érzéseit. Emmett meg szimpla vámpír. A hencegős fajtából. – levakarhatatlan mosoly ült ki az arcomra.

- Én meg ő? – sápadt el Jasper, mikor leesett neki, hogy velem kell harcolnia. – Én Sara-val nem állok ki, az biztos. – tiltakozott tovább.

- Félsz, hogy megverlek? – mosolyodtam rá egy csöppnyi gúnnyal, ami kicsit szemétség volt tőlem, mert ő tényleg gyöngébb.

- Aha. – mondta felháborodott arccal. – Szerinted én olyan hülye vagyok, hogy összeveretem magam? Ne is álmodj róla.

- Ha adok neked előnyt?

- Ebben nem lehet előnyt adni Sara.

- Az engem sose érdekelt. – nevettem. – Akkor taníts. – felhúztam a padról. – Gyere már. Érdekes, Emmett nem hisztizik ennyit. – jegyeztem meg végül.

- Jólvan, legyen. Állj ide elém. – parancsolt rám.

- Oké.

- Te is Emmett. Az első, ami a leges legfontosabb az, hogy sose fordíts hátat az ellenségnek.

- Értem. – megindultam Jazz felé, ő is felém.

Mindketten elrugaszkodtunk a padlótól, a levegőben meg hatalmas csattanással egymásnak ütköztünk, majd hirtelen Jazz a földön találta magát, én meg leszorítottam a kezeit a feje fölött, meg a hasán ültem.

- A szemkontaktust se feledd, ha lehet.

- Én, egyfolytában nézlek, de nem látok újat. Ja, várj… Te ráncosodsz? – Emmett röhögő görcsöt kapott.

- Te mit röhögsz? – néztem felé.

Jazz ekkor lecsapott. A földre terített.

- Nyertél. – kuncogtam.

- Elvesztetted a szemkontaktust. – jegyezte meg.

Hirtelen egy szerelmi hullám csapott át rajtam. Szerelmesen néztem Jazz-re. Enyhén megráztam a fejem, hogy eltereljem a gondolataim.

A suli többi része gyorsan eltelt, viszonylag Bellának is tetszett a dolog. Csípte a dolgot. Ebéd után felkaroltam Bellát.

- Milyen volt a napod? Eléggé misztikus volt? –kíváncsiskodtam.

- Tűrhető volt. – viccelgetett. – Igazából szuper volt. Ezerszer jobb, mint egy átlagos suli. Azt hittem, csak túlzol mikor meséltél. – áradozott. – Amúgy tudtad, hogy Jassica képessége a telekinézis? Mike-nak meg a tűz manipulálása? – tisztára bezsongott a csaj.

- Nem tudtam.

- Mike azt mondta, hogy tüzet teremteni nem tud, csak manipulálni, de azzal mindent.

- Az tök jó.

- Angela meg…

- Angela? Hol van? – nem hiszem el, hogy a legjobb barátnőm a suliba jár, és nem tudok róla.

- Igen, Angela Weber.

- Ohh… én azt hittem, hogy… más. Mindegy.

- Tehát ő meg fagyasztani tud az érintésével. Nem mindegyikkel, és ez pont jó.

- Látom nagyon tetszett. A többit majd meséld később, most látogatóba megyünk az egyik barátomhoz. Rose, Alice, Jazz és Emmett is jönnek. – hazavittem hozzánk Bellát a motoromon. - Indulhatunk? – kiáltottam be az ajtón.

- Jövünk már! – szólt ki Alice.

Így is lett, alig fél perc múlva jöttek ki. Én motorral mentem Bellával, a többiek meg együtt Emmett dzsipjével.

Nagyon gyorsan hajtottunk, sőt még versenyeztünk is. Egy mesteri befordulással parkoltam le. Lekászálódtunk a motorról, a többiek meg kiszálltak a kocsiból. Egy csoportba verődtünk és elindultunk a Mistic Falls-i Gery Stuart gimi udvarára. Megláttam Stefan-t, merthogy hozzá mentünk. Odafutottam hozzá, átöleltük egymást, ő meg megpörgetett a levegőben.

- Szia édes, hiányoztál! – nevettem.

- Ti most jártok vagy mi van? - kérdezte Emmett meglepetten.

légyszi komizzatok. nektek csak pár sor, nekem egész élmény a véleményetek...:D