2010. augusztus 10., kedd

Sziasztok! -> 1. Az új lány

Én Bonnie vagyok! Történetet fogok nektek hozni, pontosabban egy Fanfiction félét. 
A címe -> A mágia szülötte - Sara Cullen kalandos élete
Lehet, hogy lesz másik történet is, de ezt nem mondom biztosra.:D
Itt az első fejezet:
 
A mágia szülötte - Sara Cullen kalandos élete


1. Az új lány

- Csörög az óra! Fel kéne kelni! – riasztóztam magamnak. Felültem az ágyamban. Igazából nem aludtam semmit, csak feküdtem és gondolkodtam az életemen. És néha bele-bele hallgattam a szomszéd szobából átszűrődő erőteljes nyöszörgésekre. Az biztos, hogy nem az álom zaja volt az. Rápillantottam az órára. 8:45-öt mutatott. Villámgyorsan fölpattantam, kihajigáltam az ágyra minden ruhám, gyorsan magamra kaptam egy nadrágon, egy pólót, meg Rosalie-tól egy kölcsön cipőt, és egy csettintéssel visszarendeztem a ruháim a szekrénybe. Felkaptam a földről a táskámat, belevágtam a könyveim, és lerohantam a lépcsőn. Carlisle és Esme ott ültek az asztalnál. Beszélgettek. Valami nagyon titkos dolog lehetett, mert sugdolóztak.
- Jó reggelt. – dobtam oda hirtelen, és egy-egy puszi kíséretében kirohantam a kocsimhoz, bedobtam a cuccaim, beszálltam, és teljes erővel nyomtam a gázt. 8:55-re értem a parkolóba. Összeszedtem a cók-mókomat, kilibbentem a kocsiból, jól bezártam, majd rögtön futásnak eredtem. Mázlim volt, hogy nem sütött a nap, mert elég ideges voltam. Egyes vámpírok bőre csillog a napfényben, valósággal szikrázik. Nekem nem annyira, csak 1-2 napon töltött óra múlva. Viszont ha dühös vagyok, vagy ideges meg ilyesmi, akkor azonnal. Ha meglátnák a bőrünket, rögtön tudnák, hogy mások vagyunk. Szokásomhoz híven megint majdnem elkéstem. 8:59-kor robbantam be a terembe. De egy mosoly mindent el szokott simítani. Edward öcsém mellett ültem. Mint mindig, sütött róla a magabiztosság, és az igazat megvallva a suli összes lánya belehabarodott. Kivéve, akinek volt pasija, de nem sok csaj mondhatta el ezt magáról. Mr. Getter kiosztotta a biológiakönyveket. Nem szokta kiadni hazavitelre… vagy inkább csak nem meri. Ezen jót kuncogtam magamban. Megint egy halálunalmas órának mutatkozott. De mikor belépett...
„Nem ismerem azt a lányt de…olyan fincsi lehet – gondoltam magamban.” Mikor tudatosan ráébredtem mit is gondolok, gyorsan elhessegettem ezt a hülyeséget.
- Jó reggelt Miss. Swan! – felvont szemöldökkel, kérdően nézett Mr. Getter a lányra. Igazából az járt a fejében: Az első napja itt, és máris elkésik. Ezek a mai fiatalok – értetlenül ingatta a fejét eközben jobbra–balra.
- Tessék itt a tankönyve. De viszont nincs már hely. Úgy látszik rosszhelyre jött nem gondolja?
- Nem hinném. – válaszolta kicsit félénken és megszeppenve a lány, majd felmutatta a cetlit, amire rá volt írva, hogy hova kell menni.
- Majd talán Mr. és Miss. Cullen odébb csusszannak, és odafér melléjük.
Sikoltottam magamban egy hatalmasat.
- Persze, hogyne tanár úr. Kerítek neki egy széket valahonnét. – motyogtam lélegzetvisszafojtva, így talán kisebb volt a kísértés.
Kirohantam hatalmas léptekkel a teremből, mert már alig kaptam levegőt. Felrohantam a lépcsőn, mert már nem bírtam tovább. Bekopogtattam egy másik terembe, ahol Jasper volt, kivételesen egyedül, mert ma nem jött Alice velünk.
- Elnézést a zavarásért Miss. Genett. Mr. Getter küldött. Van egy új lány biológián, és nincs széke. Kölcsön kérni jöttem egyet. Óra után persze visszahozom.
- Persze, nyugodtan. Mr. Hale mellett van is egy üres.
- Segítek neki kivinni. – ajánlkozott fel Jasper, mint aki roppant segítőkész volna.
- Szerintem a hölgy maga is el tudja intézni ezt a dolgot.
- De tanár nő, legyen szíves engedjen ki. – nézett méllyen Jasper Miss. Genett szemébe.
- Jó. 5 perce van, számolom az időt. – mondta végül.
- Rendben. – mondta Jasper, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.
- Ez a hülye liba – fakadtam ki – ilyen bunkón ideszólni, és még ő nevez magát tanárnak… a taplóság teteje.
Jazz alig hallhatóan felnevetett.
- Ugyan Sara, nem éri meg ezen rágódni. – azzal könnyed léptekkel megindult lefelé a lépcsőn.
Hirtelen megragadtam a karját és megállítottam.
- Ez az új lány… én nem tudom… nagyon finomnak érződik.
- És akkor ki nem bír uralkodni magán…
- Hé – szakítottam félbe – én csak megállapítottam a tényeket.
Ezen halkan jót nevetgéltünk.
- De most komolyan nem tudom honnan jött és, hogy miért. Csak annyit, hogy ennek lehet, hogy rossz vége lesz. Nagyon rossz vége. – fejtettem ki magam nyomatékosan.
- Mit tegyünk? Nem ölhetjük meg.
- Tudom. Akkor is nagyon, nagyon, nagyon étvágygerjesztő. Szerintem legelőször nem tudnál vele egy helyiségben maradni sokáig.
- Valahogy nem érzek rá késztetést, hogy ki is próbáljam.
- Na, add azt a széket, a kedvenc tanárod repesne az örömtől, ha hamarabb visszaérnél.
- Ne feszítsd túl a húrt… De azért tényleg mennem kéne már. További jó…tanulást. – az utolsó szót odavetette a válla fölött, én ezen jót mulattam. Lerohantam a lépcsőn, és igyekeztem a terem felé. Bekopogtam.
- Meghoztam a széket. – ezt egy hatalmas mosollyal mondtam, színészeket megszégyenítő arccal.
- Csakhogy visszaértél. Izabella majdnem végigácsorogta ezt…
- a 10 percet. – fejeztem be a mondatot alig hallható motyogással.
Szánalmat sugárzó arccal majdnem levágtam a széket a földre, majd átültem a sajátomra.
- Meg ne rokkanjon a két szép pici lábad – vágtam oda Izabellának már kicsit erőteljesebb hangon.
A lány kicsit furán nézett, és sütött belőle az értetlenség. Ezt az egészet már Mr. Getter nem hallotta.
Izabella mellettem ült. Edward pedig az ablaknál. Középre szorultam.
- Edward, következő órán majd te ülsz középre, mert itt köztetek kitör rajtam a klausztrofóbia. – suttogtam a fülébe. Ezen valami vicceset találhatott, mert széles vigyor lepte el szoborszerű arcát.
- Oké.
Eltel az óra, amilyen lassan csak tudott. Az utolsó percek voltak a leghosszabbak, mert már szinte fuldoklottam. Kicsöngettek. Edward-dal karöltve óriási léptekkel viharzottunk ki a teremből, kezemben a székkel, amit aztán gyorson bevarázsoltam a terembe miután szinte kirántottam Izabella alól. Mikor átléptem a küszöböt, levegő után kapkodtam, de már késő volt. A tüdőm megtelt az illattal. Hallottam, amit Edward is ezzel az érzéssel küszköd, csak valami vicceset is talált, végül nem tudtam meg miben.
- Én nem bírok ki több… pillanatot itt. Te hogy vagy vele? Bírod?
- Na… - elakadt a szava, és éreztem mekkora erőfeszítést tesz az iránt, hogy ne forduljon vissza és… ne öljön meg mindenkit.
- Jólvan, tudom. Nyugi. Beadjuk a tanároknak, hogy rosszul érzed magad? Én bírom azért. Jobban, mint te.
- Inkább nem. Azt hallgatnám egy hónapon keresztül Emmett-től.
- Több mint valószínű. – egy mosolyt erőltettem az arcomra – De most mennyünk ki az épületből, mert… nem bírom azért már olyan sokáig én sem.
A nap további része csak úgy elrepült, kivéve az utolsó órát. Matek volt. Ott volt a lány is. Ez az óra megint olyan rettentő lassan telt. Minden egyes levegővétellel közelebb jártam a kiboruláshoz. Szerencsére a csengő megmentett minket. Kiviharzottunk a teremből. Bevártuk a többieket a folyosón. Aznap még nem is találkoztunk.
- Hogyhogy nem jöttél ma reggel velünk? – kérdezte Rosalie, arcán az értetlenség éktelenkedett.
- Megint elkéstél? – tudakolta Emmett, és valami marha viccesnek találta.
- Ha-ha-ha. Csak majdnem. Az a mosoly valami, valami profi.
- Jólvan ne futtasd már magad. – kuncogott tovább.
- Szerintem meg igyekezzünk az ebédlőbe, hogy aztán minél hamarabb hazajussunk. Vajon… - ez a sors műve? Hogy megkeserítse az életünket? – fejeztem be magamban.
- Vajon… mi? – kérdezte vissza Alice.
Legyintettem felé, és ebből tudta, hogy nem akarok róla beszélni. Megindultunk az ebédlő felé. Jasper és Edward között haladtam. Szinte mindenki megbámult minket a folyosón jövet, de az a lány nem. Legalább is próbálkozott észrevétlen lenni, de én láttam. Ki is szúrtam rögtön, hogy Edward-on akadt meg a szeme. Nem úgy nézte, mint a többi lány, ő ki akart valamit olvasni az arcából. De ha jól láttam nem sok sikerrel járt. Bementünk az ebédlőbe. A fiúk vettek tálcát. Jasper-én és Emmett-én 2 alma, Edward-én ez mellett egy tányér saláta. Leültünk a szokásos asztalunk mellé. Megfogtam egy salátalevelet, és elkezdtem rágcsálni. Láttam Edward arcán, hogy valami nyomasztotta.
- Mi a baj? – kérdeztem lágy hangon.
- Ne… ne… nem látok bele a fejébe. Tu… tudnom kell, mit gondol. – válaszolta Edward kicsit ingerülten.
- Ez az. Már tudom mi hiányzott. Én sem hallottam. De csak most tűnt fel. – és beleharaptam a salátalevélbe.
- Mi? Te sem? – hitetlenkedett.
- Atya úr Isten. Lehet, hogy ez a sors csapása. Vagy lehet, hogy nem koncentráltam eléggé, és csak azért nem hallottam. – ezen gondolkodtam egy kicsit. Emmett felkuncogott.
- Ez nem vicces! – förmedtem rá – Lehet, hogy igaz… de viszont lehet, hogy nem. De abban lehet valami, hogy ez a sors. Az már nem normális, hogy az egész suli róla beszél. A hátamon feláll a szőr tőle… Ohó… - csattant fel a villanykörte az agyamban.
- Ne párosíts, ne párosíts! Légyszives. – Edward meghallhatta miket gondolok. Máris párosítottam az új lánnyal.
- Oké. Na de itt az ideje ismerkedni. – leraktam a salátát. Felpattantam a székről, és egyenesen Izabella felé vettem az irányt.
- Ne! – hallatszott ez a rövid szó halkan a hátam mögül. De én fittyet hányva rá, minta meg se hallottam volna mentem tovább. Mikor odaértem, láttam mindenki más arcán a rémületet, bár én nem adtam erre okot.
- Szia! – köszöntem rá – Sara Cullen vagyok. Te meg Izabella ugye?
- Csak Bella.
- Oké csak Bella. Honnan jöttél ide?
- Hát – láttam, hogy megszeppent egy kicsit, és most habozik – Phinix-ből.
- Ott nagyon meleg van igaz? Na és, hogy bírod az esőt? A rossz időt?
- Valóban, nagyon meleg van. És egyáltalán nem szeretem az esőt. – miközben ezt regélte, leültem mellé.
- Sajnálom azt, ami a teremben történ. Kicsit nyugtalan voltam.
- Persze. Semmi baj. – mondta megértően.
Széles mosolyt vágtam rá.
- Miért jöttél különben ide? – ilyen hülye kérdéssel bombázni. Leesett az állam, persze magamban.
- Miért? Csak úgy nem is jöhetek ide?
- De, csak…
- Hát jó. – szakítottam félbe – Van kedved odaülni hozzánk?
Láthatóan meglepetésül érte a kérdés. De nem csak őt, hanem mindenki mást is az asztalnál.
- Én… bocsi, de most nem. Talán majd máskor.
- Jó. Akkor további szép napot Bella. Nektek is többiek.
- Köszi. Neked is. – felelte Bella. A többiek egy mosolyszerű grimaszt vágtak, én pedig eljöttem az asztaltól és leültem a miénkhez.
- Meginvitáltam, hogy üljön ide hozzánk. Szemlátomást nem jött be neki az egész. – kezdtem mesélni.
- Mi? Idehívtad hozzánk? – hitetlenkedett éles hangon Rosalie, és felpattant a székéről.
- Sss… nyugi Rose! Ülj le! Itt túl sokan vannak. Majd otthon elintézzük. – szólt rá Jasper megnyugtató, és egyben parancsoló hangon.
- Jó! – mondta Rosalie, leült, és mellén összefonta a kezét.
Észre sem vettem, de már vége volt az ebédszünetnek. Már csak egy Technika óra maradt arra a napra. Ennek gyorsan vége lett. Beszálltunk a kocsikba, majd hazaindultunk. 

majd folytatom...komiikat lécci.:D

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

nagyon tetszik...egy-két helyesírási és fogalmazási hiábtól eltekintve nagyon-nagyon jó lett grat =D Vicky

Névtelen írta...

bár a helyesírási hiba nálam se hiányzik :P Vicky

Bonnie Wheatbloom írta...

kössz Vicky, nagyon.:D
nem baj, a helyesírási hibáim a részem, mert ugye senki sem tökéletes.:P

Névtelen írta...

Nagyon kúúúúl:DD

Bonnie Wheatbloom írta...

kössz.:D:D