12. Rossz döntés

Meghoztam a frisst. Ez a hetem nagyon húzós volt, ezért kicsit lassan írtam meg. Jövő héten se lesz másként, úgyhogy nem tudom, hogy jövő héten lesz-e friss.

De most ez mindegy is, inkább mindenkinek jó olvasást! : DD Várom a komikat. ^_^

12. Rossz döntés

- Én el akarok költözni innen! – jelentette ki végül Edward.

- Micsoda? – hitetlenkedett Esme.

- Jól hallottad. Azt akarom, hogy elmenjünk innen.

Ahogyan nézett… a szemei sírtak, habár könnyeket nem láttam. Szerintem most élete egyik legnehezebb kijelentését mondta ki. Persze rögtön tiltakoztam.

- Nem! – vágtam rá.

- Már megbocsájts…

- Nem! – ismételtem. – Nehogy már egy baki miatt szúrd el az egész életed. Nem teheted ezt. Sem Bellával, sem velünk. Nem dönthetsz helyette.

- Már megtettem. – szűrte a fogai közt.

- Hát ez az. Honnan tudod, hogy ez jó neki? És neked?

- Tudom, hogy jó lesz így, mert nem bánthatom többé. Nem kergetik majd miattam gyilkos vámpírok, akik meg akarják ölni. Azt nem engedhetem. Soha többé, egyszer sem akarok neki fájdalmat okozni.

- Arra még nem is gondoltál, hogy ezzel a döntéseddel nagyobb fájdalmat fogsz neki okozni, mint akármi mással a földön? – kiabáltam rá, mert úgy látszik nem értette meg a lényeget.

- Az nem létezik. Így jobb lesz neki…

- Te azt nem tudhatod. – vetettem rá egy megvető pillantást.

Egy szempillantás alatt felértem a lépcső tetejére. Háttal voltam mindenkinek.

- Ja és arra ne is számíts, hogy én elmegyek innen akárhova is, mert arra várhatsz. – fordultam vissza, végül bevágtam magam mögött a szobám ajtaját.

Hát ilyen nincs. Ekkora idiótát. Mégis hogy gondolta? Majd itt hagyok szépen csapot-papot az ő hülyesége miatt? Erre mondják: Álmodik a nyomor! Én el nem megyek. Különben is, úgy rossz lesz mindenkinek. Rossz lesz nekünk, látjuk szenvedni Edward-ot. Bellának és Edward-nak meg azért lesz rossz, mert jobban szeretik egymást, mint saját magukat.

A következő nap drága öcsikém elment Bellához közölni a „nagy hír”-t. Teljesen ellene voltam az egésznek, de leszavaztak. Pedig tök jó érveim voltak, amik még igazak is lesznek egy napon.

Éppen kelletlenül pakolásztam a cuccaimat, mikor váratlanul beállított húgom.

- Mi van? – vetettem oda neki kissé flegmán.

- Hé! Ne rám légy dühös, ha egyszer Edward az idióta nem én.

- Bocsi. Csak annyira bosszant ez az egész. Nehogy már őméltósága mondja meg nekem, hogyan éljek.

- Gondolj bele mi lenne akkor, ha te akarnál elmenni és Edward nem akarna. Neked hogy esne, mikor támogatást várnál?

- De én ha szeretek valakit, azt nem hagyom ott.

- Hidd el, ő sem hobbiból csinálja.

- Valahogy sejtettem.

- Ne gúnyolódj, inkább pakolj. Nem soká indulunk. Vagyis dél után.

- Akkor mondja el?

- Igen.

- Úgy sajnálom Bellát, hogy egy ekkora ökör a pasija. – vetettem rá magam pihe-puha ágyamra.

- Komolyan azt hiszed, hogy én nem? – huppant mellém Alice.

- Megoldást kéne találni. – ötleteltem.

- Ugyan mit? Te is tudod, hogy Edward mennyire csökönyös.

- Mint egy szamár. – nevettem el magam.

- Akkor is el kell menni. – rántott vissza húgom a szomorú valóságba.

- El kell mennünk. – adtam be a derekam. – Ed úgyse bírja sokáig. Én meg kitalálok egy jó megoldást, hogy ne maradjak le a tananyagról.

- Mit?

- Úgy nézek én ki, mint aki tudja? – fordultam felé. – Amúgy a többiek hol vannak? Túl nagy a csönd.

- Nem tudom.

- Vagy suliban vannak – pattantam fel az ágyról – vagy pedig hallgatóznak. – berántottam az ajtót, és egy rakás vámpír esett be rajta.

Ez szép mondhatom.

- Már meg sem kérdezem, hogy mit kereslek itt oké? – tértem vissza a pakoláshoz.

Olyan sok cuccomat el kellett tennem, hogy délutánra alig lettem kész. Mindig pikkeltem még Ed-re. Ezt ő is jól tudta.

Eljöttünk. Egy tök idegen helyre költöztünk, ahol még forró csoki sem volt. Borzalom. Az új házunk jobban hasonlított egy egérlyukhoz, mint egy otthonhoz. Már elegem volt, pedig nem is rég érkeztünk. Kipakoltam, elrendezkedtem. Próbáltam eligazodni a házban, de egy labirintusból könnyebb lett volna kijutni. Berendezkedtünk. Már eltelt egy pár hónap. Edward nem élt velünk. Ez a borzalmasnál is borzasztóbb volt. Csak pár havonta egyszer telefonált, hogy vagyunk meg ilyenek. Mi nem tudtuk felhívni, mert sose vette föl. Kezdett hasonlítani egy macskára. Amíg ő akar játszani addig rendben van, de ha mi akarunk és ő nem, akkor az úgy már nem megy. Csak ebben az volt a különbség, hogy ez nem volt játék, hanem a való élet.

Eltelt pár hónap. Január volt. Fagyasztó hideg. Én titokban Edward és a többiek tudtán kívül visszajártam Forks-ba, a suliba. Senki sem tudta a tanárokon kívül. Másik külső, másik név. A legnagyobb ívben próbáltam kerülni Bellát, mivel ő tudta milyenek a külső tulajdonságaink nehéz lett volna előtte titkolni.

Elegem lett. Mindenből. Az örökös titkolózásból, Edward hiányából. Elhatároztam, hogy megkeresem Edward-ot. Alice már láthatta, mert mikor a földszintre értem egy egész fogadóbizottság várt rám.

- Hová készülsz? – kérdezte gyanakvóan örökmozgó húgom.

- Jaj mit teszitek már magatokat, mikor úgyis tudjátok, mert Alice-nek eljárt a pici szája.

- Nem mehetsz. – közölte velem Carlisle.

- Szerintem pont most nem te fogod megmondani, hogy mit csináljak. – toltam félre.

- Hagyd őt! – utasítgatott tovább.

- Ugyan miért? Tán hagyjam tovább szenvedni? Azt már nem. Támadt is egy jobb ötletem. – odafordultam Carlisle felé. – Nem hagyom el a házat, ígérem.

Mindenkin nagy megkönnyebbülés látszott.

- Majd őt hozom ide. – közöltem higgadtan.

Olyan csönd lett, hogy a légy zümmögését ordításnak lehetett venni. Felhagytam a kérvénybenyújtásokkal. Szépen kikerültem őket, majd megkezdtem előkészületeimet öcsém fogadására. Mikor elkészültem odavarázsoltam magam elé. A többiek Jazz kivételével az ajtónál voltak, hallgatóztak. Jellemző.

- Nos, drága Edward! – kezdtem bele szép kis mondandómba. – Remélem még véletlen se gondoltad azt, hogy hagylak tovább szenvedni?

- Sara…

- Maradj csendben! Most én beszélek! Szóval, ha már a szenvedésnél tartunk: tudod mióta nem láttam Jasper-t?

- Hova lett?

- Ott van ahol volt. Csak te és Bella olyan erős fájdalmat bocsájtotok ki magatokból, hogy azt én nagyjából el tudom viselni, de Jazz belehalna. Több mint négy hónapja nem láttam. Nem bírunk egy helyiségben lenni. Képzeld volt egy olyan nap, mikor nem bírtam megmozdulni a fájdalomtól. Ha neked ez nem szenvedés, akkor mi? – ordítottam rá.

- Sara te ezt…

- nem érthetem? – fejeztem be a mondatot hitetlenkedve. – Még, hogy én nem érthetem? Tudod Edward szerintem én nagyon is érthetem. A testvérem vagy! Nem hagyom, hogy tönkretedd magad! Világos voltam?

- Küldj vissza! – követelte.

- Mi? Nem. Szépen végig fogsz hallgatni, mert még korántsem tartok ott. Tehát elmondok neked valamit. Én gyakorlatilag el sem költöztem Forks-ból.

- Ezt meg hogy érted?

- Oda járok suliba. Mindenki tud róla kivéve Bellát. A nevem Brittany Dreems.

- Te aztán tudsz hazudni.

- Így még mindig jobb vagyok, mint te. Legalább tudom, hogy Bella jól van. Külsőleg legalább is.

- Mondom, küldj vissza! Ez az utolsó szavam. – erősködött.

- Akkor eredj te kis pukkancs!

Kivágtam az ajtót és lecsörtettem a nappaliba.

- Elhúzott! – jelentettem ki.

Csak Alice jött utánam. Az arcára csak úgy rá volt írva, hogy valami baja van.

- Mi van?

- Láttam valamit.

- És mi jót?

- Mi jót? – kérdezte vissza savanyúan. – Jót semmit. – habozott egy ideig.

- Gyerünk, mond már!

- Bella meghalt. – nyögte ki.

- Micsoda? De mégis hogyan?

- Látomásom volt. Bella leugrott egy szikláról.

- Azonnal Forks-ba kell mennünk. – vettem a garázs felé az irányt.

- Ez nem biztos, hogy igaz ugye Sara?

- Nagyon remélem. – indítottam be a kocsit.