10 000 látogató♥ + frissről

Sziasztok!
Tegnap megjött a blog 10 000. látogatója.♥
Nagyon köszönöm azoknak, akik olvassák a blogomat, remélem nem untatlak halálra benneteket.xd
A frissről annyit, hogy nem tudom mikor lesz, dolgozom rajta. Ez egy kicsit hosszabb fejezet lesz mint a többi, mert ha ketté szedném, akkor külön meg túl rövidek lennének.xd Legyetek még egy kicsit türelmesek.
Puszszii
Bonnie

Vers Yzarrtól!:D

Sziasztok!:D

Kaptam egy verset Yzarrtól, nagyon köszönöm neked!:D♥

Lelkem tükre...

Vágyom valakire, aki átölel,

S vigasztal!

Féltékeny vagyok a boldogságára?

Lehet… Szeretem őt, mint a testvéremet

Félek, kétségek gyötörnek.

Csak az igazit keresem…

Mennem kéne, Nem bírom!

Veszélyben van a családom!

Mennék, de ne kövessenek!

Lelkemben rég múlt fájdalom honol,

Csak találj rám és segíts,

Fessük be együtt lelkem vásznát!

Itt hagytam őket, muszáj volt,

Biztonságban vannak,

Így már minden rendben!

Régi barátaim veszélyben,

S csak én segíthetek

Körülettem ármány és viszály…

Elárultak! Dühöm kettészaggatná a szőkét!

De itt van velem Ő

S csak is ez számít nekem!

Szeretem!

Szerintetek milyen?

Puszszii

Bonnie

Szavazás

Sziasztok drágáim!!:D:D

Yzarr Themar írt egy nagyszerű novellát, amit beküldött erre a metrós pályázatra.

http://seekingcreativity.freeblog.hu/archives/2011/06/17/Beerkezett_palyazatok_-_Metro/

Kérlek benneteket szavazzatok rá, övé a 3. novella. És ha időtök megengedi, olvassátok el!:D

Előre is köszönöm.

Puszszii

Bonnie

23. Fejfájás

Sziasztok!

A helyzet az, hogy most egy kicsit rövid lett ez a fejezet, mert az ezután következő dolgokat nem tudtam ez alá a cím alá sorolni, így a következő talán egy kicsit hosszabb lesz.:D Amúgy nemsoká hozok majd egy novellát(első sorban ez miatt késtem egy kicsit, mert holnap lesz a leadási határidő), amit az Ulpius-ház Könyvkiadó hirdetett meg.:D

Remélem tetszik, jó olvasást, lécci írjatok komit!:D
/A poliandrista többférjűséget jelent. Vagy vmi olyasmit.xdxd/

23. Fejfájás

Jazz-el visszamentünk a házba. Riky nem volt a szobában.

- Mi történt? – kérdeztem értetlenül.

- A történet végén csak úgy elment „levegőzni” – beszélt Emmett a kanapéról focimeccs nézés közben.

Hangosan kifújtam a levegőt és felmentem a szobámba. Leültem az ágyamra. Magam mellé varázsoltam a két bőröndöt. Kinyílt az ajtó.

- Hányszor elpofáztam, hogy… - kezdtem bele, de azonnal abba is hagytam mikor megláttam ki az. – Bocsi szerelmem. Azt hittem valaki más az…

Felálltam, odasétáltam hozzá. Átfontam a nyakán a karjaim ő pedig átkarolta a derekamat.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem látván az arcában megbúvó fájdalmat.

- Ha veled lehetek bárhol jól érzem magam – suttogta.

Mindketten kinéztünk az ablakon. Telihold.

- Pont egy ilyen éjjelen ismerkedtünk meg – mosolyodtam el.

Visszafordultam hozzá, hogy megcsókoljam. De ez tőle nem olyan csók volt, mint amit a földszinten produkált. Visszahúzódottnak éreztem.

- Látom, hogy valami nyomaszt – állítottam meg a csókot. – Ki vele.

- Semmi. Csak még szokatlan egy kicsit. Annyi idő eltelt. Honnan tudjam, hogy nincs szerelmed?

Összeszűkült a szemem. Mi van? Lesütöttem a szemem. Ezzel keményen megsértett.

- Tudtam… - lehelte.

- Mondta már valaki, mekkora idióta vagy? – suttogtam. – Mégis mit gondolsz te rólam? Poliandristának nézel? – néztem méllyen a szemébe. – Nem bízol bennem?

- De.

- Akkor mi a baj? Igaz, volt néhány pasim. De egyik pasi sem hasonlított rád semmilyen téren, egyiket sem szerettem úgy, mint téged.

Újból megcsókoltam. Felugrottam és dereka köré fontam lábaimat. Lefektetett az ágyra. A jobb tenyeremet a fejem mellé tettem, ő rátette a sajátját, egymásba fontuk ujjainkat. A számról letért az ajka. Először a nyakamat célozta meg, majd egyre lentebb és lentebb vándorolt.

Reggel mikor kinyitottam a szemem egy kis pihenés után, fejem a mellkasán talált helyet. Szerelmem édes illata betöltötte a szobát. Feltámaszkodtam a kezemre.

- Jó reggelt – kezdtem a napot emberien.

- Neked is – válaszolt kicsit elkalandozva.

Csak mosolygott és végigmérte a szobát. Én is ezt tettem. Az ágy kissé szanaszét tört, a könyvek nagy része a földön, az íróasztalom kettétört.

- Wow. Még jó, hogy hangszigetelt a szobám – nevettem. – De annyira mégse, hogy ők semmit ne halljanak.

Lemásztam az ágyról, felvettem egy fehérneműt meg egy pólót.

- Gyerünk, mássz le, rendbe hozom a szobát – rángattam a kezénél fogva.

Lejött, felhúzott egy alsónadrágot és egy pólót. Egy csettintéssel rendbe is szedtem mindent.

- Ezt megtaníthatnád nekem is – ölelt át.

- Ehhez boszinak kell lenned – adtam neki egy apró csókot.

Felkaptunk egy-egy nadrágot és lesétáltunk.

- Jó reggelt család – kiáltottam el magad.

- Jó reggelt – mondták valamennyien.

Bementem a konyhába valami ehetőért. Sütöttem egy kis tojást, magamhoz vettem egy kést meg egy villát és elindultam Emmett-hez a tévé elé.

- A ház tartógerendái egyben maradtak? – jött a kérdés Emmett-től mikor még az ajtóban álltam.

Felkaptam a kést és hozzávágtam. Pont elhajolt az útjából, beleszúródott a párnába.

- Nagy szerencséd volt - ültem le mellé.

- Ne érts félre, én örülök, hogy boldog vagy. Csak egyszerűen elképesztett, amit eddig műveltél. Mindenkit boldoggá akartál tenni, ami csodálatra méltó, de foglalkozz magaddal egy kicsit többet. Úgy látszik jót tett neked a tegnap este – bökött felém.

Megettem a maradékot, elmostam a tányért. Alice és Jasper épp jöttek lefelé a lépcsőn. Kishúgom kissé paprikásnak tűnt.

- Iszonyú bosszantó – zsörtölődött.

- Micsoda? – érdeklődött Riky.

- Nem látom a vérfarkasok jövőjét. Frusztráló – mérgelődött tovább.

- Én őket is látom, ennyi szerencsénk azért van – mentem oda hozzájuk nevetgélve.

Riky megdermedt.

- Vérfarkasok? – hápogott. – Itt?

Arca még fehérebb lett, ajkát összepréselte.

- Inkább alakváltóknak nevezném őket. Ők nem a Hold Gyermekei. Akkor változnak, mikor kedvük szottyan, nem kell telihold. Amúgy pont ezt akartam ma csinálni – vettem egy nagy levegőt. – Bemutatom őket.

- Most?

- Szerinted mikor? – húztam az ablakhoz.

- Oké.

Egész úton feszültnek tűnt. A határhoz érve megálltunk.

- Ez a határ – mutattam elénk. – Ezen túl már az ő területükön vagyunk, amit nem vadászhatunk.

Elmeséltem neki az egyességet, meg a mentességemet és annak miértjét. A faluhoz érve lelassítottunk.

- Az emberek nem tudnak a vámpírok létezéséről csak a tanács és a farkasok. Így nem rohangálhatunk, mint a mérgezett egerek – magyaráztam.

Megfogtam a kezét. Elindultunk a Black ház felé.

- Szia – köszöntem Billy-nek mikor megláttam az ajtóban. – Billy, ő itt…

- A nevem Aaron Patrik Malcolm Silvercross. Örülök, hogy megismerhetem – vágott a szavamba szerelmem.

- Vagyis csak Riky. Ő pedig Billy Black. Meséltem már róla.

- Emlékszem rá.

Eközben előszivárgott a falka és Sam menyasszonya.

- Ő itt Sam, Jacob, Embry, Quil, Jared, Paul, Seth, Leah és Emily. – mutattam végig mindenkin. – Ő pedig Riky.

- Ki ő Sara? Miért hoztad a területünkre? – kérdezte Sam.

- Ő a pasim. Szóval velünk fog élni. Tehát mostantól ő is „csak egy ártalmatlan Cullen” – mutattam az idézőjelet a levegőben.

- Remek, újabb vérszopó – rázkódott meg Paul. – Csak nem tudom miért merészelt a földünkre lépni.

- Paul! – kiáltott Sam. – Fékezd magad – utasította.

Paul rángó izmai kezdtek ellazulni.

- Rá is vonatkozik az összes szabály – folytatta az Alfa.

- Felvilágosítottam mindenről. Embert nem gyilkol, amit a szeme is mutat. Még valami?

Hirtelen iszonyatos fájdalom nyilallt a fejembe. A halántékomhoz kaptam. Felsikoltottam, a földre rogytam. A fájdalom egyre nőtt, nem akart alább hagyni.

- Jól vagy? – kapott utánam Riky.

- Szétrobban az agyam – szűrtem a fogaim között.

Csak egyetlen megoldás felé vezetett a gondolkodásom, az Égiek.

- Égiek. Ha hallotok engem, kérlek, segítsetek – nyögtem.

Nem telt bele fél percbe, míg egy rakás apró kék fény után megjelenjen egy alak.

- Mondd, mit szeretnél? – csendült fel a hölgy hangja.

Felismertem, már beszéltem vele. Clarity.

- Szerinted? Szüntesd meg a fájdalmat! – szenvedtem még mindig.

- Nem tudom.

- Akkor legalább azt mondd meg mitől van!

- Valószínűleg növekszik a hatalmad. Általában az szokott ilyen tünetekkel járni.

A lüktetés nagyon picit csillapodott.

- Meddig tart? – nyögtem fel.

A görcsök kavicsokkal szétzúzták az agyamat. Legalább is ilyen érzésem volt.

- Az a növekedés mennyiségétől függ – válaszolta elgondolkodva Clarity.

- De hova növekszik már? – kiáltottam föl.

- Nekem mennem kell, többet úgyse tudnék segíteni.

Ugyan úgy ahogy érkezett, el is tűnt.

- Piszkosul nagy segítség voltál – motyorásztam.

A fájdalom egyszer csak abbamaradt. Feltápászkodtam, megkerestem az egyensúlyomat.

- Megyünk, viszlát! – intettem a falkának és a törzsieknek, akik ott lézengtek még mindig.

Hazasiettünk. Beszámoltam a többieknek a fejfájásról meg, hogy ne aggódjanak, ha megint megtörténik.

22. Ismét Ő és Én / Hazatérés

Sziasztok!
Sajnálattal látom, hogy egyre kevesebbet komiztok...:( Szerintem nem kértem sokat csak, hogyha elolvastad a történetet, adj valami jelzést, hogy milyennek ítéled...:) pl.: Szia. Tetszett. vagy Szia. Nem tetszett.

Bocsi, hogy kicsit késtem, de most dolgozom a könyvemen, aminek a címe: Fey blood - Elátkozott vér.:D

Jó olvasást, várom a komikat.:D:D 

22. Ismét Ő és Én / Hazatérés

Miután csak örömmel töltött el az ismeretlen férfi emléke, így nem volt már min töprengenem. Megragadtam az alkalmat, hogy hasznossá tegyem magam, de mikor beléptem a trónterembe a mosolyom lehervadt.

- A francba. – motyogtam.

Már el volt pakolva minden, pedig azt hittem majd segíthetek.

- Segíthetek még valamit, vagy már lecsúsztam róla? – kockáztattam meg.

- Ami azt illeti, már készen vagyunk a rendrakással, de ha megkérhetlek, hozd el a hálószobámból a mappát az asztalomról! – felelte Aro.

- Persze.

Benyitottam a szobájába. Pont olyan rend uralkodott, mint máskor. Az asztalon pillanatok töredéke alatt megtaláltam a mappát. Nem néztem bele, hisz az nagy bunkóság lett volna tőlem. Varázsoltam egy whisky-s poharat a kezembe tele whisky-vel. Emberi tempóban haladtam visszafelé miután magam mögött becsuktam az ajtót. Megtorpantam a boltívben, ami visszavezetett a trónterembe.

- Mester, örömmel tettem! – csendült fel egy ismerős férfihang.

- Miként sikerült az „expedíció”? – érdeklődött Aro.

- Sajnos sehogy. Úgy őrzik a helyet mintha valami piszok értékes dolgot rejtegetnének bent.

Kintebb léptem. Láttam az ismerős hang tulajdonosát, de a fején volt a Volturi köpeny kapucnija így nem láttam az arcát.

- Ez meglep. – láthatólag meglepte Aro-t a hír. – Azt hittem sikerrel jársz.

- Hidd el Mester én is, de nem tudtam mit tenni, túlerőben voltak.

Aro intett, a férfi pedig leemelte csuklyáját. Előléptem. Mindenki rám nézett, én meg csak mentem tovább. Végül Ő is felém fordította tekintetét. A fájdalom óriási súlya nehezedett a szívemre. A felismerés úgy jött, mint derült égből villámcsapás. Minden kiesett a kezemből. A pohár hangos csattanással ért földet és ripityára tört, a whisky kiömlött. A mappából kihullottak a lapok, eláztatták őket az italfoltok.

- Riky?

- Sara? – szemlátomást ő is olyan meglepett volt, mint én.

- De hát ez hogyan lehetséges? Hisz meghaltál. Láttam, ahogy Jane darabokra tép. – könnyek szöktek a szemembe a félelemtől.

Féltem, hogy ez csak egy hallucináció és hamar eltűnik.

- Jane?

Szemlátomást ez a név jelentette az egész mondat értelmét.

- Mikor átváltoztatott azt mondta téged megöltek a román klán vezetői, mert bűnt követtél el. Ezért álltam be ide, meg akartam ezt bosszulni. – mesélte Riky.

Mindketten Jane-re néztünk, vártunk a válaszára.

- Elképesztő milyen könnyen be tudtalak csapni Sara. Azt hittem nehezebb lesz. Csak a véréből egy keveset kellett szétfolyatnom a teremben. Észre sem vetted a különbséget. – magyarázta Jane gyilkos tekintettel.

- Miért tetted ezt velünk? – értetlenkedtem.

- Ohó, tévedés! Nem veletek, csak veled. – javított ki.

- Mit tettem mit műveltem, hogy ennyire gyűlölsz? Mert ha ennyire fáj, akkor kérlek, bocsáss meg.

– Túl tökéletes vagy. Csak éreztetni akartam milyen mikor elvesznek tőled mindent és mindenkit, amik, és akik számítanak. Először a Mester aztán a tulajdon bátyám állt melléd helyettem.

- Nem vettem el őket.

- Hazudsz! – ordította. – Neked mindig minden olyan egyszerű volt. Olyan könnyen megkaphattál bármit.

- Ebben nagyon is tévedsz. Mindig meg kellett küzdenem a dolgaimért, a szeretetért, az életemért. Egyetlen döntésemmel elronthattam az addig megkapottakat. – motyogtam. – Te meg… neked mindig is itt volt minden… Van családod, barátaid, azok, akik tisztelnek és szeretnek.

- Aha. Csak, hogy jobbára azért kedvesek velem, mert félnek tőlem. Mind csak jópofizik…

- Ha így gondolod, hát nem bánom. De szerinted te nem tehetsz semmiről? Mindenkit ellöksz magadtól, aki csak egy kicsit is közel akar kerülni hozzád… Mégis… akármit mondasz, ők a családod. – szűrtem a fogaim között.

Kezdett felforrni az agyvizem. Próbáltam higgadt maradni, de teljesen elkábultam ezen az egészen. Behunytam a szemem és megráztam a fejem, hátha kimennek belőle ezek a rettenetes dolgok, de mikor újra kinyitottam a szemem nem változott semmi.

- Aro most van itt az ideje a választásnak. – mondtam mikor végre visszanyertem a hangomat.

Aro értetlenül nézett aztán hirtelen bevillant neki a dolog.

- Nem választok! – jelentette ki határozottan.

- Küldj el! – kiabáltam.

A már-már hisztérikusan csengő hangom egy oktávval magasabban jött ki számon, mint szerettem volna. A könnyeim ömlöttek.

- Kérlek. – könyörögtem.

Térdre roskadtam, kezemmel sikerült megtámasztanom magam. Ekkor gondolkodtam el rajta: miért sírok? Hisz nem tettem semmit, és itt van mellettem életem örök szerelme. De a könnyek nem álltak el. Szétnéztem: Aro-ra tévedt a tekintetem, majd Jane-re, Riky-re és újból Jane-re, majd ismét Aro-ra. Ekkor döbbentem rá: azért sírok, mert egyrész örülök, másrész fáj. Fáj a szívem, hogy itt kell hagynom Volterra-t, és a csalódás miatt is. Álmomban sem gondoltam volna ilyet Jane-ről. Felnevettem. Ekkor már biztosan mindenki totál bolondnak nézett.

- Ha nem hát nem. – motyorásztam.

Feltápászkodtam, észrevettem, hogy a könnyeim elálltak. Megköszörültem a torkomat.

- Akkor vehetjük hazugságnak az ígéreted?

- Nem tudom megtenni. – sütötte le a szemét Aro.

- Én így is úgy is elmegyek. Örökre. Félek, hogy bántanám Jane-t és azzal fájdalmat okoznék neked. Lehet, eljövök egyszer kétszer, de csak ha nagyon muszáj. Te persze akkor jössz, amikor akarsz. A csütörtökök jók lesznek?

- Persze. – válaszolt fájdalmasan.

Szőke „barátnőmre” emeltem a tekintetem. Tapsolni kezdtem.

- Gratulálok! Elérted azt, hogy szívből gyűlöljelek téged. Elismerem volt fantáziád.

Amit mondtam azt úgy is gondoltam. Ezen meglepődtem.

- Riky választhatsz. Itt maradsz vele, vagy velem jössz az otthonomba? – fordultam szerelmem felé.

- Természetesen veled tartok… ha a Mester is beleegyezik. – mosolyodott el Riky.

Mindketten a három vezetőre néztünk. Aro Marcus-ra sandított – aki bólintott egy aprót -, majd Caius-ra – aki szintén. Aro felénk fordult. Ő is bólintott egyet.

- Nagyon köszönjük. – hálálkodtam. – Tudod Aro… a nagy kérdésedre a válasz…

- Melyik kérdésemre?

- Amelyiket régen feltetted nekem és Carlisle-nak. Miért jó így élnünk? Miért nem gyilkolunk? Miért mondunk ellent az állati ösztönnek? Akkor mind a ketten ugyan azt mondtuk: „Nem akarok szörnyeteg lenni, de mivel döntöttek helyettem ki kell hozni belőle a legjobbat. Meg kell őriznek magamban a legtöbb emberséget, hogy tudjak élni. Nem lenne szívem megölni egy ártatlan embert.” Akkor ezt mondtuk mind a ketten. Viszont én csak most jöttem rá, nem mondtam el mindent. Hogy mi az, amiért nem vagyok hajlandó szörnyeteggé válni? – jól megfontoltam a szavaimat. - Nem akarok olyan lenni, mint Jane, egy besavanyodott, féltékeny, szomorú, irigy, dühös, szemérmetlen, gátlástalan, öntelt… lény. – ejtettem ki lassan a szavakat. – Sajnálom… viszlát.

Sarkon fordultam, megiramodtam az ajtó felé. Szerelmem utánam jött.

- Aaron! – hallatta hangját Aro. – A köpeny és a medál…

Riky visszavitte a holmit és ismét hozzám szegődött. A szobámig kísért.

- Biztos vagy benne, hogy itt hagyod a családod, az otthonod? – helyeztem a kilincsre a kezem.

- Az otthonom ott van ahol te. Összepakolok, és azonnal indulhatunk. – ölelte át a derekamat szerelmem.

- Rendben.

Egy szemvillanás alatt összehordtam mindent. Körbenéztem a szobámban. A bútorok, a fürdőszoba mind ugyanaz volt, mint régen. Eszembe juttatta, hogy majdnem minden olyan, mint régen volt. A barátaim… Gyorsan bevágtam az ajtót, mert nem bírtam volna tovább sírás nélkül. Gianna mahagóni pultjánál találkoztunk Riky-vel. Tőle is elköszöntünk végül elindultunk. A házunk elé hunyorítottam. Egymás kezét fogva bámultuk a hatalmas házat, melyet az otthonomnak nevezhettem. Odasétáltunk az ajtóhoz, kinyitottam és beléptünk.

- Vajon hol lehetnek? – mormogtam. – Hisz vasárnap van.

- Lehet, hogy tudtak az ékezésünktől. – ötletelt Riky.

Szembefordultam vele. A derekamra fonta a kezét. Két tenyerem közé fogtam hófehér, gyönyörű arcát.

- Ha tudnád, milyen régóta várok rád… - lehelte.

Éreztem a lélegzetvételét, mely csiklandozta az arcom.

- Tudom.

Egyre kevesebb lett köztünk a távolság, majd ajka az enyémre tapadt. Vadul, de romantikusan csókolt. Olyan érzés fogott el, mintha attól félne, elveszíthet. Mohón fontam karjaim a nyakára, túrtam bele a hajába. Boldog voltam. Abban a pillanatban. Tudtam, ez nem tarthat örökké, így ki kell élvezni minden pillanatot.

- A bujaság nem bűn? – csendült fel egy ismerős hang.

Emmett… Ajkaink elváltak. Megfordultam és a családomat láttam magam előtt.

- Bagoly mondja…

- Csak hazaevett a penész. – ölelt át Emmett.

- Nagyon hiányoztál. Pont, mint a penész. – suttogtam. – Na jó, csak vicceltem.

Eleresztett.

- Mindannyian hiányoztatok. Nagyon is.

Végigmértem mindannyiukat.

- Nagyölelés. – visítottam fel.

Nagy kört alakítottunk, mindenki megfogta a mellette álló derekát.

- Ki lesz a következő idióta, aki elköltözik? – szólalt meg Rose.

- Remélem, a közeljövőben nem szándékoztok többet az idegeimmel játszani. – mosolyodott el halványan Esme.

- Sajnálom, de muszáj volt…

Ekkortájt vettem észre, hogy Emmett nagyon szemez Riky-vel.

- Oh, bocsi. – szálltam ki a körből. - Szóval ő…

- A pasid. – vágott közbe Emmett.

- Valahogy úgy… - helyeseltem.

Megfogtam szerelmem kezét.

- A nevem… Aaron Patrik Malcolm Vol… Silvercross. – mutatkozott be.

- Ismerlek téged. Te nem emlékszel rám? – lépett elő Carlisle. – Carlisle vagyok.

- Az a Carlisle? Milyen meglepő… - csodálkozott Riky. – Sikerült a célod. Van egy családod. A Mester sajnálatos módon kinevetett ezért a célért nem?

- De. Valóban érdekes, ami történt…

- Én egyáltalán nem ezzel a szóval jellemezném a történteket. – néztem rá dühösen. – Egyszerű kicseszés. Vagy inkább több annál.

- Honnan ismeritek egymást? – kérdezte izgatottan Alice.

- Régen… - kezdett apám, de a szavába vágtam.

- Nem tudom végighallgatni még egyszer, sajnálom. Túlságosan fáj még. Kimegyek levegőzni. – szerettem volna kijutni az erdőbe, mielőtt elönt a fájdalom.

Habár itt volt mellettem az, akit annyira szerettem – még most is -, egyszer elvesztettem, de visszaszereztük egymást. Ez a fájdalmas emlék – valahányszor csak visszaemlékeztem rá – lyukat égetett az agyamba, a szívembe, a mellkasomba. Mindig más helyre… Legkevésbé akartam most hallani ismét azt a förmedvényt. Mikor a kiértem még hallottam, ahogy elkezdi szerelmem a történetet. A megszokott helyemre mentem, ahová akkor tévedtem, mikor valami elől menekülök. Az a gyönge kis patak ugyanott tört a felszínre, mint azelőtt. Jasper, Carlisle és Edward tudott csak erről a helyről, senki más. Leültem egy sziklára és próbáltam elterelni a gondolataimat a rossz dolgokról.

- Régen jártunk itt. – ült le mellém Jazz. – Mi bánt?

- Nem bánt semmi. De megint felszakadna az a rengeteg seb a történettől…

Akaratlanul kezdtek előszivárogni az emlékfoszlányok. Arra lettem figyelmes, hogy a könnyeim a tenyerembe csöppentek.

- Semmi baj. – ölelt át Jasper.

Kemény mellkasába temettem az arcom. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek. Még Jazz képessége ellenére nem tudtam lenyugodni.

- Ma már annyit bőgtem, hogy egy épeszű valaki biztos egy hisztis idiótának nézne. – bömböltem.

- Mivel nekem elment az eszem, egyiknek sem nézlek. – mondta lágy, dallamos hangon.

Olyan szorosan öleltem, ahogy csak bírtam. Valami neszt hallottam a hátam mögül, de mire megfordultam már nem volt ott senki.