2011. május 26., csütörtök

22. Ismét Ő és Én / Hazatérés

Sziasztok!
Sajnálattal látom, hogy egyre kevesebbet komiztok...:( Szerintem nem kértem sokat csak, hogyha elolvastad a történetet, adj valami jelzést, hogy milyennek ítéled...:) pl.: Szia. Tetszett. vagy Szia. Nem tetszett.
Bocsi, hogy kicsit késtem, de most dolgozom a könyvemen, aminek a címe: Fey blood - Elátkozott vér.:D
Jó olvasást, várom a komikat.:D:D 



22. Ismét Ő és Én / Hazatérés

Miután csak örömmel töltött el az ismeretlen férfi emléke, így nem volt már min töprengenem. Megragadtam az alkalmat, hogy hasznossá tegyem magam, de mikor beléptem a trónterembe a mosolyom lehervadt.
- A francba. – motyogtam.
Már el volt pakolva minden, pedig azt hittem majd segíthetek.
- Segíthetek még valamit, vagy már lecsúsztam róla? – kockáztattam meg.
- Ami azt illeti, már készen vagyunk a rendrakással, de ha megkérhetlek, hozd el a hálószobámból a mappát az asztalomról! – felelte Aro.
- Persze.
Benyitottam a szobájába. Pont olyan rend uralkodott, mint máskor. Az asztalon pillanatok töredéke alatt megtaláltam a mappát. Nem néztem bele, hisz az nagy bunkóság lett volna tőlem. Varázsoltam egy whisky-s poharat a kezembe tele whisky-vel. Emberi tempóban haladtam visszafelé miután magam mögött becsuktam az ajtót. Megtorpantam a boltívben, ami visszavezetett a trónterembe.
- Mester, örömmel tettem! – csendült fel egy ismerős férfihang.
- Miként sikerült az „expedíció”? – érdeklődött Aro.
- Sajnos sehogy. Úgy őrzik a helyet mintha valami piszok értékes dolgot rejtegetnének bent.
Kintebb léptem. Láttam az ismerős hang tulajdonosát, de a fején volt a Volturi köpeny kapucnija így nem láttam az arcát.
- Ez meglep. – láthatólag meglepte Aro-t a hír. – Azt hittem sikerrel jársz.
- Hidd el Mester én is, de nem tudtam mit tenni, túlerőben voltak.
Aro intett, a férfi pedig leemelte csuklyáját. Előléptem. Mindenki rám nézett, én meg csak mentem tovább. Végül Ő is felém fordította tekintetét. A fájdalom óriási súlya nehezedett a szívemre. A felismerés úgy jött, mint derült égből villámcsapás. Minden kiesett a kezemből. A pohár hangos csattanással ért földet és ripityára tört, a whisky kiömlött. A mappából kihullottak a lapok, eláztatták őket az italfoltok.
- Riky?
- Sara? – szemlátomást ő is olyan meglepett volt, mint én.
- De hát ez hogyan lehetséges? Hisz meghaltál. Láttam, ahogy Jane darabokra tép. – könnyek szöktek a szemembe a félelemtől.
Féltem, hogy ez csak egy hallucináció és hamar eltűnik.
- Jane?
Szemlátomást ez a név jelentette az egész mondat értelmét.
- Mikor átváltoztatott azt mondta téged megöltek a román klán vezetői, mert bűnt követtél el. Ezért álltam be ide, meg akartam ezt bosszulni. – mesélte Riky.
Mindketten Jane-re néztünk, vártunk a válaszára.
- Elképesztő milyen könnyen be tudtalak csapni Sara. Azt hittem nehezebb lesz. Csak a véréből egy keveset kellett szétfolyatnom a teremben. Észre sem vetted a különbséget. – magyarázta Jane gyilkos tekintettel.
- Miért tetted ezt velünk? – értetlenkedtem.
- Ohó, tévedés! Nem veletek, csak veled. – javított ki.
- Mit tettem mit műveltem, hogy ennyire gyűlölsz? Mert ha ennyire fáj, akkor kérlek, bocsáss meg.
– Túl tökéletes vagy. Csak éreztetni akartam milyen mikor elvesznek tőled mindent és mindenkit, amik, és akik számítanak. Először a Mester aztán a tulajdon bátyám állt melléd helyettem.
- Nem vettem el őket.
- Hazudsz! – ordította. – Neked mindig minden olyan egyszerű volt. Olyan könnyen megkaphattál bármit.
- Ebben nagyon is tévedsz. Mindig meg kellett küzdenem a dolgaimért, a szeretetért, az életemért. Egyetlen döntésemmel elronthattam az addig megkapottakat. – motyogtam. – Te meg… neked mindig is itt volt minden… Van családod, barátaid, azok, akik tisztelnek és szeretnek.
- Aha. Csak, hogy jobbára azért kedvesek velem, mert félnek tőlem. Mind csak jópofizik…
- Ha így gondolod, hát nem bánom. De szerinted te nem tehetsz semmiről? Mindenkit ellöksz magadtól, aki csak egy kicsit is közel akar kerülni hozzád… Mégis… akármit mondasz, ők a családod. – szűrtem a fogaim között.
Kezdett felforrni az agyvizem. Próbáltam higgadt maradni, de teljesen elkábultam ezen az egészen. Behunytam a szemem és megráztam a fejem, hátha kimennek belőle ezek a rettenetes dolgok, de mikor újra kinyitottam a szemem nem változott semmi.
- Aro most van itt az ideje a választásnak. – mondtam mikor végre visszanyertem a hangomat.
Aro értetlenül nézett aztán hirtelen bevillant neki a dolog.
- Nem választok! – jelentette ki határozottan.
- Küldj el! – kiabáltam.
A már-már hisztérikusan csengő hangom egy oktávval magasabban jött ki számon, mint szerettem volna. A könnyeim ömlöttek.
- Kérlek. – könyörögtem.
Térdre roskadtam, kezemmel sikerült megtámasztanom magam. Ekkor gondolkodtam el rajta: miért sírok? Hisz nem tettem semmit, és itt van mellettem életem örök szerelme. De a könnyek nem álltak el. Szétnéztem: Aro-ra tévedt a tekintetem, majd Jane-re, Riky-re és újból Jane-re, majd ismét Aro-ra. Ekkor döbbentem rá: azért sírok, mert egyrész örülök, másrész fáj. Fáj a szívem, hogy itt kell hagynom Volterra-t, és a csalódás miatt is. Álmomban sem gondoltam volna ilyet Jane-ről. Felnevettem. Ekkor már biztosan mindenki totál bolondnak nézett.
- Ha nem hát nem. – motyorásztam.
Feltápászkodtam, észrevettem, hogy a könnyeim elálltak. Megköszörültem a torkomat.
- Akkor vehetjük hazugságnak az ígéreted?
- Nem tudom megtenni. – sütötte le a szemét Aro.
- Én így is úgy is elmegyek. Örökre. Félek, hogy bántanám Jane-t és azzal fájdalmat okoznék neked. Lehet, eljövök egyszer kétszer, de csak ha nagyon muszáj. Te persze akkor jössz, amikor akarsz. A csütörtökök jók lesznek?
- Persze. – válaszolt fájdalmasan.
Szőke „barátnőmre” emeltem a tekintetem. Tapsolni kezdtem.
- Gratulálok! Elérted azt, hogy szívből gyűlöljelek téged. Elismerem volt fantáziád.
Amit mondtam azt úgy is gondoltam. Ezen meglepődtem.
- Riky választhatsz. Itt maradsz vele, vagy velem jössz az otthonomba? – fordultam szerelmem felé.
- Természetesen veled tartok… ha a Mester is beleegyezik. – mosolyodott el Riky.
Mindketten a három vezetőre néztünk. Aro Marcus-ra sandított – aki bólintott egy aprót -, majd Caius-ra – aki szintén. Aro felénk fordult. Ő is bólintott egyet.
- Nagyon köszönjük. – hálálkodtam. – Tudod Aro… a nagy kérdésedre a válasz…
- Melyik kérdésemre?
- Amelyiket régen feltetted nekem és Carlisle-nak. Miért jó így élnünk? Miért nem gyilkolunk? Miért mondunk ellent az állati ösztönnek? Akkor mind a ketten ugyan azt mondtuk: „Nem akarok szörnyeteg lenni, de mivel döntöttek helyettem ki kell hozni belőle a legjobbat. Meg kell őriznek magamban a legtöbb emberséget, hogy tudjak élni. Nem lenne szívem megölni egy ártatlan embert.” Akkor ezt mondtuk mind a ketten. Viszont én csak most jöttem rá, nem mondtam el mindent. Hogy mi az, amiért nem vagyok hajlandó szörnyeteggé válni? – jól megfontoltam a szavaimat. - Nem akarok olyan lenni, mint Jane, egy besavanyodott, féltékeny, szomorú, irigy, dühös, szemérmetlen, gátlástalan, öntelt… lény. – ejtettem ki lassan a szavakat. – Sajnálom… viszlát.
Sarkon fordultam, megiramodtam az ajtó felé. Szerelmem utánam jött.
- Aaron! – hallatta hangját Aro. – A köpeny és a medál…
Riky visszavitte a holmit és ismét hozzám szegődött. A szobámig kísért.
- Biztos vagy benne, hogy itt hagyod a családod, az otthonod? – helyeztem a kilincsre a kezem.
- Az otthonom ott van ahol te. Összepakolok, és azonnal indulhatunk. – ölelte át a derekamat szerelmem.
- Rendben.
Egy szemvillanás alatt összehordtam mindent. Körbenéztem a szobámban. A bútorok, a fürdőszoba mind ugyanaz volt, mint régen. Eszembe juttatta, hogy majdnem minden olyan, mint régen volt. A barátaim… Gyorsan bevágtam az ajtót, mert nem bírtam volna tovább sírás nélkül. Gianna mahagóni pultjánál találkoztunk Riky-vel. Tőle is elköszöntünk végül elindultunk. A házunk elé hunyorítottam. Egymás kezét fogva bámultuk a hatalmas házat, melyet az otthonomnak nevezhettem. Odasétáltunk az ajtóhoz, kinyitottam és beléptünk.
- Vajon hol lehetnek? – mormogtam. – Hisz vasárnap van.
- Lehet, hogy tudtak az ékezésünktől. – ötletelt Riky.
Szembefordultam vele. A derekamra fonta a kezét. Két tenyerem közé fogtam hófehér, gyönyörű arcát.
- Ha tudnád, milyen régóta várok rád… - lehelte.
Éreztem a lélegzetvételét, mely csiklandozta az arcom.
- Tudom.
Egyre kevesebb lett köztünk a távolság, majd ajka az enyémre tapadt. Vadul, de romantikusan csókolt. Olyan érzés fogott el, mintha attól félne, elveszíthet. Mohón fontam karjaim a nyakára, túrtam bele a hajába. Boldog voltam. Abban a pillanatban. Tudtam, ez nem tarthat örökké, így ki kell élvezni minden pillanatot.
- A bujaság nem bűn? – csendült fel egy ismerős hang.
Emmett… Ajkaink elváltak. Megfordultam és a családomat láttam magam előtt.
- Bagoly mondja…
- Csak hazaevett a penész. – ölelt át Emmett.
- Nagyon hiányoztál. Pont, mint a penész. – suttogtam. – Na jó, csak vicceltem.
Eleresztett.
- Mindannyian hiányoztatok. Nagyon is.
Végigmértem mindannyiukat.
- Nagyölelés. – visítottam fel.
Nagy kört alakítottunk, mindenki megfogta a mellette álló derekát.
- Ki lesz a következő idióta, aki elköltözik? – szólalt meg Rose.
- Remélem, a közeljövőben nem szándékoztok többet az idegeimmel játszani. – mosolyodott el halványan Esme.
- Sajnálom, de muszáj volt…
Ekkortájt vettem észre, hogy Emmett nagyon szemez Riky-vel.
- Oh, bocsi. – szálltam ki a körből. - Szóval ő…
- A pasid. – vágott közbe Emmett.
- Valahogy úgy… - helyeseltem.
Megfogtam szerelmem kezét.
- A nevem… Aaron Patrik Malcolm Vol… Silvercross. – mutatkozott be.
- Ismerlek téged. Te nem emlékszel rám? – lépett elő Carlisle. – Carlisle vagyok.
- Az a Carlisle? Milyen meglepő… - csodálkozott Riky. – Sikerült a célod. Van egy családod. A Mester sajnálatos módon kinevetett ezért a célért nem?
- De. Valóban érdekes, ami történt…
- Én egyáltalán nem ezzel a szóval jellemezném a történteket. – néztem rá dühösen. – Egyszerű kicseszés. Vagy inkább több annál.
- Honnan ismeritek egymást? – kérdezte izgatottan Alice.
- Régen… - kezdett apám, de a szavába vágtam.
- Nem tudom végighallgatni még egyszer, sajnálom. Túlságosan fáj még. Kimegyek levegőzni. – szerettem volna kijutni az erdőbe, mielőtt elönt a fájdalom.
Habár itt volt mellettem az, akit annyira szerettem – még most is -, egyszer elvesztettem, de visszaszereztük egymást. Ez a fájdalmas emlék – valahányszor csak visszaemlékeztem rá – lyukat égetett az agyamba, a szívembe, a mellkasomba. Mindig más helyre… Legkevésbé akartam most hallani ismét azt a förmedvényt. Mikor a kiértem még hallottam, ahogy elkezdi szerelmem a történetet. A megszokott helyemre mentem, ahová akkor tévedtem, mikor valami elől menekülök. Az a gyönge kis patak ugyanott tört a felszínre, mint azelőtt. Jasper, Carlisle és Edward tudott csak erről a helyről, senki más. Leültem egy sziklára és próbáltam elterelni a gondolataimat a rossz dolgokról.
- Régen jártunk itt. – ült le mellém Jazz. – Mi bánt?
- Nem bánt semmi. De megint felszakadna az a rengeteg seb a történettől…
Akaratlanul kezdtek előszivárogni az emlékfoszlányok. Arra lettem figyelmes, hogy a könnyeim a tenyerembe csöppentek.
- Semmi baj. – ölelt át Jasper.
Kemény mellkasába temettem az arcom. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek. Még Jazz képessége ellenére nem tudtam lenyugodni.
- Ma már annyit bőgtem, hogy egy épeszű valaki biztos egy hisztis idiótának nézne. – bömböltem.
- Mivel nekem elment az eszem, egyiknek sem nézlek. – mondta lágy, dallamos hangon.
Olyan szorosan öleltem, ahogy csak bírtam. Valami neszt hallottam a hátam mögül, de mire megfordultam már nem volt ott senki.

5 megjegyzés:

Sophie Bass írta...

Szia.
Nagyon jó lett.:)
Jasper olyan aranyos még mindig oda vagyok érte.xD
Jane szemét kis rib*nc.:@
Remélem hamar jön a kövi.
Csók.Zsófi.

Azmira G. Reynolds írta...

szia
nagyon jó a feji XD
de szemét Jane( kis undoritó)
várom a kövit
puszy

demon írta...

sziaa ezt nem képzeltem volna
janeről kiderült igazi kis ribi
gratulálok
puszy

Florence Ploody írta...

:O
Ez lett volna az utolsó, amire gondoltam volna!
Aztaaaa!
A végét én nem nagyon értettem, de szerintem én vagyok a lassú felfogású vagy a hülye xd
Siess!
Puszi

Bonnie Wheatbloom írta...

Sziasztok!
Köszi mindenkinek.:D♥
Puszszii
Bonnie