17. Balesetek sorozata

Sziasztok!

Meghoztam a frisst. Remélem tetszik, várom a komikat.:D Jó olvasást.:D:D

17. Balesetek sorozata

Hajnalban forgolódtam az ágyamban, dőltem erre meg arra, mint egy krumpliszsák. Bénán ugyan, de nem másnaposan kapartam fel magam a lepedőről. Nem akartam semmit csinálni, csak egész nap az ágyat nyomni. Lusta vagyok és kész. Tudom, hogy ez tiszta vámpírellenes, de ez van.

Leültem a kis íróasztalkámhoz, nekikezdtem a napirendnek. Mivel vasárnap volt, nem mehettünk mondjuk a suliba, szóval felvázoltam egy lapra a gondolataimat. Őszintén mondva jobban hasonlított egy felhőre, mint bármi másra a világon. Éreztem, hogy vihar közeleg, tehát ma játszhatunk. Lerohantam a lépcsőn. Kezdjük ott, hogy hasra estem. Szép kis kezdet mondhatom. Emmett persze nem állhatta nevetés nélkül. Végül felsegített.

- Kösz. – vetettem oda neki. – Ma játszhatnánk. – ötleteltem.

- Ma iskola van Sara. – tiltakozott Esme.

- Már hogy volna suli vasárnap? – értetlenkedtem.

- Milyen vasárnap? Hol élsz te? Hétfő van hugicám. – oktatott Emmett.

- De hát az lehetetlen. Mi történt a vasárnappal? Tegnap még csak szombat volt ma meg hétfő?

- Tegnap vasárnap volt. Te egész nap ki voltál ütve. – magyarázta Alice, aki felment az emeletre.

- Ohh… akkor már értem, hogy miért nem voltam annyira másnapos, mint szoktam. – láttam be. – Akkor ma mégsem játszhatunk.

- Ez az utolsó hét a suliból hál’ Istennek. – dörmögte Emmett.

- Készülhetünk Bella meglepetés bulijára. – szökdécselt le a lépcsőn Alice.

- Mert mikor lesz a szülinapja? – tudakoltam.

- Szeptember 13-án.

- Már most fel kéne díszíteni mindent Alice. – viccelődtem.

Ez a nap olyan gyorsan eltelt, hogy azt hittem álmodom. Az unalom szó nem terjed ki arra, hogy mi uralkodott el rajtam. A punnyadás nem csak rajtam lett úrrá, hanem a többiek is beleestek. Mi ez? Valami betegség? Á az nem lehet. Másnap reggel lejöttem az emeletről valami ehető után kutatva.

– Kit is siratunk most? – érdeklődtem.

- Senkit. – jött a válasz Alice-től.

- Olyan a hangulat mostanában, mint egy halottasházban! – pattantam fel. – Elegem van! – nagy nevetés tört ki, Emmett majdnem megfulladt.

- Mehetünk már? – fészkelődött Edward.

- Mi van? Zabszem van a se… mindegy. Inkább menjünk. – szólaltam meg.

Beértünk a suliba. Összefutottam Carolyn-nal, a többiek elmászkáltak valamerre, nyílván még nem is találkoztak vele. Csak Jazz maradt ott velem.

- Szia Lyn. Hogy vagy? – kérdeztem.

Matatott a levegőben valamit, majd végül megtalált, csak nem engem. Jasper arcát tapogatta.

- Nem igaz, hogy már megint nekimentem a falnak. – szitkozódott. – Várjunk csak… Ez egy arc. Ó-ó, hát ez nem a fal. Hideg bőr, márványszerű test… Te csakis vámpír lehetsz.

- Ki vagy? – jutott szóhoz Jazz.

- Carolyn Payback. De hívj nyugodtan Lyn-nek. – kinyújtotta a semmi felé a kezét, ezt hatalmas csönd követte. – Itt nincs senki ugye? Hát ez az én szerencsém. – megint kitapogatta, hogy hol áll Jazz. – Szabad? – nyújtotta arca felé Lyn a kezét.

- Persze. – engedett Jasper.

Lyn tapogatta Jazz arcát, mikor a szeme alá ért hirtelen megállt.

- Te vegetáriánus vagy. – jelentette ki. – Az jó. Legalább nem leszek vacsi. – nevette el magát.

Jasper csak ámult, hogy egy vak honnan tudja, hogy ő vegetáriánus.

- Ezt meg…

- Onnan, hogy az emberevő vámpírok szeme alatt van egy nagyon apró gödröcske, amit csak a vakok észlelnek. – szakította félbe Lyn. – A tiéd sima volt, mint a… mint a… baba popsi. – magyarázta, végül elnevette magát.

- Őszintén mondva ilyet még senki sem mondott nekem, de köszi. – hálálkodott Jazz.

- Hát van mit. – kezdte Lyn halálkomolyságú arckifejezéssel. – Ömm… ha nincs más mondanivalód, akkor én megyek is, tudod órám lesz.

- Persze, menj csak nyugodtan. – fordította Jazz a helyes irányba Lyn-t. – Vagyis várj. – kapta el mégis a vállát. – Te miért jársz ebbe a suliba?

- Én halhatatlan vagyok, és valami angyalszárnyakkal megajándékozott lény. Mint láthattad jó az emberismeretem, valamint a szemem nélkül is tudok tájékozódni, olyan, mintha látnék vagy ilyesmi. Meg azt is láthattad, hogy ez nem mindig sikerül. Ezért vagyok itt, hogy gyakoroljam.

- Ejnye-bejnye. Leváltottad Alice-t? – viccelődtem.

- Őt sosem tudnám. – az a szerelem, ami belőle áradt, egy pillanatra engem is beleszerelmesített Alice-be.

- Persze, csak hátrább a hormonokkal. – toltam arrébb őt.

- Nekem tényleg mennem kell, mert elkések. – szólt közbe Lyn.

- Oké. – adtam neki két puszit, majd a helyes irányba fordítottam. – Tudod. Előre, majd jobbra.

- Jó, hogy tudom. Már rengetegszer jártam arra. Menni fog ma is. – mosolyodott el.

- Szia. – köszöntem szinte egyszerre Jasper-rel.

- Sziasztok. – felelte Lyn.

- Kedves lány. – törte meg a csöndet Jazz.

- Ugye? – hagytam ott.

A hét további részében, vagyis péntekig vagy tizenöt démontámadás ért minket. Tizenötször majdnem meghaltak miattam a szeretteim, tizenötször dühöngtem, tizenötször sírtam. Öt nap alatt összesen tizenötször. Ez durva. De lehet, hogy rekord.

Péntek reggel úgy indult minden, mint a többi nap. Levánszorogtam a lépcsőn már felöltözve, majd ki hitte volna belebotlottam egy alakváltó démonba. Az én mázlim mindig megvan. Esme-t elkapta hátulról, a földre lökte, végül hozzávágott egy energiagömböt. Még jó, hogy a vámpírokra nem hat, de a nyolcadik gömb után Esme is feladta. Gyorsan kinyírtam a látogatót, majd odasiettem Esme-hez.

- Istenem! Jól vagy? Ugye nincs semmi bajod? – öleltem szorosan magamhoz.

- Igen, nincs semmi bajom. Semmi baj.

- Még, hogy semmi baj? Te felfogtad, hogy az előbb majdnem megölt az a démon? – akadtam ki.

- Tudom, fel is fogtam. Itt voltam, ha emlékszel rá.

- Jó, hogy emlékszem. Én is itt voltam. – ismét magamhoz szorítottam.

- Mi volt ez csajok? – jött le Carlisle a lépcsőn.

- Démontámadás. – dünnyögtem.

Odasietett Esme-hez, majd ugyan az a beszélgetés lefolyt kettejük közt is, mint köztem és Esme közt.

Az iskola simán ment, ami ezen a héten csodának számított.

Eljött a szombat. Mentünk játszani. Baseball-ozni. Mikor kiértünk a rétre Belláék már ott voltak. Nagyon rossz érzésem volt olyan, mintha nem volna minden rendben.

Elkezdtünk játszani. Nagyjából a játék közepénél járhattunk, mikor én jöttem. Olyat ütöttem, hogy magam is meglepődtem rajta. A furcsa érzésem felerősödött. Ebben a pillanatban megjelent egy árnyőr.

- Mi van? Eltévesztetted a házszámot? Itt nincs fényőr.

- Tudom én azt! – mondta, majd egy nyilat lőtt Esme gyomrába. Térdre esett. A következő Jasper-t célozta meg. Egymás után kettő. Végül Emmett-ben is landolt kettő. Jött Bella. Ő egyet kapott.

- Ne… - csak ennyi jött ki a torkomon. Megfagyasztottam a fickót, és az elmémmel létrehoztam egy tűzgolyót, hozzávágtam. Üvöltve elégett.

- Ki halhat meg legelőször? – kérdeztem szinte ordítva, kétségbeesetten.

- Bella. – vágta rá Carlisle. – Ő elvérezhet. A többiek tovább bírják, de siess! – mondta fájdalmas hangon.

Odafutottam Bellához.

- Edward gyere! – utasítottam. – Ha nem akarod, hogy elvérezzen, pontosan azt kell csinálnod amit, mondok. Tekerd a nyíl köré ezt a rongyot! – vettem le a fölsőmet. Igazság szerint, most nem is izgatott, hogy ki látja a melltartóm, és ki nem. Életek múltak a gyorsaságomon. – Ki fogom szedni a nyilat, neked meg rá kell nyomnod azt a sebre! Most! Nyíl! – szólaltam fel. A nyíl kijött, Bella pedig veszélyesen vérezni kezdett. – Edward vedd el a kezed, és a rongyot!

- Dehogy is! Elvérzik!

- Főleg, hogy ha itt tökörészünk továbbra is! Vedd el! – szóltam hangosabban. Edward elvette a kezét, meg a fölsőm, én meg a seb fölé tartottam a kezem. A seb gyógyult, főleg onnan tudtam, hogy Jasper egyre nyugodtabb lett, hogy nem érezte a vér szagát annyira. Begyógyult a seb. Teljesen. A fölsőmet elégettem gyorsan. Aztán futottam Esme-hez. Majdnem elkéstem. Belőle is kivarázsoltam a nyilat, de mivel vámpírt nem tudok gyógyítani, odavarázsoltam egy elsősegély dobozt, és mondtam Carlisle-nak, hogy kötözze be Esme-t. Odarohantam Jazz-hez. Innen is majdnem elkéstem, belőle is kiszedtem a nyilakat, majd bekötöztem a sebét. Emmett következett. Ő viháncolt.

- Mi van kiscsaj? Nem tudsz gyorsabb lenni? – nyögdécselte a fájdalomtól.

- Nyugi, mindjárt jobb lesz. Nem fogsz meghalni világos?! – vágtam a fejéhez.

- Oké. Értettem parancsnok. – nevetgélte. Eközben Rose mellette volt, szorongatta a kezét, és idegesen mondogatta, hogy nem lesz semmi baj. Kiszedtem a nyilakat, és őt is bekötöztem. Ha tovább bennük marad, akkor meghalnak. Mivel időben odaértem, egy napon belül begyógyul a sebük.

- Mi volt ez a nyíl? Miből van? – vizsgálgatta Carlisle.

- Muti! – mentem oda hozzá.

A kezembe vettem.

– Ez egy olyan fanyíl, amit először kifaragtak nyíl alakban, majd belefecskendeztek egy kis forró adamantiumot. A törhetetlen fém… Úgy képzeld el, hogy még a vámpírok sem képesek elpusztítani, sem semmilyen másik erő. Szóval, hogy tartósabb legyen, mivel ha egy vámpírba sikerül beledöfni egy fából készült tárgyat, akkor az meghal. Azért raktak bele adamantiumot, hogy biztos behatoljon a testünkbe. Agyafúrt… - nem bírtam folytatni. Belől emésztett a bűntudat. Utáltam magam. Majdnem meghaltak miattam a szeretteim.

„- Sara mi a frászért élsz? Miért vagy ekkora szerencsétlen lúzer?” – üvöltöttem magamban, majd elfutottam, be, mélyen az erdőbe. Sírtam és ordítottam, ahogy a torkomon kifért.

- Miért teszed ezt velem? – kiabáltam arcomat az égnek emelve. – Mit tettem, hogy szenvednem kell? – ököllel belecsaptam egy fába, s az kétfelé hasadt. – Miért? – ütöttem egy másikba. – Miéééééért? – kiabáltam az égnek.

Mikor szemeim ismét az erdőt pásztázták megpillantottam két nagyra nőtt indián fiút, kiknek tekintete azt sugározta, hogy nem értik mit teszek, és miért. Elméjük azt árulta el, hogy meglepettek, és mit sem tudnak arról, hogy mit keresek az erdőben. Értetlen arckifejezés, mérhetetlen bűz, kigyúrt felsőtest. Vérfarkasok.

- Mi van? Nem láttatok még vámpírt bőgni? – vetettem oda foghegyről, mogorván.

- Hát, ami azt illeti nem.

- Embry vagyok.

- Tudom. Te meg Jacob. – találtam ki.

- Ja. – helyeselt.

„- Ezt meg honnan tudja ez a vérszívó?” – gondolta Jacob.

- Onnan, hogy láttalak Bellával, és ha Bellával vagy és vérfarkas vagy egyszerre, akkor te csak Jacob lehetsz. – válaszoltam. – Amúgy lekattannál arról, hogy úgy hívsz, hogy vérszívó? Van nevem is. Sara. És nem tűnt fel, hogy együtt harcoltunk nem is olyan régen? Túl rossz a memóriátok. Mivel érdemeltem ki, hogy ilyen kedvesek vagytok velem? – ültem le egy kőre.

- Mi? Mi nem vagyunk kedvesek egy vérszívóval. – válaszolta az Embry nevezetű pasi.

- Valahogy sejtettem, ezért kérdem. De ha nem is, minek jöttetek ide beszélgetni? Szerettem volna egymagam emészteni magam, és az tudjátok, társaságban nem megy. – kenődtem szét tovább.

- Jó. – mondta Jacob, majd hátat fordítottak nekem, és megindultak.

- Ja, és vigyázz a határra! – figyelmeztetett Embry.

- Figyelj Embry! – léptem egész közel hozzá. – Nekem mentességem van a szerződés alól. Pontosabban egy okmányszerűség van a birtokomban, miszerint én akármikor, hétvégente, ünnepekkor, bármikor átléphetem a határt.

- Az nem lehetséges! Senki nem adhat neked mentességet, csak Sam. – mondta Embry.

- Téveszmékben hisztek, úgy látom. – kezdtem ingerült lenni, hogy mindent a szájukba kell rágni. – Megmutatom! – elővarázsoltam egy okmányt, amin Billy Black aláírása volt. – Valódi, és elpusztíthatatlan, mivel Zeusz villámával írtuk alá. Egy isten védelmezi ezt az engedélyt, és csak ő maga pusztíthatja el.

- Apa nem írna alá semmi ilyesmit. – hitetlenkedett tovább Jacob.

- Már pedig így van! Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle. – tettem karba a kezem.

- Meg is fogom. – vágtatott el a farkas fiú társával együtt.

Hatalmas gondolkodásba estem. Nem szabad hagynom, hogy a démonok rám nőjenek. Így is eleget szívtak már miattam a barátaim és a családom.

Carlisle megjelent a fák közt.

- Nem kell elbújnod. – mondta lágy, kellemes, megnyugtató hangon. – Bárkivel megeshet az ilyen.

Leült mellém.

- Úgy sajnálom! – bömböltem a mellkasába temetve arcom. – A legutolsó dolog volna a világon az, hogy hagyom, hogy bajotok essen. – szipogtam.

- Semmi baj. Nem a te hibád.

- Ez jó vicc, mert pontosan az én hibám.

Amint kimondtam az utolsó szót megint előtörtek a könnyeim.

- Nem hittem volna, hogy látlak sírni. Azt gondoltam, hogy egy lélektelen szörnyeteg nem képes erre a roppan emberi képességre. – szólalt meg egy mély hang a hátam mögül.

Hátra kaptam a fejem. Egy fejvadász démont láttam. Mikorra meg tudtam volna nyikkanni megtámadott. Először engem aztán Carlisle-t. Egy hajszál híján, de megöltem a fejvadászt.

- Ki volt ez?

- Egy fejvadász démon. – tájékoztattam apát.

- Kire vadászott?

- Azt hiszem rám.

Ez bizonyította, hogy a körülöttem lévők nincsenek biztonságban. Az utóbbi események nagy hatással voltak a kérdésemre. Menjek, vagy ne menjek? Azt hiszem eldöntöttem…