18. Fájó búcsú

Sziasztok!

Lécci ne gyűlöljetek ezért, igazán gonosz vagyok.xDxD Kicsit rövidke lett, de a következő hosszabb lesz ígérem.:D:D Jó olvasást.:D:D komikat várok szeretettel.:D:D

18. Fájó búcsú

Megyek.

Valaki kopogott.

- Gyere be! – szóltam ki.

- Tudom mit tervezel. – ült le mellém Edward az ágyra.

- Tessék? – kerekedett ki a szemem. – Ugye nem árulod el nekik? – bevetettem a cuki kisbociszemeket.

- Hmm… Legyek a cinkos társad? Csábító ajánlat.

- Könyörgök.

- Csak egy feltétellel. El kell mondanod mindent.

- Érdekel téged? – vigyorogtam rá.

- Persze. Hisz a tesóm vagy.

- Milyen jó meglátás. Tehát. Mit szeretnél tudni?

- Mikor mész? Hová? Miért?

- Holnap mikor senki sem lesz itthon, nem tudom és mert mostanság túl nagy az életveszély. Nem teszem meg veletek ezt többször. Többet nem mondok. A részletesebb információk benne lesznek a levelemben, amit a dohányzóra fogok tenni.

- És mért pont holnap? – érdeklődött tovább.

- Esme nem lesz itthon, nagyjából mindenki ugyan akkor ér haza. Nem szeretném, ha véletlen kárt tenne magában.

- Azt ugye tudod, hogy most pont ugyan azt teszed, amit én egykor Bellával?

- Cseppet sem azt. Elmegyek, de telefon még van. Amint eldöntöttem hova megyek, rögtön megírom sms-ben. Most menj, lefürdök. – tessékeltem ki végül.

- Jó, jó, jó. – hátrált ki feltartott kézzel.

Aznap este már nem mentem le, nem tudtam volna a szemükbe hazudni. Edward már nem jött be hozzám. Másnap reggel megírtam a levelet, a búcsúlevelet. Összepakoltam minden cuccomat, de rosszul kalkuláltam, mert Rosalie berontott az ajtón.

- Az anyjukkal szórakozzanak. Berángatnak első órára aztán hazaküldenek. Mondhatom értelmesek.

Közben elbújtam a konyhai hatalmas ablakon kívül a fal mellé. Kikukucskáltam.

- Oké Rose felfogtuk. – pakolta le Esme a dolgokat a kezéből.

Carlisle lépett be a konyhába levelemmel a kezében.

- Mindenki figyeljen rám. – gyorsan feltépte a borítékot. – Hallgassátok végig. Sara írta. Olvasom.

Egy „Oké.”-val mindenki elintézte.

- „Drága családom!

Nagyon szeretlek benneteket, de el kell mennem. Nem örökre, de egy időre mindenképpen. Amint a minap a játékról hazajövet azon gondolkodtam mi történhetett, hogy mi lehetett a baj rájöttem a dologra: én. Túl közel vagyok hozzátok és ezzel veszélybe sodorlak benneteket nap, mint nap. Egyre elviselhetetlenebb az érzés, hogy akármikor meghalhattok miattam. Ezért döntök így. Kérlek, ne haragudjatok rám.

Edward. Nem azt csinálom, mint te Bellával, és 100%, hogy vissza fogok jönni. Egyszer…

Alice: Ne lombozódj le, helyettem ott van Bella.”

- Az nem ugyan az. – tett megjegyzést húgom.

Esme szemeibe könnyek szöktek.

- „Kerülj közelebb hozzá!

Jasper. Rettentően fognak hiányozni reményt és hitet adó beszédeid, és a szép kis beszélgetéseink.

Emmett. A szobám tabu, még mindig életveszélyes. A számodra minden képp.

Rosalie. Csigavér… Tudom, hogy a rideg külsőd érző szívet rejt, és aki nem ismer úgy, ahogy én, az rengeteget veszít.

Bella. Legyél önmagad, és igyekezz kijönni Rosalie-val. Belülről jó ő, csak nehezen fogad be úgymond idegeneket.

Carlisle. Te vagy a világ legjobb apja. Megértesz, de mikor kell, békén hagysz. Megvigasztalsz, ha szomorú vagyok, és mindent meg lehet veled beszélni.

Esme. Tudom, hogy ezzel téged bántottalak meg a legjobba és ezt nagyon sajnálom. Nálad jobb anyát senki sem kívánhatna magának. Azt gondolom, kibírhatatlan vagyok. Ezért bocsánatot is kérek.”

- Nem is vagy az. – zokogta Esme arcát Carlisle mellkasába temetve.

- „Megtetted azt, amire csak kevesen képesek: megfegyelmeztél. Nagyon köszönöm.

Azt hiszem, sokat kell majd tennem azért, hogy megbocsájtsatok. Nagyon imádlak mindannyiótokat, és sosem feledlek el benneteket. Telefon van, rögtön szólak, ha találtam szállást. A démonok szagra és arcra mennek, a szagomat kitakarítottam a házból így nem ér több veszély titeket. Ha bárki keresne, megadom majd a címem, amit még nem tudok és küldjétek oda.

Szeretettel ölel és csókol:

Sara♥♥”

Edward meglátott. Csöndre intettem.

- Hiányozni fog. – fakadt sírva Rose.

Én sem maradtam sírás nélkül így eljöttem. Az első gondolatom azt volt, hogy Denali-ékhoz költözöm. Meg is kérdeztem Tanya-t és belement. Küldtem Carlisle-nak egy sms-t a hollétemről. Irina mellett kaptam szobát. Ő nagyon ellenséges volt velem, nem kedvelte, hogy náluk lakom. Ezt szóvá is tette egy párszor. Egyszer elegem lett.

- Rendben. – pattantam fel a fotelból egy csípős megjegyzése után. – Mi a fene bajod van?

- Csak vicceltem. – forgatta a szemeit.

- Nem erről beszélek. Hanem mindenről. Amióta itt vagyok, te ott rúgsz belém ahol bírsz. Mit csináltam neked? Netán megbántottalak? Ha igen akkor sajnálom oké?

- Túl tökéletes vagy. Túl tökéletes az életed ahhoz, hogy át tudd érezni azt amin most keresztül megyek.

Még fehérebb lettem.

- Szerinted tökéletes? – förmedtem rá. –Most hagytam el a családom! Életem igaz szerelmét megölte egy vámpír! Egy másik szerelmem a földbe tiport! Nap mint nap az életben maradásomért küzdök! Hát tökéletes mondhatom! Tudod mit? Elmegyek. Egy híd alatt is jobb, mint egy olyannal egy fedél alatt élni aki nem képes bevallani magának, hogy az idő semmit sem gyógyít be! Sőt! Egyre jobban fáj…

- Szia! – fordított hátat nekem.

- Szia.

Bevágtattam a szobámba, gyorsan összedobáltam a cuccaimat. Tanya jött be hozzám.

- Máris mész? – nézett rám aggodalmasan.

- Te nem hallottad az előző beszélgetést?

- De. Viszont azt hittem megérted. Irina kicsit forrófejű te is tudod.

- Elegem van már abból, hogy mindig nekem kell engednem… Sajnálom. Elmegyek.

Lekísért az ajtóig. Mindenkitől elköszöntem. Kirohantam az esőbe.

- Elfutni könnyebb igaz? – szólt utánam Tanya.

Visszapillantottam rá.

- Igen.

Napokig bolyongtam ide-oda. Nem találtam a helyem sehol. Mikor már eltelt 5 nap eszembe jutott valami. A Volturi-nál még nem jártam. Ez volt az utolsó ötletem. Rohamgyorsasággal vettem egy repülőjegyet Olaszországba. Az ottani repülőtérre érve robbantam ki az ajtón egyenesen a csomagszállító felé. Felkerestem az enyémet, odavarázsoltam a mocim a parkolóba, felvettem a sisakot és nekivágtam az útnak. A motorom kerekei eszeveszettül csikorogtak mikor lefékeztem Volterrában. Dem és Félix kijöttek. Nem vettem le a sisakom csak félretoltam őket és megindultam a trónterem felé. Persze Dem és Félix kiskutya módjára jöttek utánam és többször felszólítottak, hogy áljak meg. Mint aki nem hallott semmit úgy mentem tovább. Csak a hatalmas ajtó előtt álltam meg. Óvatosan benyitottam. Még éppen hallottam pár szót a mögöttem lévőktől.

- Oda nincs jogod bemenni. – hallatta Dem a hangját.

- Ki vagy és mit akarsz? – nézett rám Aro kérdően nézve a csomagomra.

Levettem a sisakom.

- Azért jöttem, mert meg szeretném kérdezni, hogy itt lakhatok-e egy ideig.

Aro szája tátva maradt, mert akárhányszor felkínálta a lehetőséget, hogy velük élje mindig visszautasítottam.

- Ezt meg kell vitatnunk. – nézett rám Caius.

Félrevonultak. Nekünk, a többieknek ki kellett jönnünk.

- A szívbajt hoztad rám. Azt hittem megint büntetésben leszünk, amiért csak úgy berontott egy idege. Nagyon örülök, hogy nem vagy idegen. – hebegte Félix.

- Én örülnék neki, ha megint velünk élnél. – mosolyodott el Alec. – Ha ez is olyan lesz, mint régen akkor mindent megér. – bökte oldalba Dem-et.

Behívtak minket ismét. Aro arca ragyogott, Caius durcás képet vágott, Marcus pedig unott arccal ült, de mosolygott. Ez biztosan nem jelent rosszat.

Aro szóra nyitotta a száját.