Rozy és Reby Depy End pályázatán kapott helyezésem

Sziasztok!

4. lettem a 4 közül.xD De megkaptam a közönség kedvence díjat:

Úgy döntöttem leírom nektek ide a novellám, remélem tetszeni fog. Komizzatok, hogy tetszik-e.:D:D 

Pokol helyett menny

- Abby azonnal gyere ide! – kiáltott rám apám.

Hurrá! Már megint mit csináltam? Szépen elbattyogtam a szobámból a trónterembe.

- Igen apa? – vánszorogtam be kelletlenül.

- Kicsim ez így nem mehet tovább! Te csak bulizgatsz, nem törődsz a kötelességeiddel.

- Nem gyere megint ezzel! Világosan megmondtam, hogy lemondok a hercegnői posztról! Te úgyis örökké élsz akkor meg minek?

- Mert a lányom vagy.

- Akkor adj örökbe!

- Hogy mondhatsz ilyet? Tudod, hogy szeretlek.

- Az utóbbi időben nem úgy vettem észre. Neked minden fontosabb nálam. Tudod mit kívántam a szülinapomon mielőtt elfújtam a gyertyákat? Azt, hogy végre legyek valaki az életedben, ne csak egy folt legyek a ruhádon. De már látom, hogy ez a tortás baromság nem ér az égvilágon semmit. – ordítottam.

- Mért mondod ezt? Szoktam veled foglalkozni.

- Aha, havonta egyszer. Elmondjam mit mondott Sulpicia mikor ezt mondtam neki?

- Mit?

- Azt, hogy nekem nem tök mindegy? Úgyis megszoktam már az egyedüllétet. Ugyan… és még ez a némber akar az anyám lenni? Hát azt lesheti, mert sosem lesz az. – fakadtam ki.

Apám egy fene nagy pofont kevert le.

- Ó, már versz is? – tápászkodtam fel. – Tudtam, hogy őt jobban szereted mint engem, pedig én a lányod vagyok. Nem engem kellene védened vagy hasonlók? Útállak! Gyűlöllek! Hányok tőled! Még te nevezed magad az apámnak Aro? – fordultam sarkon.

- Két hét szobafogságot kapsz!

- Tőlem két évet is kaphatok! – vetettem oda neki.

Annyira nem szeretek apával veszekedni. – ez alatt a gondolat alatt tört ki rajtam a sírás. Úgy fájt, a szívem szakadt bele. De már megtörtént. Berohantam a szobámba, levetődtem az ágyamra, ott folytattam tovább a sírást. Nagyjából fél órát tölthettem el így, mikor benyitott Demetri.

- Istenem! Hallottam mi történt! Úgy sajnálom!

- 1.: Megtanulhatnál kopogni, mert van magánéletem. 2.: Jesszus! A vámpírok pletykásabbak, mint a vénasszonyok.

Nagyot nevettünk ezen.

- Mi van?! Nekem Félix mondta, neki Corin, neki Athenodora, neki Alec… neki nem tudom, hogy ki, de először Caius mondta Jane-nek, ő meg továbbadta.

- Még jó, hogy ilyen sokan vagyunk. – nevettem.

Egy hosszú, csöndes perc telt el.

- Úgy látszik, a kis sztorim jobban terjed, mint a lepra. – kuncogtam.

Miután Dem elment gondolkozni kezdtem. Naná, hogy nem volt csönd sokáig. Berontott valaki a szobámba. Nem igaz, hogy ő sem tud kopogni. Hát ki volt az? Sulpicia, ki más?

- Nem beszélhetsz így rólam! Az anyád vagyok! – mennydörögte.

- Ha ebben a hitben élsz, akkor rosszul tudod. – feleltem higgadtan. – Most menj ki!

- A-a.

- Az én szobám nem? Szóval menj, amíg szépen mondom!

- Hát jó. De jössz te még az én utcámba. – fenyegetőzött, majd elment.

Chö… a hetven éves öreganyám se mondana ilyet, ha lenne, akkor se.

- El kell mennem vadászni! – határoztam el.

- Hová mész? Neked nem szobafogságban kéne lennem? – szegezte a kérdést hozzám Caius mikor összefutottunk a folyosón.

- Ott van az, hogy kéne. Különben meg haljak éhen? – bunkóztam kifelé menet.

Meg is érdemelte! Amikor ott volt az idő egyik se tudott mellém állni.

Kerestem egy jó kis erdőt. Megkergettem egy szarvast, két medvét és egy őzet. Fincsi vacsi volt. A kastély közelében összefutottam Heidi-vel. Sírva borultam a nyakába. Ő a legjobb barátnőm, mindig megért.

- Jól van… Cssssss… Ne sírj! Kibékültök megint, hidd el. – nyugtatott.

Visszakísért a kastélyba. Apám megint hívatott. Az a kis piszok Caius. Fogadjunk, hogy beárult, mert nem voltam a szobámban.

Mikor beléptem a trónterembe csak apa volt benn.

- Bocsánatot szeretnék kérni kicsim. Nem lett volna szabad megütnöm téged.

- Én is sajnálom. – öleltem át. – De a Sulpicia-ról szóló résznél csak az igazat mondtam. Nem tudja pótolni az anyámat

- Elhiszem. A szobafogságodnak vége.

- Köszi.

Elmentem szórakozni Heidi-vel. Három órán keresztül baromkodtunk, majd el kellett mennie kaját szerezni a többieknek, ezért én visszamentem a szobámba. Az a kupi, ami ott volt… Valaki szétrámolt! Nem lehet igaz!

Berontottam a trónterembe.

- Nem tudom, hogy ki volt, nem is akarom, de ha még egyszer valaki belekotorászik a holmimba nem állok jót magamért. Én se megyek a ti szobátokba és nem dúrom szét az alsógatyáitokat vagy éppenséggel bugyiaitokat.

Csak ekkor vettem észre, hogy mások is vannak a teremben.

- Hoppá! Hali! – vigyorogtam rájuk.

- Abby ez most nem alkalmas. – szólt rám apa.

- Ugye ők nem megint ilyen áldozati valamik? Ma van a Szent Márk napi ünnepség. Nektek még ünnepnapokon sincsenek szabadnapjaitok? Ugyan nézzetek rájuk. Tiszta árulótípusok ugye?

- Te nem tudod az egész történetet. – szólalt meg Alec.

- De igen, jó vagyok a gondolatolvasásban. Tehát mért kell őket megölni? Nem tettek semmi rosszat.

- A lány túl sokat tud. Nincs rá biztosíték, hogy nem mondja el az embereknek. – szólt bele Caius.

- Marcus te nem érzed, amit én?

- De. És igazad van. Ez az érzés erősebb mindennél. – helyeselt Marcus.

Végre valaki mellém állt.

- Apa, ha ez most azért van, mert mérges vagy rám, ne rajtuk verd el a port, hanem rajtam! – tapintottam a lényegre. – Jól tudom, hogy azért van. De akármit is mondasz, nem lesz Sulpicia az anyám. Nem is azért mert nem tudnám elfogadni, hanem mert túlságosan tapad. Ha nem akarná helyettesíteni az anyám hanem csak simán a barátnőm lenne, hidd csak el, hogy hamarabb elfogadnám őt.

- Neki ezt miért nem mondtad már? – próbált kitérni apa.

- Azt hiszed nem próbáltam, hogy nem minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt közöljem? De tudod mindegy is. Már nem érdekel, nem tud foglalkoztatni. Inkább kikísérem a vendégeinket.

- Hát jó. De egy idő múlva ellátogatunk hozzátok megnézni, hogy Bella vámpír-e. – mondta Caius.

Gyorsan kijöttünk a trónteremből. Hárman voltak, akiket kísértem: egy ember, egy pasi vámpír és egy apró vámpírlány.

- Miért mentettél meg minket? – érdeklődött kifelé menet az apró vámpírlány.

- Csak úgy. Nem érdemel senki halált a semmiért. – adtam számomra kielégítő választ.

- Hát jó, de azért köszi. – szólalt meg a pasi.

- Nincs mit. De egyet áruljatok… ne, inkább mégse. – tettem is le gyorsan az ismerkedésről. – Mit kerestek itt? – vágtam gyorsan bele.

- A nevem Edward. – mondta a pasi.

- Miért árultad el? Szeretek titokzatosan élni. – mosolyodtam el.

Csak most vettem észre, hogy milyen helyes az a srác. De annyira mégsem.

- Köszi. – mondta.

Ezt meg honnan a pics…

- Gondolatolvasó vagyok. – vágott közbe a gondolatomnak.

- Inkább ne dúrkássz a fejemben. – nevettem el magam.

- Miért? – érdeklődött.

- Mert még véletlenül olyan találnál, amit nem lenne szabad és meg kéne ölnöm téged.

- Woow… akkor neked veszélyes gondolataid lehetnek. – kuncogott.

- Nem nevetnél, ha tényleg tudnád, miről beszélek. Amúgy én is gondolatolvasó vagyok. Furcsálltam is, hogy ugyan az jár a fejedben, mint nekem. – nevettem.

- Mi volt bent a baj? – kérdezte az ember.

- Sulpicia az anyám akar lenni. Én meg nem akarom, ha erőszakoskodik. Ennyi a történet. – vezettem le.

Nem szóltak többet hozzám, így én sem hozzájuk. Kivezettem őket a kapun, majd visszatértem napi teendőimhez. Életemben egyszer úgy éreztem tettem valami jót is.

Hosszú hónapok teltek úgy, hogy csak pár másodpercnek tűnt az egész. Naptár nélkül nem tudtam volna követni.

- Édesapád hív! – nyitott be Demetri.

- Komolyan lerohadna a kezed, ha kopognál?! – kiáltottam rá, merthogy bugyiban és melltartóban voltam. Azt se tudtam mit takarjak magamon.

- Bocsi. – fordított hátat.

- Semmi gond. Mindjárt megyek.

Magamra kaptam valami tűrhető göncöt. Elindultam a trónterem felé.

- Tessék? – léptem be.

- Terepre mész. – jelentette ki apa.

- Mi van? – maradt tátva a szám.

- Jól hallottad. Rendbontás történt.

Válaszolni se volt időm, mert apa rögtön becibált a szobámba és volt szíves megosztani velem, hogy fél óra múlva indulunk. Hmm… milyen kedves…

Jane, Félix, Demetri és Alec is jöttek, gyakorlatilag nekem kellett őket kísérgetnem.

Megérkezésünkkor minden a feje tetején állt. Természetesen azt se tudtam hová megyünk és kikhez. Hirtelen megláttam egy ismerős arcot csak nem tudtam hová tenni. Szőke haj, magas termet, aranybarna szem, mindig kedves mosoly… Ő csak Carlisle lehet. Felderült az arcom.

- Carlisle! – kiáltottam fel örömtől telten.

Odafutottam hozzá, a nyakába ugrottam. Szerintem ebben a pillanatban mindenki bolondnak nézett azon a tisztáson.

- Szia Abby! – jutott szóhoz Carlisle. – Rég láttalak.

Kikászálódtam az ölelésből.

- Ja, én is téged. Megváltoztál! Olyan… olyan… olyan modern lett a külsőd.

- Haladni kell a korral nem? – mosolyodott el.

Most vettem észre, hogy többen vagyunk ott, mint hittem volna. Egész ismerős arcokat láttam meg: az apró vámpírlány, az ember meg a pasi. Vagyis Edward. Várjunk csak egy pillanatra! Ők is Cullen-ek?

- Hé! Titeket ismerlek! Edward, ha jól emlékszem.

- Igen. – helyeselt a pasi.

- Ti ismeritek egymást? – csodálkozott el Carlisle.

- Persze. – vágtam rá. – Megmentettem az életüket. Edward, a csöppség és az ember. – mutattam rajtuk végig.

Volt ott egy behemót nagy gyerek, ő a csöppség szónál röhögni kezdett.

- Netán valami nem tetszik? – mentem oda hozzá.

- De, nagyon is. Csak Alice a csöppség… Ezt eltaláltad… A méreteit… - nevetett tovább.

- Rohadt vicces vagy Emmett. – forgatta a szemét Alice.

- Milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutattam neked a családomat. Ő itt a feleségem Esme. – mutatott Carlisle egy karamellbarna hajú nőre. – Ő Rosalie. – mutatott a szőke ciklonra. – Ő Bella. – mutatott az emberre. – Ő pedig Jasper. – mutatott egy szőke hajú pasira, egész jól nézett ki.

- Úgy látszik elvégeztétek azt, amit nekünk kellett volna. Akkor már semmi dolgunk itt. – szólalt meg Félix.

- Várjunk csak! Ki az? – mutatott egy lányra, aki nagyon félhetett, mert agy fa tövében gubbasztott behúzva fülét farkát.

- Ő Bree. Megadta magát így nem bántjuk. – felelt Carlisle.

- Lehet, hogy ti nem, de mi igen. Félix! – parancsolt Jane.

- Félix ne! – kiáltottam utána. – Kérlek!

- Sajnálom, de nincs más választásom.

Gyorsan ki kellett találnom valamit.

- Félix, ha megölöd a lányt én itt maradok Cullen-ékkel. Legalább egy évig nem megyek haza.

- Megalszik a tej a számban. Haladj már! – sürgette Jane.

- Sajnálom! – ahogy kimondta ezt Félix már szét is tépte.

Ez nem lehet igaz!

- Carlisle maradhatok veletek? – bevetettem a legbocisabb szemeimet.

- Hát… Felőlem jöhetsz. Valakinek ellenvetés?

Minden Cullen rázta a fejét.

- Akkor maradhatsz.

- Gyere ide! – szóltam drága jó immáron sokszorosan gyilkos testőrömre.

Mindenki fejében csak az járt, hogy kiverem a balhét.

- Elő papírt és egy tollat. – folytattam.

- Máris. – engedelmeskedett Félix.

- Írd, amit mondok!

- Pillanat. – turkált a zsebében. – Áh, megvan. Mehet.

- Kedves apa! Bocsi, hogy ilyennel zaklatlak, de Cullen-éknél maradok egy időre. Ezt köszönd Jane-nek. A többiek nem tehetnek róla, kérlek őket ne is büntesd. Az ellenvetéseket nem fogadok el hisz már döntöttem. Egy ideig maradok. Hívj fel, ha bármi kellene.

Kivettem a kezéből a lapot és megtoldottam egy sorral: Puszillak: Abby.

- Tehát Félix neked most az a feladatod, hogy ez odaadd apámnak! Alec kérlek, állítsd le Jane-t, ha út közben netalán tán el akarná venni ezt Félix-től.

Gyorsan eltereltem a testőrséget a tisztásról.

- Köszi. – ejtettem meg mindenkinek.

Levetődtem a fűbe. Nagyot szippantottam a levegőből.

- Hmm… A szabadság illata. – nevettem el magam.

- Nem akarsz velünk jönni a házunkba? – érdeklődött Alice.

- De, csak olyan jó több mint 1500 évi bezártság után végre Volterra falain kívül lenni a testőrség nélkül.

Mikor a Cullen házhoz értünk azt hittem kiesik a szemem a látványtól. Bementünk.

- Woow… - csak ennyit tudtam kinyögni.

- Jó kritika. – mosolyodott el Emmett.

Alice felkísért a szobámba. Másnap suliba kellett menni. Egész este csodálkoztam, hogy apa nem hívott fel.

- Indulhatunk? – rohantam le a lépcsőn.

Senki sem volt odalenn.

- Hahó!

Carlisle kifelé jött a konyhából.

- Jó korán keltél. – kuncogott. – Még csak hat óra.

- Mert mikor indulunk?

- Nyolckor, addig még van bőven időd.

- Akkor jó. – hagytam rá. – Emlékszel a régi időkre?

Lassanként mindenki beszivárgott a nappaliba, Esme-t viszont nem láttam sehol. Most ez ilyen sok mindenkit foglalkoztat?

- Azt hiszem.

Nagyon zavarban volt.

- Tán jártatok vagy mi? – viccelődött Emmett.

- Amióta ismerlek először nem mondtál hülyeséget. – helyeseltem. – Mindjárt jövök.

Időt hagyok feldolgozni. Felmentem a gyűrűért amit Carlisle adott nekem.

- Úgy érzem, ezt vissza kell adnom, mert az úgy nem helyénvaló, hogy még nálam van. – nyomtam a kezébe a gyűrűt.