Sziasztok!
Bocsi a sok kihagyásért, rengeteg dolgom volt.:/ De nem is magyarázkodom, inkább jó olvasást kívánok és várom a komikat!!:D:D
20. Az ígéret szép szó… de vannak olyan pillanatok mikor nem feltétlen jó betartani azt
Egész éjjel rágódtam a dolgon. Elmondjam? Ne mondjam el? Elmentem lezuhanyozni, felvettem egy farmert, egy Rosalie féle magas sarkút, és egy lila denevérujjú felsőt. Halálosan lassan mentem a trónterem felé miközben a padlót bámultam. Észrevettem, hogy út közben többen megbámultak. Talán túl csöndben vagyok? Körbenéztem. Érdekes módon senki sem nézett rám. Jót mosolyogtam ezen. Hirtelen azonban visszatért a tanácstalanságom.
- Reggelt! – leheltem.
Olvastam Leonora fejében, hogy meg akarja ölni Caius-t. Megálltam. Majdnem elhánytam magam, ahogy ott tette-vette magát. Leültem Aro-nak háttal a legfelső lépcsőre.
- Mi a baj? – fogta meg Marcus a vállam. – Min téped magad?
- Már értem! – oltódott fel a villanykörte az agyamban. – Nem az számít, hogyan döntök hanem, hogy boldogok legyenek. Édes mindegy, hogy meddig titkolom, ha ezzel beletaposok mások lelkébe.
- Mit beszélsz? – nézett rám Marcus, mint borjú az új kapura.
- Semmit, nem lényeg. Köszi. – nyomtam egy puszit a homlokára.
Beszaladtam a szobámba, előtúrtam egy tollat meg egy füzetet és írni elkezdtem:
„Előkészületek a teljes lebuktatáshoz:
1. lépés: Meg kell tudnom Caius vonzódásának gyökerét!”
Bekopogtam a szobájába.
- Gyere be! – hallatszott ki a hangja.
Caius épp egy könyvet olvasott.
- Szia! Beszélgetnénk négy szem közt?
- Most egyedül vagyok. Nincs akadálya.
Leültem mellé az ágyra, a jobb kezemet ráhelyeztem a bal combjára, – láthatóan zavarba jött ettől – majd méllyen a szemébe néztem.
- Mi fogott meg téged Leonora-ban? Mi tetszik benne?
- Hát… Okos, erős, gyönyörű, segítőkész… kedves, megértő, és ami ennél is fontosabb: önmagamért szeret.
Ha nem lett volna egy csepp önuralmam se, akkor ezek hallatán, a földön fetrengve röhögtem volna torkom szakadtából.
- Áh, értem. Ennyit szerettem volna megtudni, köszönöm a segítséged.
Visszatértem a papírlaphoz. 1. lépés kipipálva.
„2. lépés: Caius vonzódásának megrendítése!”
Athenodora-t állították aznapra őrnek a trónterembe az én kérésemre. Főztem egy kis fekete teát.
- Félix drága, ezt hozd be utánam, kérlek és vidd oda Leonora-nak. – nyomtam kezébe a tálcát.
Besurrantam villámsebességgel Didyme mellé. Egy csettintéssel kibuktattam Félixet a fekete tea pedig Leonora hófehér ruháján landolt.
- Te idióta! – üvöltötte majd vágta pofon úgy, hogy a terem másik végében kötött ki.
Szöszi kicsit furán nézett. Kedves? Megértő? Segítőkész? Nemááár… Amúgy már mindenkinek elege volt abból, hogy olyan sokra tartotta magát „Miss. Tökély”, túl sokat engedett meg magának. Athenodora is behuppant a képbe.
- Jól vagy? – ment oda barátomhoz.
- Nem történt semmi. Ezt viszont felszedem.
- Egy frászt szeded! Majd én segítek neked! – mosolyodott el barátnőm.
Szöszi szemében láttam, hogy… áh az a nézés…
Beszerveztem még egy jó dolgot.
- Egy verseny? – böktem ki a hatalmas unalom közepette.
- Ez nem így működik Sara. – szólt rám Aro.
- Ugyan lazítsatok már egy kicsit! Különben meg – csettintettem egyet – a kastély védelme már kész is. Feltörhetetlen pajzs. Vámpíroknak se ki, se be.
- Rendben. – egyezett bele mindenki. – Legyen, mondjuk közelharc. Mivel én magasan fölöttetek állok, így én csak az utolsó három bent maradt versenyzővel küzdök. Oké?
Helyeslően bólogattak.
- A szabály pedig az, hogy megölni a másikat, maradandó testi sérülést okozni szigorúan TILOS! Amúgy meg a szóbeli megalázás megengedett, de a szülőket ki kell hagyni a beszélgetésből! Különleges képességeket használni szabad, de csak bizonyos mértékben. A párbajok feladásig mennek.
Aki következett az húzott egy nevet – kivéve az enyémet – és megküzdött vele. Az utolsó három Leonora, Aro és Jane voltak. Aro-t és Jane-t gyorsan legyőztem, direkt hagytam Leonora-t utoljára. Athenodora észrevehette, hogy tervezek valamit, mert egyfolytában rázta a fejét, és olyan gondolatbeli üzeneteket küldött, hogy: „Ne tedd!”, „Ne csináld ezt!”.
- Mehet a menet? – haraptam az ajkamba.
- Mehet! – vágta rá ellenfelem.
Ahogy kezdetét vette a harc már földhöz is vágtam.
- Most legyen nagy a szád kislány! – nevettem gúnyosan.
Minden támadását kikerültem. A vége felé már alig tudott állni. Naná, hogy démon nélkül nincs világ, meg is jelent egy. Túlságosan ismerős volt.
- Mi az? Már nem is emlékszel rám?
- El lehet felejteni téged Cole?
- Kérdéssel kérdésre?
- Átkozom a napot mikor megismertelek. Ami tényleg gáz, hogy tényleg elhittem, hogy meg tudsz változni.
- A főnöki poszt jobban tetszett. A gázsi is több… a hatalom többnek számít, mint néhány satnya mosoly.
- Phoebe tudja már?
- Majd fogja, nyugodj meg! Hisz ő lesz a királynőm.
- Arra várhatsz. Mégis hogyan tervezted elmondani? „Bocsi szivi, de mégis úgy döntöttem, hogy hatalomra akarok törni, maradtam démon. Ami még jobb Forrás lettem. Leszel a királynőm?” Aztán kacsintasz egy csábosat… Azt hiszed, ezzel minden el van intézve?
- Hmm… Jó ötleteid vannak.
- Minek evett ide a penész?
- El akarlak tenni láb alól már rég óta…
- Azt hiszem az nem fog menni. – eresztettem el egy ördögi kacajt.
- … de inkább ellenőrizni jöttelek téged. Mi volt ez a „nem fog menni” dolog?
- Most tűnj innen ameddig még szépen mondom.
- Ez neked szép, kisanyám?
- Menj el innen! Kérlek! – küldtem meg egy tűzlabdával, ami szép kis sebeket hagyott rajta.
- Akárhogyan menekülsz, mindig ugyanott kötsz ki. A gyilkolásnál.
Ahogy ezeket a szavakat kiejtette tudtam, hogy igazat mond. Ez volt a legnagyobb igazság. A szívem görcsbe rándult, alig kaptam levegőt.
- Mert neked van jogod Istent játszani? – halt el a hangom.
- És neked?
- Én legalább nem ölök ártatlan embereket. Csak olyanokat, akik el akarják venni az emberektől az otthonukat, a Földet. Ők sosem tettek nektek rosszat, ti pedig egyfolytában kisajtoljátok belőlük a hasznot majd, mint akik jól végezték dolgukat szépen eldobjátok őket és hazamentek.
- Viszlát, királylány. – tűnt el Cole egy hatalmas ürességet hagyva bennem.
Leonora rögtön lecsapott. Meg is lepődtem rajta milyen erős.
- Add fel picinyem. – suttogta.
Valahogy akkoriban mindenki csak azt akarta, hogy feladjam. Nekem viszont nem fért több a poharamba.
- Soha! Soha! Soha! Soha! – ment át a suttogásom ordításba.
- Úgyis veszítesz.
- Az nem számít! Ha feladom, az azt jelentené, hogy elbuktam. Nem akarok elbukni. Tudom, hogy teszel a szabályokra és rögvest megölnél, de ha feladnám, mi lenne azokkal, akik számítanak rám az életük során? Netán hagyjam cserben a barátaimat? Azokat, akiket szeretek?
- Barátok? Chö… Nem valók azok semmire.
Arcom falfehérré vált ezeknek a szavaknak a hallatán melyek együtt értelmesen, de szánalmasan csengtek a fülemben.
- Nagyon is sokra valók! Az igaz barátok kiállnak egymásért, erőt adnak, ha gyenge vagy, esernyőt raknak a fejed fölé, ha éppen szakad az eső, segítenek a bajban. Erőssé tesznek!
A szemem lassan megtelt könnyekkel. Egy idő után megállíthatatlanul folyt végig az a rengeteg könny az arcomon.
- Akinek nincsenek barátai az el van veszve a világban! – ordítottam. – Mikor velük vagyok, akkor be tudom tölteni egy kicsit azt a hatalmas űrt a szívemben! Könnyebb elviselni a fájdalmat, ha valaki áll melletted, ha valaki ott van veled mikor mindenki más elfordul! Persze fogalmuk sincs a barátaimnak a fájdalmaimról, de mikor velem vannak, úgy érzem, tudok élni! Úgy érzem, vagyok valaki, nem csak egy senki, egy emberbőrbe bújt vadállat! Egy pokoli fajzat, aki azért született a világba, hogy gyilkoljon! Ezért, mert ott vannak mellettem bármikor képes lennék meghalni értük!
A könnyeim csak ömlöttek, cseppet sem csillapodtak. Leonora elengedett.
- Elegem van belőled! – ordított velem. – Téged mindenki sajnál!
- Ez nem igaz. Jane például gyűlöl engem, amit sosem tudtam megérteni.
- Túl tökéletes vagy a világba. – szidott tovább.
Feltápászkodtam.
- Akkor, ha már ilyen cuki módon szidsz, hadd szálljak be én is. Tudok rólad mondani egyet, s mást, ami nem nagyon fog tetszeni hűn szeretett férjecskédnek.
- Megígérted, hogy nem ártod bele magad. – nézett rám Athenodora.
- Tudom, és nagyon sajnálom. Muszáj, hidd el jobb lesz így. Elképzelhető az is, hogy meggyűlölsz, de a végén neked lesz jobb.
- Mi a jó büdös francról beszéltek? – bukott ki Leonora-ból.
- Caius a drága feleséged meg akar ölni téged. Megmutatom mit láttam. – a mutatóujjamat hozzányomtam a homlokomhoz, kihúztam a fejemből az információkat, csettintettem egyet és mindenki végignézhette az általam látottakat úgy, mint egy nagy képernyős TV-n.
Mindenki tátotta a száját.
- Ebből elég legyen! – pattant fel Caius.
Odasétált Leonora-hoz egy szép mosollyal. Olyan pofont lekevert neki, hogy nekivágódott a falnak, amiben egy kráter keletkezett.
- Ne hidd el ezt a baromságot! – tápászkodott fel a lány. – Neki jobban hiszel? Nem is a feleséged!
- Nem az! Sosem volt az! De benne jobban megbízom, mint bárki másban a világon. Bármi volt is, ha ezt mutatta, akkor ez történt.
- Hazudik!
- Lehet kedves, lehet aranyos, lehet szemét, bunkó, köcsög… de hazug soha. Egy ilyen dologért nem mondana le az elveiről. A barátainak sose hazudna, ha azzal csak a saját érdekét táplálná.
- Caius… - a szavam elakadt.
Amiket mondott rólam… El sem tudtam képzelni, hogy valaha így beszél rólam.
- Nagyon köszönöm a dicséretet. De most lenne egy személy, aki beszélne veled és tisztázná a dolgait. – mutattam rá Athenodora-nak, hogy most következik ő.
- Caius légyszives hallgass végig. A legutóbb mikor…
- Hallgass! Tudok a kis románcodról Santiago-val!
- Miről? Soha az életben nem volt köztünk semmi! Fogalmam sincs mit értettél félre, de elmesélem végre, hogy mi történt.
- Ne is fáradj, nem vagyok kíváncsi a mesédre.
- Pedig most kíváncsi leszel! – erősködött barátnőm. – A születésnapodat szerveztem azon a héten, mert a lányok nem értek rá. Az tény, hogy kicsit többet voltam Santiago-val mint veled meg, hogy kicsit kerültelek, de nem történt köztünk semmi. Azután egyszer csak behívattál ide, és válni akartál. Én pedig nem értettem semmit, te meg nem hallgattál meg.
- Tessék?
- Csak is téged szeretlek, senki mást. – lépett közel Athenodora Caius-hoz
Gyengéden megsimította ex férje fejét, majd egy szenvedélyes csókot váltottak. Barátnőm szeméből patakzott a könny.
- Azt hittem végleg elveszítlek. – szipogta.
- Sajnálom, hogy ekkora barom vagyok… – csókolta meg ismét.
- Ezt a véleményt én is adom. – kuncogtam.
- …Tudnád mennyire fájt mikor nem voltál velem, mikor azt hittem, hogy lecseréltél…
- Már megbocsáss szivem, de te lecseréltél. – mosolyodott el Athena.
- Khm… - köszörülte meg torkát Szöszi. – Ezek után Leonora, elválok tőled. Életben hagylak, de száműzlek Volterra-ból sőt egész Itáliából. Soha többé nem akarom látni a képed és azt ugye mondanom sem kell, ha valamibe belekeveredsz, ne számíts kegyelemre. Megértetted?
- Természetesen… - lehelte Leonora.
Szöszi rögtön elvált tőle és újra megkérte Athenodora kezét.
- Látod öcsikém így jársz, ha nem hagyod, hogy belenézzek a feleségeid fejébe. – forgatta a szemét Aro.
- Legalább lesz mit mesélni az unokáknak. – pojénkodtam.
- Kiknek? – fehéredett el Szöszi.
- Nem akarsz gyerekeket te egocentrikus szőkeség? – hitetlenkedett Athena.
- Mondjuk belőle egy is bőven sok. – humorizáltam tovább.
Mindenki jót nevetett, s a jó hangulatban észre sem vettük, hogy felkelt a nap.
