2011. április 24., vasárnap

20. Az ígéret szép szó… de vannak olyan pillanatok mikor nem feltétlen jó betartani azt

Sziasztok!
Bocsi a sok kihagyásért, rengeteg dolgom volt.:/ De nem is magyarázkodom, inkább jó olvasást kívánok és várom a komikat!!:D:D


20. Az ígéret szép szó… de vannak olyan pillanatok mikor nem feltétlen jó betartani azt

Egész éjjel rágódtam a dolgon. Elmondjam? Ne mondjam el? Elmentem lezuhanyozni, felvettem egy farmert, egy Rosalie féle magas sarkút, és egy lila denevérujjú felsőt. Halálosan lassan mentem a trónterem felé miközben a padlót bámultam. Észrevettem, hogy út közben többen megbámultak. Talán túl csöndben vagyok? Körbenéztem. Érdekes módon senki sem nézett rám. Jót mosolyogtam ezen. Hirtelen azonban visszatért a tanácstalanságom.
- Reggelt! – leheltem.
Olvastam Leonora fejében, hogy meg akarja ölni Caius-t. Megálltam. Majdnem elhánytam magam, ahogy ott tette-vette magát. Leültem Aro-nak háttal a legfelső lépcsőre.
- Mi a baj? – fogta meg Marcus a vállam. – Min téped magad?
- Már értem! – oltódott fel a villanykörte az agyamban. – Nem az számít, hogyan döntök hanem, hogy boldogok legyenek. Édes mindegy, hogy meddig titkolom, ha ezzel beletaposok mások lelkébe.
- Mit beszélsz? – nézett rám Marcus, mint borjú az új kapura.
- Semmit, nem lényeg. Köszi. – nyomtam egy puszit a homlokára.
Beszaladtam a szobámba, előtúrtam egy tollat meg egy füzetet és írni elkezdtem:
„Előkészületek a teljes lebuktatáshoz:
1. lépés: Meg kell tudnom Caius vonzódásának gyökerét!”
Bekopogtam a szobájába.
- Gyere be! – hallatszott ki a hangja.
Caius épp egy könyvet olvasott.
- Szia! Beszélgetnénk négy szem közt?
- Most egyedül vagyok. Nincs akadálya.
Leültem mellé az ágyra, a jobb kezemet ráhelyeztem a bal combjára, – láthatóan zavarba jött ettől – majd méllyen a szemébe néztem.
- Mi fogott meg téged Leonora-ban? Mi tetszik benne?
- Hát… Okos, erős, gyönyörű, segítőkész… kedves, megértő, és ami ennél is fontosabb: önmagamért szeret.
Ha nem lett volna egy csepp önuralmam se, akkor ezek hallatán, a földön fetrengve röhögtem volna torkom szakadtából.
- Áh, értem. Ennyit szerettem volna megtudni, köszönöm a segítséged.
Visszatértem a papírlaphoz. 1. lépés kipipálva.
„2. lépés: Caius vonzódásának megrendítése!”
Athenodora-t állították aznapra őrnek a trónterembe az én kérésemre. Főztem egy kis fekete teát.
- Félix drága, ezt hozd be utánam, kérlek és vidd oda Leonora-nak. – nyomtam kezébe a tálcát.
Besurrantam villámsebességgel Didyme mellé. Egy csettintéssel kibuktattam Félixet a fekete tea pedig Leonora hófehér ruháján landolt.
- Te idióta! – üvöltötte majd vágta pofon úgy, hogy a terem másik végében kötött ki.
Szöszi kicsit furán nézett. Kedves? Megértő? Segítőkész? Nemááár… Amúgy már mindenkinek elege volt abból, hogy olyan sokra tartotta magát „Miss. Tökély”, túl sokat engedett meg magának. Athenodora is behuppant a képbe.
- Jól vagy? – ment oda barátomhoz.
- Nem történt semmi. Ezt viszont felszedem.
- Egy frászt szeded! Majd én segítek neked! – mosolyodott el barátnőm.
Szöszi szemében láttam, hogy… áh az a nézés…
Beszerveztem még egy jó dolgot.
- Egy verseny? – böktem ki a hatalmas unalom közepette.
- Ez nem így működik Sara. – szólt rám Aro.
- Ugyan lazítsatok már egy kicsit! Különben meg – csettintettem egyet – a kastély védelme már kész is. Feltörhetetlen pajzs. Vámpíroknak se ki, se be.
- Rendben. – egyezett bele mindenki. – Legyen, mondjuk közelharc. Mivel én magasan fölöttetek állok, így én csak az utolsó három bent maradt versenyzővel küzdök. Oké?
Helyeslően bólogattak.
- A szabály pedig az, hogy megölni a másikat, maradandó testi sérülést okozni szigorúan TILOS! Amúgy meg a szóbeli megalázás megengedett, de a szülőket ki kell hagyni a beszélgetésből! Különleges képességeket használni szabad, de csak bizonyos mértékben. A párbajok feladásig mennek.
Aki következett az húzott egy nevet – kivéve az enyémet – és megküzdött vele. Az utolsó három Leonora, Aro és Jane voltak. Aro-t és Jane-t gyorsan legyőztem, direkt hagytam Leonora-t utoljára. Athenodora észrevehette, hogy tervezek valamit, mert egyfolytában rázta a fejét, és olyan gondolatbeli üzeneteket küldött, hogy: „Ne tedd!”, „Ne csináld ezt!”.
- Mehet a menet? – haraptam az ajkamba.
- Mehet! – vágta rá ellenfelem.
Ahogy kezdetét vette a harc már földhöz is vágtam.
- Most legyen nagy a szád kislány! – nevettem gúnyosan.
Minden támadását kikerültem. A vége felé már alig tudott állni. Naná, hogy démon nélkül nincs világ, meg is jelent egy. Túlságosan ismerős volt.
- Mi az? Már nem is emlékszel rám?
- El lehet felejteni téged Cole?
- Kérdéssel kérdésre?
- Átkozom a napot mikor megismertelek. Ami tényleg gáz, hogy tényleg elhittem, hogy meg tudsz változni.
- A főnöki poszt jobban tetszett. A gázsi is több… a hatalom többnek számít, mint néhány satnya mosoly.
- Phoebe tudja már?
- Majd fogja, nyugodj meg! Hisz ő lesz a királynőm.
- Arra várhatsz. Mégis hogyan tervezted elmondani? „Bocsi szivi, de mégis úgy döntöttem, hogy hatalomra akarok törni, maradtam démon. Ami még jobb Forrás lettem. Leszel a királynőm?” Aztán kacsintasz egy csábosat… Azt hiszed, ezzel minden el van intézve?
- Hmm… Jó ötleteid vannak.
- Minek evett ide a penész?
- El akarlak tenni láb alól már rég óta…
- Azt hiszem az nem fog menni. – eresztettem el egy ördögi kacajt.
- … de inkább ellenőrizni jöttelek téged. Mi volt ez a „nem fog menni” dolog?
- Most tűnj innen ameddig még szépen mondom.
- Ez neked szép, kisanyám?
- Menj el innen! Kérlek! – küldtem meg egy tűzlabdával, ami szép kis sebeket hagyott rajta.
- Akárhogyan menekülsz, mindig ugyanott kötsz ki. A gyilkolásnál.
Ahogy ezeket a szavakat kiejtette tudtam, hogy igazat mond. Ez volt a legnagyobb igazság. A szívem görcsbe rándult, alig kaptam levegőt.
- Mert neked van jogod Istent játszani? – halt el a hangom.
- És neked?
- Én legalább nem ölök ártatlan embereket. Csak olyanokat, akik el akarják venni az emberektől az otthonukat, a Földet. Ők sosem tettek nektek rosszat, ti pedig egyfolytában kisajtoljátok belőlük a hasznot majd, mint akik jól végezték dolgukat szépen eldobjátok őket és hazamentek.
- Viszlát, királylány. – tűnt el Cole egy hatalmas ürességet hagyva bennem.
Leonora rögtön lecsapott. Meg is lepődtem rajta milyen erős.
- Add fel picinyem. – suttogta.
Valahogy akkoriban mindenki csak azt akarta, hogy feladjam. Nekem viszont nem fért több a poharamba.
- Soha! Soha! Soha! Soha! – ment át a suttogásom ordításba.
- Úgyis veszítesz.
- Az nem számít! Ha feladom, az azt jelentené, hogy elbuktam. Nem akarok elbukni. Tudom, hogy teszel a szabályokra és rögvest megölnél, de ha feladnám, mi lenne azokkal, akik számítanak rám az életük során? Netán hagyjam cserben a barátaimat? Azokat, akiket szeretek?
- Barátok? Chö… Nem valók azok semmire.
Arcom falfehérré vált ezeknek a szavaknak a hallatán melyek együtt értelmesen, de szánalmasan csengtek a fülemben.
- Nagyon is sokra valók! Az igaz barátok kiállnak egymásért, erőt adnak, ha gyenge vagy, esernyőt raknak a fejed fölé, ha éppen szakad az eső, segítenek a bajban. Erőssé tesznek!
A szemem lassan megtelt könnyekkel. Egy idő után megállíthatatlanul folyt végig az a rengeteg könny az arcomon.
- Akinek nincsenek barátai az el van veszve a világban! – ordítottam. – Mikor velük vagyok, akkor be tudom tölteni egy kicsit azt a hatalmas űrt a szívemben! Könnyebb elviselni a fájdalmat, ha valaki áll melletted, ha valaki ott van veled mikor mindenki más elfordul! Persze fogalmuk sincs a barátaimnak a fájdalmaimról, de mikor velem vannak, úgy érzem, tudok élni! Úgy érzem, vagyok valaki, nem csak egy senki, egy emberbőrbe bújt vadállat! Egy pokoli fajzat, aki azért született a világba, hogy gyilkoljon! Ezért, mert ott vannak mellettem bármikor képes lennék meghalni értük!
A könnyeim csak ömlöttek, cseppet sem csillapodtak. Leonora elengedett.
- Elegem van belőled! – ordított velem. – Téged mindenki sajnál!
- Ez nem igaz. Jane például gyűlöl engem, amit sosem tudtam megérteni.
- Túl tökéletes vagy a világba. – szidott tovább.
Feltápászkodtam.
- Akkor, ha már ilyen cuki módon szidsz, hadd szálljak be én is. Tudok rólad mondani egyet, s mást, ami nem nagyon fog tetszeni hűn szeretett férjecskédnek.
- Megígérted, hogy nem ártod bele magad. – nézett rám Athenodora.
- Tudom, és nagyon sajnálom. Muszáj, hidd el jobb lesz így. Elképzelhető az is, hogy meggyűlölsz, de a végén neked lesz jobb.
- Mi a jó büdös francról beszéltek? – bukott ki Leonora-ból.
- Caius a drága feleséged meg akar ölni téged. Megmutatom mit láttam. – a mutatóujjamat hozzányomtam a homlokomhoz, kihúztam a fejemből az információkat, csettintettem egyet és mindenki végignézhette az általam látottakat úgy, mint egy nagy képernyős TV-n.
Mindenki tátotta a száját.
- Ebből elég legyen! – pattant fel Caius.
Odasétált Leonora-hoz egy szép mosollyal. Olyan pofont lekevert neki, hogy nekivágódott a falnak, amiben egy kráter keletkezett.
- Ne hidd el ezt a baromságot! – tápászkodott fel a lány. – Neki jobban hiszel? Nem is a feleséged!
- Nem az! Sosem volt az! De benne jobban megbízom, mint bárki másban a világon. Bármi volt is, ha ezt mutatta, akkor ez történt.
- Hazudik!
- Lehet kedves, lehet aranyos, lehet szemét, bunkó, köcsög… de hazug soha. Egy ilyen dologért nem mondana le az elveiről. A barátainak sose hazudna, ha azzal csak a saját érdekét táplálná.
- Caius… - a szavam elakadt.
Amiket mondott rólam… El sem tudtam képzelni, hogy valaha így beszél rólam.
- Nagyon köszönöm a dicséretet. De most lenne egy személy, aki beszélne veled és tisztázná a dolgait. – mutattam rá Athenodora-nak, hogy most következik ő.
- Caius légyszives hallgass végig. A legutóbb mikor…
- Hallgass! Tudok a kis románcodról Santiago-val!
- Miről? Soha az életben nem volt köztünk semmi! Fogalmam sincs mit értettél félre, de elmesélem végre, hogy mi történt.
- Ne is fáradj, nem vagyok kíváncsi a mesédre.
- Pedig most kíváncsi leszel! – erősködött barátnőm. – A születésnapodat szerveztem azon a héten, mert a lányok nem értek rá. Az tény, hogy kicsit többet voltam Santiago-val mint veled meg, hogy kicsit kerültelek, de nem történt köztünk semmi. Azután egyszer csak behívattál ide, és válni akartál. Én pedig nem értettem semmit, te meg nem hallgattál meg.
- Tessék?
- Csak is téged szeretlek, senki mást. – lépett közel Athenodora Caius-hoz
Gyengéden megsimította ex férje fejét, majd egy szenvedélyes csókot váltottak. Barátnőm szeméből patakzott a könny.
- Azt hittem végleg elveszítlek. – szipogta.
- Sajnálom, hogy ekkora barom vagyok… – csókolta meg ismét.
- Ezt a véleményt én is adom. – kuncogtam.
- …Tudnád mennyire fájt mikor nem voltál velem, mikor azt hittem, hogy lecseréltél…
- Már megbocsáss szivem, de te lecseréltél. – mosolyodott el Athena.
- Khm… - köszörülte meg torkát Szöszi. – Ezek után Leonora, elválok tőled. Életben hagylak, de száműzlek Volterra-ból sőt egész Itáliából. Soha többé nem akarom látni a képed és azt ugye mondanom sem kell, ha valamibe belekeveredsz, ne számíts kegyelemre. Megértetted?
- Természetesen… - lehelte Leonora.
Szöszi rögtön elvált tőle és újra megkérte Athenodora kezét.
- Látod öcsikém így jársz, ha nem hagyod, hogy belenézzek a feleségeid fejébe. – forgatta a szemét Aro.
- Legalább lesz mit mesélni az unokáknak. – pojénkodtam.
- Kiknek? – fehéredett el Szöszi.
- Nem akarsz gyerekeket te egocentrikus szőkeség? – hitetlenkedett Athena.
- Mondjuk belőle egy is bőven sok. – humorizáltam tovább.
Mindenki jót nevetett, s a jó hangulatban észre sem vettük, hogy felkelt a nap.

2011. március 14., hétfő

19. A hárpia

Sziasztok!
Bocsi a sok kihagyásért, csak kicsit sok dolgom volt. Meg most elkezdtem nézni a Sailor Moon animét, és az kicsit mostanság lekötötte a figyelmemet. Megdöntöttem a rekordom, 20 részt néztem ma meg összesen.[Tudom, hogy senkit sem érdekel, de olyan jó megosztani most ezt veletek.xd:$] Csináltam nektek egy meglepetést, ami igazából nem nagy dolog, de sokáig vesződtem vele. Nem lett profi, de majd beleillik a környezetébe.:D Majd meglátjátok mi lesz az a következő vagy az az utáni fejezetben, még nem tudom.:D Kicsit rövid lett, de nem húzom az időt, jó olvasást.:D Várom a komikat.:D:D



19. A hárpia

- Maradhatsz. – bökte ki végül.
- Leszavaztak, már megint. Mindig ez van. – rázta kiábrándultan a fejét Caius.
Jane-t meg majd megütötte a guta.
- Most akkor örökre itt marad? Ő is Volturi lesz? – kerekedett ki a szeme.
- Csak rajta múlik. – ült a helyére Aro. – Alec kérlek, vezesd a régi szobájába.
- Még megvan? – hitetlenkedtem.
- Carlisle-é is. Megmondtam: akkor jöttök vissza, amikor akartok. Én csak örülni tudok a társaságotoknak. – mosolyodott el.
A szobám felé menet megkerestem Carlisle számát a telefonomban. Tárcsáztam. Kicsöngött.
- Haló! – szólt bele Carlisle.
- Szia. Én vagyok az Sara. Csak azt szerettem volna mondani, hogy találtam szállást. – hadartam.
- Hé! Lassabban. Hogy érzed magad?
- Egészen tűrhetően. Bár a gondolat, hogy Jane-nel egy fedél alatt kell éljek kicsit hátborzongató.
- Aro visszaengedett? Mondjuk nem is csoda. Értékesnek tartott téged mindig is, mint baráti, mint erősségi úton.
- Vele jó. Ő megérti az érzéseim, ebben hasonlít Jasper-re. Úgy hiányoztok.
- Te is nekünk. Unalmasabb lett az élet nélküled.
- Hát igen. Akkor ismerjük fel az igazi értékeket, ha már az elhagyott bennünket.
- Tápláld csak az egódat. – nevetett Carlisle.
- Most leteszem, mert be kell cuccolnom. Mond meg a többieknek, hogy szeretem őket is puszilok mindenkit. Szia.
- Szia!
Az ágyra raktam a bőröndöm, kicsit megújítottam a berendezést. Bepakoltam a szekrényekbe és a fiókokba, majd kopogtattak.
- Bocs, hogy zavarlak, de hívatnak téged! – lépett be az ajtón Félix.
- Rendben, azonnal megyek.
Amilyen gyorsan csak tudtam besiettem a trónterembe.
- Mit szeretnétek? – dőltem neki a falnak.
- Mivel itt laksz, át kell rágnunk néhány szabályt. – emelte fel az orrát Caius.
- Ugyan már Szöszikém! Te is tudod, nem fogok megalázkodni előtted, úgyhogy ha ezért hívtál, akkor sarkon is fordulok.
- Nincs jogod a tiszteletlenségre te semmirekellő! – hallatszott egy erős, temperamentumos hang Caius háta mögül.
Megtorpantam. A drámai hatás kedvéért meg is fordultam jó lassan.
- Parancsolsz? Ki a frász vagy te? Egyáltalán honnan jössz te ahhoz, hogy becsmérelj, mikor azt sem tudod, ki vagyok?
- A nevem Leonora Majestic. Vagyis Leonora Volturi.
- Mi? – kerekedett ki a szemem.
- Jól hallottad. Ugye szivem? – simogatta meg Caius vállát.
- Szánalmas vagy Szöszi! Nagyon szánalmas!
– Khm. – köszörülte Aro a torkát. - Arról lenne szó, ha a Volterra-iak meglátják, hogy te nem tartod be a szabályokat lázadás törhet ki.
- Na, jó. De ne is várd, hogy Mesternek hívjalak. – nevettem el magam.
- Nem is szándékoztam ezt kérni. – mosolyodott el ő is.
- Hol van Athenodora? Talán valami baj történt, hogy ehhez vetemedtél?
- Semmi közöd hozzá! – tromfolt le Caius.
- Majd lesz! – fordultam és iramodtam neki azzal a szándékkal, hogy felkeresem Athenodora-t.
- Megtiltom, hogy odamenj! – rántott vissza Caius.
- Te nem vagy senkim, így nem is tilthatsz meg nekem semmit! – söpörtem le magamról a kezét. – Aro hol van Athenodora?
- A kastély tornyában. Ő őrzi a Volturi kristályt.
- Köszi. – indultam a toronyba.
Mikor odaértem a látványtól megrettentem. Athenodora-n fura volt minden. A haja, a szeme, a ruhája, a kisugárzása…
- Jaj szivem! Mi történt? - léptem hozzá óvatosan.
- Minden az én hibám! – borult sírva a nyakamba. – Ha nem akarom minden áron azt a rohadt bulit, akkor még mindig a szerelmemmel lehetnék. Helyettem az az álnok kígyó van ott.
- Nekem se valami szimpatikus. – ültünk le a fal mellé. – De mégis mi történt?
- Caius szülinapja előtti héten történt. Én szerveztem a buliját kivételesen, mert a csajok nem értek rá. Egyik nap behívtak a trónterembe. Szerelmem szólalt fel először. Azt mondta nagyot csalódott bennem és többet várt tőlem. Az ő szavaival élve „ez nem egy Volturi vezető feleségéhez méltó viselkedés” volt. Persze én még mindig nem értettem miről beszél, de hagytam kibontakozni. Állítása szerint én eltávolodtam tőle az utóbbi időben, s azt mondta megcsalom őt egy másik férfival. Tagadtam, mert nem volt igaz, de erre azt felelte ebből látszik az igaza. Próbáltam magyarázkodni, de mikor beszélni akartam ő lökte a rizsáját a hűségről, a szerelemről meg a fene nagy büszkeségéről. Mikor befejezte közölte, hogy el akar válni. Lefagytam és azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Dadogni kezdtem, hogy miről beszél, de mind hiába. Azóta csak jelenteni megyek oda.
- Ez egy nagy seggfej.
- Az. Ennél még csak az a hárpia a rosszabb. Azt hiszem fél éve hallottam Alec-től a hírt. Aznap sírógörcsöt kaptam, Renata átvette a helyem. Majd megszakadt a szívem.
- Elhiszem… Azonnal tennünk kell valamit! – pattantam föl.
- Ne! – meredt rám kétségbeesetten. – Könyörgöm, ígérd meg, hogy nem teszel semmit! Nekem úgyse hinne, te meg nem vagy a legjobb barátai közt.
- Rendben.
Egész este arról beszélgettünk mit tennénk Leonorával. Kibeszéltük egymás búját-baját, sokat nevettünk-sírtunk. Épp a sírós résznél tartottunk, mikor hajnaltájt léptekre kaptam fel a fejem. Az árnyékból kilépve Alec és Dem arcát láttam meg.
- Miért itatjátok az egereket? – heveredtek le elénk.
- Női dolgok. – legyintettem.
- Akkor az már rég rossz. – rázta a fejét Dem.
Lábon rúgtam és szúrós szemmel néztem rá. Athenodora elmesélte nekik a történetet, nekik se tetszett ez a Leonora.
A nap felkelt, mindenki visszament a dolgára. Csak sétálgattam a folyosón miközben akaratlanul is meghallottam Leonora hangját. Bekukkantottam a szobája ablakán: a tükörben nézegette magát, s közben magában beszélt.
- Hát igen, nemsokára összeházasodunk Caius-szal. Azután az enyém lesz minden. Beleintézem egy aprócska balesetbe, amiben véletlenül életét veszti. Addig meg a feleség szerep is megteszi, hisz így is nagyhatalomra teszek szert. De miután meghal az én drágalátos férjecském be fognak venni a Volturi hármasba arról kezeskedem. – nevetgélte.
A lehető leggyorsabban besiettem a szobámba feldolgozni a történteket. Még az nap este elmeséltem mindent Athenodora-nak.
- Szólnunk kell neki! El kell mesélnünk mi történt! – csaptam az asztalra.
- Megígérted.
- Hagynád meghalni?
- Hidd el, neked megvan hozzá a hatalmad, hogy segíts neki. Ugye megteszed nekem?
- Legyen. De ez nem örökre szól. Lesz egy kis megbeszélnivalóm vele.
Másnap feszülten siettem a trónterembe, mert elkéstem egy kissé. Egész éjjel azon töprengtem hogyan tudnám nem elszólni magam. Pedig muszáj volt.
- Minden rendben? – nézett rám furcsán Aro.
- Persze.
Hirtelen kiesett minden a kezemből.
- A francba! Kezdhetem elölről a válogatást! – mérgelődtem.
- Ez nem Gianna feladata?
- Az övé, csak besegítettem neki egy kicsit önszorgalomból, úgyse tudtam már mit csinálni.
- Látom én, hogy valami bánt, előlem nem tudod eltitkolni. – érintette meg Aro a vállam.
- Sajnálom. – a varázserőmmel meggátoltam, hogy Aro bejusson a gondolataimba.
- Ha nem hát nem. Viszont nyugodtan szólj, ha bármire szükséged lenne.
- Úgy lesz, de szerintem neked most dolgod van. – mutattam a rengeteg halom papírra.
A dolog végeztével Leonora után mentem.
- Azonnal állj meg! – rántottam vissza a karjánál fogva.
Próbál kiszabadulni, de én erősebb voltam nála.
- Mit akarsz tőlem?
- Volturi feleségnek lenni nem jelent többen, mint maga a kifejezés. Nem lesz hatalmad, nem szólhatsz bele mindenbe.
Villámcsapásként érte a mondanivalóm.
- Te miért szólhatsz bele? Rád mért nem vonatkoznak a szabályok?
- Tudod, nekem különös múltam van az egész Volturi klánnal, de főleg Aro-val. Nagyon jó barátok vagyunk, mindent megosztunk egymással, legalább is részben. Mivel ő tudja nekem nem erősségem a hajlongás ezért velem kivételt tett néhány szabály iránt. Meg van egy pár dolog ezen kívül, azt viszont veled nem akarom megosztani.
Elengedtem s visszasétáltam a terembe.
- Hát igen! Könnyű magad bekefélni a köztudatba mi? – jött a hátam mögül a hang.
Mereven megálltam. Lassan megfordultam.
- Mi? Tessék? Mit beszélsz?
- Jól hallottad.
- Na, most fogjatok le, mert szétverem azt a nagy pofáját! – indultam Leonora felé dühödten.
Vagy 15-en próbáltak lefogni, hogy ne verjem össze. Egy kis idő múlva sikerült lehiggadnom s emberi hangon folytattam a beszélgetést.
- Nos, kisanyám! Valószínűleg te összekeversz engem saját magaddal! Tudom, mit tervezel te csitri! Minden egyes szavadat hallottam! Olyan szívesen kitálalnék, de megígértem valakinek valamit, ami miatt most nem lehet, sajnálom. Húzd összébb az arcod, mert én nem a játszópajtásod vagyok, ezt jól jegyezd meg!
Abban a pillanatban ott hagytam, bementem a szobámba. Azon tűnődtem vajon megéri megtartani az Athenodora-nak tett ígéretem?

2011. február 20., vasárnap

Frissről

Sziasztok!
Nem tudom mikor lesz, megint a nyakamon vannak a TZ-k. A hétvégém is elég foglalt volt, bocsi.:/ De amint lehet felrakom, már megvan egy része.:D
Sara múltja kisebb-nagyobb bonyodalmakat szül, kiderül a múltjáról valami, és egy bizonyos személyről akit már rég elvesztett. Legalábbis ő mind idáig ezt hitte...
Puszszii
Bonnie

2011. február 16., szerda

Díj!:)

Sziasztok!:D:D
Kaptam egy díjat Rosalie23-tól. Nagyon köszönöm neki, én is elküldöm pár embernek. Mivel nincs számhoz kötve, hogy hánynak lehet, így egy párnak elküldöm.:D

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhMoVIo8v2MjTMW99mXYQAwWebWpFd-gY7JOmp_3XbbpE-4xreYnRo4EiDxaUUDqvcn2bFRX-Hy1OT_n8HO5HUM95nA52vZqsfzk4-wGzxCXZyUaWQD9w933QIRLWqq3nqzYFnEm0ksDWG3/s1600/komment+d%25C3%25ADj.jpg

Nekik küldöm:
demon
Évangel./Éwii

Ja és aki nem tette az légyszi dobja meg egy komival az előző fejezetet.:D Köszi.:D
Puszszii
Bonnie


2011. február 7., hétfő

18. Fájó búcsú

Sziasztok!
Lécci ne gyűlöljetek ezért, igazán gonosz vagyok.xDxD Kicsit rövidke lett, de a következő hosszabb lesz ígérem.:D:D Jó olvasást.:D:D komikat várok szeretettel.:D:D


18. Fájó búcsú

Megyek.
Valaki kopogott.
- Gyere be! – szóltam ki.
- Tudom mit tervezel. – ült le mellém Edward az ágyra.
- Tessék? – kerekedett ki a szemem. – Ugye nem árulod el nekik? – bevetettem a cuki kisbociszemeket.
- Hmm… Legyek a cinkos társad? Csábító ajánlat.
- Könyörgök.
- Csak egy feltétellel. El kell mondanod mindent.
- Érdekel téged? – vigyorogtam rá.
- Persze. Hisz a tesóm vagy.
- Milyen jó meglátás. Tehát. Mit szeretnél tudni?
- Mikor mész? Hová? Miért?
- Holnap mikor senki sem lesz itthon, nem tudom és mert mostanság túl nagy az életveszély. Nem teszem meg veletek ezt többször. Többet nem mondok. A részletesebb információk benne lesznek a levelemben, amit a dohányzóra fogok tenni.
- És mért pont holnap? – érdeklődött tovább.
- Esme nem lesz itthon, nagyjából mindenki ugyan akkor ér haza. Nem szeretném, ha véletlen kárt tenne magában.
- Azt ugye tudod, hogy most pont ugyan azt teszed, amit én egykor Bellával?
- Cseppet sem azt. Elmegyek, de telefon még van. Amint eldöntöttem hova megyek, rögtön megírom sms-ben. Most menj, lefürdök. – tessékeltem ki végül.
- Jó, jó, jó. – hátrált ki feltartott kézzel.
Aznap este már nem mentem le, nem tudtam volna a szemükbe hazudni. Edward már nem jött be hozzám. Másnap reggel megírtam a levelet, a búcsúlevelet. Összepakoltam minden cuccomat, de rosszul kalkuláltam, mert Rosalie berontott az ajtón.
- Az anyjukkal szórakozzanak. Berángatnak első órára aztán hazaküldenek. Mondhatom értelmesek.
Közben elbújtam a konyhai hatalmas ablakon kívül a fal mellé. Kikukucskáltam.
- Oké Rose felfogtuk. – pakolta le Esme a dolgokat a kezéből.
Carlisle lépett be a konyhába levelemmel a kezében.
- Mindenki figyeljen rám. – gyorsan feltépte a borítékot. – Hallgassátok végig. Sara írta. Olvasom.
Egy „Oké.”-val mindenki elintézte.
- „Drága családom!
Nagyon szeretlek benneteket, de el kell mennem. Nem örökre, de egy időre mindenképpen. Amint a minap a játékról hazajövet azon gondolkodtam mi történhetett, hogy mi lehetett a baj rájöttem a dologra: én. Túl közel vagyok hozzátok és ezzel veszélybe sodorlak benneteket nap, mint nap. Egyre elviselhetetlenebb az érzés, hogy akármikor meghalhattok miattam. Ezért döntök így. Kérlek, ne haragudjatok rám.
Edward. Nem azt csinálom, mint te Bellával, és 100%, hogy vissza fogok jönni. Egyszer…
Alice: Ne lombozódj le, helyettem ott van Bella.”
- Az nem ugyan az. – tett megjegyzést húgom.
Esme szemeibe könnyek szöktek.
- „Kerülj közelebb hozzá!
Jasper. Rettentően fognak hiányozni reményt és hitet adó beszédeid, és a szép kis beszélgetéseink.
Emmett. A szobám tabu, még mindig életveszélyes. A számodra minden képp.
Rosalie. Csigavér… Tudom, hogy a rideg külsőd érző szívet rejt, és aki nem ismer úgy, ahogy én, az rengeteget veszít.
Bella. Legyél önmagad, és igyekezz kijönni Rosalie-val. Belülről jó ő, csak nehezen fogad be úgymond idegeneket.
Carlisle. Te vagy a világ legjobb apja. Megértesz, de mikor kell, békén hagysz. Megvigasztalsz, ha szomorú vagyok, és mindent meg lehet veled beszélni.
Esme. Tudom, hogy ezzel téged bántottalak meg a legjobba és ezt nagyon sajnálom. Nálad jobb anyát senki sem kívánhatna magának. Azt gondolom, kibírhatatlan vagyok. Ezért bocsánatot is kérek.”
- Nem is vagy az. – zokogta Esme arcát Carlisle mellkasába temetve.
- „Megtetted azt, amire csak kevesen képesek: megfegyelmeztél. Nagyon köszönöm.
Azt hiszem, sokat kell majd tennem azért, hogy megbocsájtsatok. Nagyon imádlak mindannyiótokat, és sosem feledlek el benneteket. Telefon van, rögtön szólak, ha találtam szállást. A démonok szagra és arcra mennek, a szagomat kitakarítottam a házból így nem ér több veszély titeket. Ha bárki keresne, megadom majd a címem, amit még nem tudok és küldjétek oda.
Szeretettel ölel és csókol:
Sara♥♥”
Edward meglátott. Csöndre intettem.
- Hiányozni fog. – fakadt sírva Rose.
Én sem maradtam sírás nélkül így eljöttem. Az első gondolatom azt volt, hogy Denali-ékhoz költözöm. Meg is kérdeztem Tanya-t és belement. Küldtem Carlisle-nak egy sms-t a hollétemről. Irina mellett kaptam szobát. Ő nagyon ellenséges volt velem, nem kedvelte, hogy náluk lakom. Ezt szóvá is tette egy párszor. Egyszer elegem lett.
- Rendben. – pattantam fel a fotelból egy csípős megjegyzése után. – Mi a fene bajod van?
- Csak vicceltem. – forgatta a szemeit.
- Nem erről beszélek. Hanem mindenről. Amióta itt vagyok, te ott rúgsz belém ahol bírsz. Mit csináltam neked? Netán megbántottalak? Ha igen akkor sajnálom oké?
- Túl tökéletes vagy. Túl tökéletes az életed ahhoz, hogy át tudd érezni azt amin most keresztül megyek.
Még fehérebb lettem.
- Szerinted tökéletes? – förmedtem rá. –Most hagytam el a családom! Életem igaz szerelmét megölte egy vámpír! Egy másik szerelmem a földbe tiport! Nap mint nap az életben maradásomért küzdök! Hát tökéletes mondhatom! Tudod mit? Elmegyek. Egy híd alatt is jobb, mint egy olyannal egy fedél alatt élni aki nem képes bevallani magának, hogy az idő semmit sem gyógyít be! Sőt! Egyre jobban fáj…
- Szia! – fordított hátat nekem.
- Szia.
Bevágtattam a szobámba, gyorsan összedobáltam a cuccaimat. Tanya jött be hozzám.
- Máris mész? – nézett rám aggodalmasan.
- Te nem hallottad az előző beszélgetést?
- De. Viszont azt hittem megérted. Irina kicsit forrófejű te is tudod.
- Elegem van már abból, hogy mindig nekem kell engednem… Sajnálom. Elmegyek.
Lekísért az ajtóig. Mindenkitől elköszöntem. Kirohantam az esőbe.
- Elfutni könnyebb igaz? – szólt utánam Tanya.
Visszapillantottam rá.
- Igen.
Napokig bolyongtam ide-oda. Nem találtam a helyem sehol. Mikor már eltelt 5 nap eszembe jutott valami. A Volturi-nál még nem jártam. Ez volt az utolsó ötletem. Rohamgyorsasággal vettem egy repülőjegyet Olaszországba. Az ottani repülőtérre érve robbantam ki az ajtón egyenesen a csomagszállító felé. Felkerestem az enyémet, odavarázsoltam a mocim a parkolóba, felvettem a sisakot és nekivágtam az útnak. A motorom kerekei eszeveszettül csikorogtak mikor lefékeztem Volterrában. Dem és Félix kijöttek. Nem vettem le a sisakom csak félretoltam őket és megindultam a trónterem felé. Persze Dem és Félix kiskutya módjára jöttek utánam és többször felszólítottak, hogy áljak meg. Mint aki nem hallott semmit úgy mentem tovább. Csak a hatalmas ajtó előtt álltam meg. Óvatosan benyitottam. Még éppen hallottam pár szót a mögöttem lévőktől.
- Oda nincs jogod bemenni. – hallatta Dem a hangját.
- Ki vagy és mit akarsz? – nézett rám Aro kérdően nézve a csomagomra.
Levettem a sisakom.
- Azért jöttem, mert meg szeretném kérdezni, hogy itt lakhatok-e egy ideig.
Aro szája tátva maradt, mert akárhányszor felkínálta a lehetőséget, hogy velük élje mindig visszautasítottam.
- Ezt meg kell vitatnunk. – nézett rám Caius.
Félrevonultak. Nekünk, a többieknek ki kellett jönnünk.
- A szívbajt hoztad rám. Azt hittem megint büntetésben leszünk, amiért csak úgy berontott egy idege. Nagyon örülök, hogy nem vagy idegen. – hebegte Félix.
- Én örülnék neki, ha megint velünk élnél. – mosolyodott el Alec. – Ha ez is olyan lesz, mint régen akkor mindent megér. – bökte oldalba Dem-et.
Behívtak minket ismét. Aro arca ragyogott, Caius durcás képet vágott, Marcus pedig unott arccal ült, de mosolygott. Ez biztosan nem jelent rosszat.
Aro szóra nyitotta a száját.