27. A szemtanúk… vagy háborús bajtársak?

Sziasztok!
Egy kissé elhúzódott a fejezet megírása, viszont így sikerült kiteljesítenem néhány fontos részletet. :D Aki nem látta még a Vámpírnaplók 3. évadját, vagy nem tud az Ősi vámpírok eredetéről, egymáshoz való viszonyukról, és a többi, annak lesz benne egy kevés spoiler az Ősiekkel kapcsolatban.
Remélem azért tetszik majd ez a fejezet és okozok nektek egy kis meglepetést!^^:P
Jó olvasást, és, ha elolvastátok, légyszi írjatok egy kommentet! :D

Puszszii

Bonnie

27. A szemtanúk… vagy háborús bajtársak?

- Alice-nek új látomása volt – rohant le Jasper az emeletről. - A Volturi tudomást szerzett Renesmee-ről. Aro épp az előbb döntötte el, hogy ide jönnek.

- Akkor nekünk is ideje indulnunk. Sara és Ricky megy Írországba, Én és Esme Egyiptomba, Rosalie és Emmett Alaszkába, Jasper és Alice pedig Amazóniába – adta ki a feladatokat Carlisle.

- Ha nem gond, megejtenék egy látogatást Alistair barátunknál – hoztam fel az ötletemet. – Mellesleg szólok Angelának és Lilly-nek is. Plusz még tudok szerezni három boszorkányt, egy halott boszorkányt, két-három vámpírt meg egy vadászt.

- Ez nem valami zsibvásár – szólt rám Esme.

- Hogyha találkozunk útközben Charlotte-tal és Peterrel, akkor őket is ide küldjük – mondta Jasper.

- Olyan fura ez az egész – sóhajtottam. - Nemrég még velük éltem, most meg… lehet, hogy meg kell ölnöm mindannyiukat. Cseszettül igazságtalan az élet. – Szünetet tartottam, majd folytattam. – Egy dolog azonban még ennél is zavarosabb. Aro jól tudja, hogyha akarom, mindannyiukat kivégzem. Mégis…

- Talán a remény vezérli őket – vonta meg vállát Carlisle.

Hangosan felnevettem kijelentésén.

- Szerintem a Volturinál sokan nem is tudják mi a remény. Vegyük példának Jane-t. Őt a becsvágy és az elismerés hajtja.

- Elismerés?

- Azt akarja, hogy elismerjék a tetteit, hogy tiszteljék őt, felnézzenek rá.

Bella és Edward otthon maradt Renesmee-vel, na meg a kutyusokkal. Bolhásék felügyelték a területünket, őrjáratoztak, meg ilyenek. Írországba hunyorítottam magamat és Ricky-t. Siobhanékat varázslattal küldtem el a házunkhoz – belementek abba, hogy segítsenek nekünk -, ugyanis Alistair nem volt éppen valami nagy közösségi vámpír, rettentően önfejű, konok és akaratos módon viselkedett mindenkivel. Erről még annyit, hogy voltak, akik tudták ezt kezelni, voltak, akik nem – az utóbbiakhoz többen tartoztak.

Kisebb győzködés után Alistair is rábólintott a segítségkérésünkre – emlékeztettem azokra az időkre, mikor megmentettem az életét, így valamivel gyorsabban sikerült rávennem.

Alistairt és Ricky-t otthon kitettem. Elindultam Halliwell-ék házába, majd Buffy-hoz és Angelhöz. Csatlakozott hozzánk Spike is – egy hidrogén szőke hajú vámpír. Damon-t is felhívtam telefonon – Stefan-t nem értem el -, hogy, ha tud, akkor jöjjön el hozzánk. Mikor hazaértem megkértem Piper-t, hogy a testvéreivel idézzék meg Penny-t. Én az „elveszett boszorkány” igét használtam, hogy előkerítsem Lilly-t és Angie-t. Mindhármuknak sikerült épségben megérkezni. Ekkor vettem csak észre, hogy Garrett is eljött. Ezen elcsodálkoztam, ugyanis egy nagy világutazó volt. Sose lehetett tudni, hogy éppen merre jár.

Mindenkit kitereltem a ház elé, hogy bemutassam őket a farkasoknak.

- Nos, drága barátaim és Spike!

- Most – tette jobb kezét a szíve fölé – mélységesen megbántottál – tettette a sértődöttet.

Halványan el is mosolyodtam, de nem hatott meg nagyon.

- Ami ránk vár, az nem gyerekjáték. Először fel szeretném hívni a figyelmeteket, hogy aki fél vagy netán más hascsikarása van, az most menjen szépen haza. Utána nincs visszaút. Nem kérek sokat, csak annyit, hogy bizonyítsátok a tényeket. Nem szegtünk szabályt, ezt Aro azonban nem tudhatja. Esetleg tudja, csak nem akarja figyelembe venni. Szóval, aki berezelt, az induljon szépen haza. – Vártam, hátha valaki élni akar ezzel a lehetőséggel. – Remek! – mondtam, mikor láttam, hogy senki sem állt fel. – Nos, Sam! Tudom, hogy… kötelességetek megvédeni az embereiteket. Békében szeretnénk veletek lenni a lehető legtovább, ezért nem kívánunk szerződést szegni. Ez azt jelenti, hogy ezen és a farkasok területén TILOS a vadászat emberekre. Okés?

Heves és kelletlen bólogatásokat meg „Igen”-féle morgásokat kaptam válaszul.

- Amíg ennek vége nem lesz, ők itt mindannyian hozzánk tartoznak, Sam. Remélem nem kell boncolgatnom a témát, hogyha ok nélkül bármelyikükre is rátámadtok, az egyezségünknek lőttek – folytattam a beszédet.

- Rendben – válaszolt az Alfa.

- Még négy nap, míg ideérnek – lépett ki Alice a bejáraton.

- Az jó. Minél hamarabb túlesünk rajta, annál jobb, bár az igazat megvallva kevesebb időre számítottam… – tűnődtem, miközben húgom meggyötört arcát kémleltem. – Mi van még? Látom rajtad, hogy valamit nem mondtál el.

- Mindenki jön… - suttogta Alice.

- Tessék? – kerekedett el a szemem.

- Az összes gárdatag. A Vezetőkkel és a feleségeikkel együtt – magyarázta a magától értetődőt.

- Nagyjából hányan?

- Legalább harmincöt főt számoltam össze.

Azt hiszem, nem tudom felidézni, hogy mivel töltöttük el azt a négy napot. Túlságosan meg voltam rökönyödve ahhoz, hogy bármire is odafigyeljek. Talán, ha megerőltetem magam, beugrik pár kép. Erők bemutatása, fizikai edzés, taktikai megbeszélések… Csak tudnám minek, hisz őket nem akartam harcolni látni.

Végül elérkezett az a bizonyos időpont. Csoportba verődtünk, kutyusaink hátul álltak. Felváltva álltunk. Egy vámpír, egy olyan, akinek mentális képessége van, tehát boszorkány, vagy hasonló. Aztán megint egy vámpír, majd ismét boszi.

Teljes mértékben elöntött a méreg, mikor megláttam a Volturit Aro vezetésével. Legszívesebben lerúgtam volna a képéről azt a fapofát, amit magára öltött. Próbáltam azért türtőztetni magam, némi sikerrel. Carlisle lépett elő sorainkból, az övékből pedig Aro. Közel sétáltak egymáshoz, mígnem már csak három méter választotta el őket egymástól. Aro-t Renata követte pincsikutya módjára – Marcus-szal és Caius-szal az oldalán -, apámat pedig én kísértem.

- Üdvözöllek benneteket, barátaim! – nézett rám a főnök. Carlisle-ra még csak rá se hederített. Vékonyodni kezdett bennem a cérna, ami a józan eszemhez kapcsolt.

- Barátok? – nevettem el magam dühösen. – Miféle barát megy a másik területéra azzal a szándékkal, hogy kinyíratja a másik egész családját? Holott még a tényeket sem tudod…

- Nem azért…

- Legalább ne akarj a képembe hazudni, Aro! – Már üvöltöttem vele, de meg se rezzent. Senki sem mozdult, majd Carlisle hirtelen megragadta a vállam.

- Nyugodj meg! Intézzük civilizáltan a dolgokat.

Nem feleltem, csak hátrébb léptem. Apám felvázolt nekik minden apróságot, amit Renesmee-ről megtudtunk. Caius a beszámoló után, mintha feszengeni kezdett volna. Aro rám nézett, majd Carlisle-ra. Látszott, hogy nehezére esik elhinni a történteket. A bennem összegyűlt harag bombaként robban szét – egy erősen lágy verzióban kezdtem dühöngeni.

- Ezt képtelen vagyok elhinni, Aro! Mikor eljöttél hozzám, mindig meghallgattalak, és meg is tartottam a titkaidat. Akkor bíztál bennem, jobban, mint a saját feleségedben… Mi változott azóta?

- Mindenkinek be kell tartania a törvényeinket, legyen az…

- Tudod, hogy magasról leszarom a törvényeiteket! – ordítottam. – Azonban még csak a fejemben sem fordult meg, hogy talán megszegjem. Nem érte meg. Ez nem lett másként.

Aro csak állt előttem, érzelem nem tükröződött az arcáról.

- Nem bűnös – motyogta végül.

- Ezt talán nem kéne megvitatni? – vinnyogott Caius.

- Nem.

Hátat fordított nekem, majd elindult. Annyira meglepődtem, hogy azt sem tudtam mit teszek. Megindultam utána és átkaroltam.

- Köszönöm – suttogtam a fülébe, egy puszit nyomtam az arcára.

Visszamentem a mi „térfelünkre”, a legtöbb jelen lévő úgy bámult, mint borjú az új kapura. Hihetetlenül nagy boldogság töltött el, amíg meg nem éreztem… őt.

- Lestat – mormogtam magam elé megkövülten.

Kapkodtam a fejem jobbra-balra, de a kétségbeesés eltompította az érzékeimet. Sehol sem találtam.

- Tudom, hogy itt vagy – kezdtem el hátrálni, s a vámpír fajt megszégyenítő módon hanyatt estem.

- Ne félj! – hangzott a fák közül a különleges bariton.

Hirtelen előttem termett, kezét felém nyújtotta. Drakula lehetett a stylistja, ugyanis hosszú, fekete, földig érő – középkorias – köpenyt viselt, szőkés haja a vállait seperte. A mindig pimasz mosoly helyett egy aggódó, ijedt pillantást vetett tám, majd maszk mögé rejtette minden érzelmét.

Vámpírsebességgel talpra ugrottam, majd kényszeredetten letérdeltem.

- Üdvözöllek az otthonomban, Mester! – mormogtam.

Felálltam, és a családom felé fordultam, akiknek döbbenet ült az arcára.

- Szeretném bemutatni ezt a férfit. Ő Lestat, a nemzőm.

Senki se találkozott még vele azelőtt, amit nem is nagyon bántam. Viszont akkor igen meglepődtek kijelentésemen.

- Minek jöttél? – törtem meg az időközben eluralkodni készülő csendet.

- Adni szeretnék valamit. Már rég meg kellett volna tennem ezt a lépést, de képtelen voltam rá. Most azonban rávitt a kényszer… - vallott színt.

- Kényszer? – fontam össze karjaimat a mellkasomon. – Ne szórakozz velem!

- Rendben. Úgy gondoltam, hogy ideje rendezned a számlát. Elijah-val.

A név hallatán, mintha egy tőrt forgattak volna meg a szívemben. Bár fogalmam sem volt, ki az említett személy, mégis úgy éreztem, valaha hozzá tartoztam.

- Ő meg ki? – kérdeztem rá.

- Négyezer év hosszú idő… azonban egy vámpírnak mégsem olyan sok.

- Miről beszélsz?

- Valóban fogalmad sincs semmiről – suttogta. – Lorena! Faith! Sharon! Gyertek elő! Csak csináljátok, amit mondtam.

Három nő lépett elő a fák mögül - egy barna, egy fekete és egy vörös hajú -, és egy tág körbe zártak engem.

- Mit csinálnak? – érdeklődtem.

- Varázsolnak. Visszahozzák az emlékeidet, amit elvettél magadtól.

- Ezt hogy érted?

- Hétszáz évvel ezelőtt egy nap felébredtél. Azt kérdezted tőlem „Hol vagyok?”, „Miért vagyok itt?”, „Ki vagy te?”, „Ki vagyok én?”. Tudom, nem lett volna szabad önszorgalomból hazudnom neked, viszont annyit szenvedtél már azelőtt, hogy egyszerűen muszáj volt. Így azt feleltem, a neved Sara. Kimondtam mindent, ami csak az eszembe jutott. A családodról azonban az igazat meséltem. Kivéve, hogy ki ölt meg mindenkit nálatok. Kezdjétek!

Időm sem volt értelmezni Lestat szavait, mert hatalmas fájdalom hasított a fejembe. A földre rogytam, majd felordítottam. Képek jelentek meg a szemem előtt – mintha akár filmet néznék - egy férfiról, nagyon régről. Nem kellett megkérdeznem senkit, tudtam, hogy ő Elijah.

- Jól van, hölgyem? – mosolygott rám.

- Természetesen. Gyönyörű nap a mai – válaszoltam. – No és Ön? Hogy érzi magát?

- Egyre csodálatosabban, mióta találkoztam Önnel, Elizabeth.

Zavartan elkaptam a tekintetem.

A kép váltott. Az erdőben sétálgattunk, miközben valamin nevettünk. Egyszer csak megálltunk. Méllyen egymás szemébe néztünk, majd megcsókolt. Szinte éreztem ajkainak gyengéd érintését.

Visszatértem a jelenbe.

- Fejezzétek be! Hagyjátok abba! – kiabáltam.

Újból egy képet láttam. Sírtam, ugyanis megtudtam, hogy Klaus meg akar engem ölni. Elijah végig tisztában volt vele.

- Mocskos szemétláda! – szitkozódtam az emlékben és a valóságban egyaránt. – Mindenben hazudtál? Szerettél valaha egyáltalán?

- Menekülj! – mondta Elijah. – Csak ez számít, hogy biztonságban légy.

Minden eszembe jutott. A szüleim látványa, mikor egyik este hazaértem. A vérbefagyott testük. A tény, hogy tudtam, Niklaus volt a tettes. Kol és Rebekah… A Nikkel töltött idő a ’20-as években. A Gloria’s nevű bár, ahova jártunk.

Végül megint a jelenben találtam magam. A könnyeim megindultak, belemarkoltam a fűbe, és úgy sírtam.

- Mekkora egy idióta vagyok! Azzal a gyilkossal barátkoztam! Volt bőr a képén rezzenéstelen arccal iszogatni velem.

- Egyszer sem bántam meg az évek alatt, hogy a lányt, akinek megszakadt a szíve vámpírrá változtattam. Ismertél minket azelőttről, csakis te lehettél képes arra, hogy megérts minket. Tudod, a családunk mára szétesett egy kissé. Nem apánk vadászati vágya miatt. Sokan elmenekültek, köztük én is.

- Örökkön-örökké egy család, igaz?

- Rossz testvér voltam, belátom, de ez van.

- Örülök, hogy végignézhettem azt a szívfacsaró jelenetet, mikor Rebekah, Elijah és Nik örök testvéri hűséget fogadtak egymásnak. Igazán megindító volt.

- Nos, a régi idő elmúlt, most pedig a jelen van. Anyánk azt szeretné, ha ismét egy család lennénk.

- Az édesanyátok? Jut eszembe, mi lett a többiekkel?

- Henricket, ahogy te is tudod megölték a vérfarkasok még időszámításunk előtt 2013 évvel. Niklaus pedig összegyűjtötte a testvéreinket. Finn kilencszáz éve, Kol egy évszázada, Rebekah pedig kilencven éve került a koporsóba. Az anyánkat, Esthert Niklaus megölte, azonban az ősi boszorkányok szellemei hibernálták a testét, így most ismét él.

- Te és E… Elijah? Ti miért nem végeztétek koporsóban?

- Elijah is töltött benne egy kis időt, én meg mindig is jó voltam a bújócskában. Azonban egy dolgot jól megtanultam a végére. Nik elől nem lehet örökre elbújni.

- Mi van Michaellel? – motyogtam.

- Meghalt.

- Várj, kitalálom. Klaus megölte. Érdekes módon a történetek vége általában ott fejeződik be, hogy ő legyilkol valakit - nevettem fel egy cseppet cinikusan. - Azért annyira furcsa. Olyan sok az emlék. Rose-Mary, Trevor, Katarina… Már máshogy látom a történteket. Fogalmam sincs mi lett Rose-zal, viszont Trevornak hála életének utolsó ötszáz évét meneküléssel töltötte. Trevor csak egyetlen hibát vétett, amit már oly sokan ezen a Földön. Megbízott Katarina Petrovában.

- Vérzik a szívem… - jött egy hang valahonnan a bokrok felől.

- Emlegetett szamár - sóhajtott Damon. - Milyen jó, hogy itt vagy. Úgy hiányoztál… Katherine.

Kellemes Ünnepeket! :D

Kedves Olvasóim!

Nagyon Boldog és Békés Karácsonyi Ünnepeket Kívánok! Remélem mindenki megkapta azt, amit a Jézuskától kért, de fő, hogy ezt az Ünnepet a családdal töltsük. :DD

Új fejezetet még nem hoztam, igyekszem az írással, kicsit lefoglalt a suli, most meg rákaptam az olvasásra, szóval... :P 

A szünetben még meglesz a friss fejezet. Annyit elárulok - hangulatfokozónak -, hogy érdekes fordulatot vesz a történet. Sarának nem csak a Volturival kell majd szembenéznie, hanem egy régi ismerős is feltűnik majd, aki olyan titkokat hoz magával a múltból, amik régen a feledés homályába vesztek. Az, hogy ki felejtett el mit és, hogy miért, az... majd kiderül a következő fejezetből.XD

Sajnos egyre jobban azt látom, hogy nincsenek kommentelők.:/ Igazság szerint ez nem is nagyon baj, mert a bejegyzések végén lévő szavazásból tudom, hogy valaki egyáltalán elolvassa az új fejezeteket, de igazán jól esne pár szó, amivel kifejezitek, hogy mi tetszett, vagy mi nem tetszett. :D

Ti mit kaptatok Karácsonyra? :D

Még egyszer Boldog Karácsonyt Mindenkinek!♥

Puszszii

Bonnie

26. Tervek

Sziasztok!

Bocs, hogy megvárakoztattalak titeket. :$ Az "izgalmas részt" átraktam a következő fejezetbe. Mivel az előzőhöz nem írtatok komit, ehhez légyszi írjatok, mert csak onnan fogom megtudni, hogy egyáltalán érdekel-e benneteket ez a történet. Igyekszem sűrűn írni, de mostanában elég sok dolgozatra kellett tanulnom, meg egyre többet olvasok, hogy fejlődjek írás terén.:D

Szóval légyszi írjatok véleményt. :D

26. Tervek

Teltek a napok. Mindenki tűkön ült, nem csak a Volturi miatt. Bella még mindig nem kelt fel, pedig beadtuk neki a mérget. Hagytuk pihenni, hogy minél előbb magához térhessen. Edwardot elég nehezen lehetett el mozdítani a betegágy mellől. Családi kupaktanácsot hívtunk össze a ház előtt, amin a farkasok is részt vettek.

- Láthatod, Sam! A gyermek ártalmatlan – kezdtem.

- Valóban? – szaladt fel Sam szemöldöke. – Nem tudunk róla semmit.

- Mi viszont igen – lépett előrébb Carlisle. – Egyetlenegyszer láttam már ilyet. Az a vámpír viszont szándékosan ejtette teherbe azokat az embernőket. Kísérletezett.

Paul köpött egy jó nagyot oldalra.

- Amint vége ennek az egésznek, örömmel várunk takarítani – mutattam az ocsmány cselekedete „gyümölcsére”.

- Türtőztesd magad! – szólt rá Sam. – Eddig ezt miért nem mondtátok? – tért vissza a tárgyra.

- Mert részleteket magunk se tudtunk – feleltem. – A Volturi miatt ne fájjon a fejetek, lerendezem egyedül.

- Megbeszéltük, hogy segítünk egymásnak – nézett rám csodálkozva Carlisle.

- Én meg azt mondtam meg tisztán és világosan, hogyha harcra kerül a sor, akkor ti villám gyorsan elhúztok onnan – hadartam.

Hirtelen mindenkinek beszélni támadt kedve, és mindannyian elkezdték mondani a magukét. Én értettem mindenkinek az indokát, de azért kezdett irritálni az ordibálás.

- Satis!/Ejtsd: Szátisz! Jelentése: Elég!/ - kiáltottam el magam.

- Nem, nem elég! – tromfolt le Jasper. – Nem azért jöttem ide Alice-szel, hogy aztán a szép kis családi idillből megint csak hamu, fájdalom meg a nagy semmi maradjon. Eleget harcoltam már másért ahhoz, hogy megtegyem ugyanezt a szeretteimért is.

- Akkor is ezt fogod mondani, mikor Alice, vagy bárki más a családunkból a földön fetrengve ordít majd, mintha kilökték volna a napra gyűrű nélkül? Vagy épp a süket, vak, néma és érzéktelen rohangálás meg kétségbeesés jobban hangzik? – Próbáltam drámai hatást elérni, de senkinek sem támadt kételye abba, hogy követni fognak a bunyóba. Végül elvicceltem az egészet. – Amúgy meg milyen szerencsénk van, nem?

- Miért? – kérdezték többen is.

- Hopp itt egy kar, ott meg egy láb. Nem baj, majd Carlisle visszarakja – mosolyodtam el.

Pár perc néma csend övezte a beszélgetést.

- Te, hogy akarnád megoldani a helyzetet? – fordultam Carlisle felé.

- Tanúk kellenek.

- Mire?

- Arra, hogy nem szegtünk törvényt.

- Ezt hogy tervezed? – vártam az élelmes választ, ugyanis sokan félek a Volturitól, és nem mertek vele szembeszegülni.

- Mindjárt megmutatom – tűnt el nevelőapám, s egy pillanattal később a babával együtt jelent meg az ajtóban. – Ő itt Renesmee Carlie Cullen – mutatta be unokahúgomat Carlisle. – A néveredetről majd később – hagyta annyiban.

- Nos? – sürgettem.

- Fogd meg! – nyújtotta át nekem Renesmee-t. – Neki is van képessége. Edward gondolatolvasó, Bellának pedig valamilyen mentális pajzsa van. Renesmee pedig képeket mutat a saját elméjéből bárkinek. Akkor, amikor akarja, de ki is tudja ezt az egészet kapcsolni. Úgy vélem, hogy ez a képesség a gondolatolvasás és a mentális pajzs keveréke.

A kislány hozzám ért. Habár tudtam mi fog következni, mégis meglepődtem. A képeket nem úgy láttam, mint mikor mások gondolatait olvasom. Furcsa volt, mégis megértettem, hogy mit szeretne. Látni az anyukáját.

- Az az ötletem támadt, hogy ezt megmutathatnánk néhány ismerősünknek is, akik tanúsítani tudnák ezáltal a Volturinak, hogy Renesmee nem gyermekből lett vámpír. Talán így kimászhatunk ebből küzdelem nélkül. Én így hiszem – ráncolta homlokát elgondolkodva Carlisle.

Mindegyikőnk felkapta a fejét, s Bella szobája felé néztünk.

- Felébredt? – kérdezte tétován Emmett.

- Azt hiszem… - suttogtam.

Nagy meglepetésünkre Renesmee elkezdett tapsikolni és nevetgélni.

- A pici nagyon gyorsan fejlődik, nem csak szellemileg. Ez alatt a három nap alatt rengeteget változott – közölte nevelőapám. – Most megnézem Bellát, és adok neki egy tasakot – indult meg befelé.

- Egy tasak mit? – kérdezte Seth.

- Vért – feleltem.

- Most mit teszünk? – kérdezte Rosalie, miután Carlisle eltűnt az ajtóban.

- Carlisle nem hülye. Hazug meg aztán főleg nem – felelt Alice. – Ha Ő valóban hisz abban, hogy így sikerül a dolog… akkor mindannyian így teszünk.

Bella jobban viselte az „újszülött” létet, mint azt bárki is gondolta volna. A babát nem adtuk oda neki rögtön, túlságosan féltünk attól, hogy a picire támad. El kellett telnie pár napnak ahhoz, hogy megbizonyosodjunk Bella önuralmáról. Edward megtanította vadászni, ahova mindannyian követtük őket, mert már elég régen nem ettünk. Ricky hamarabb el akart jönni, így leváltottuk a Renesmee-re vigyázó Rosalie-t és Emmettet. Mélyen bent jártunk az erdőben, de a varázserőmnek köszönhetően hamar hazaértünk. Beesteledett, mire a házba értünk, s Rosalie addigra le is fektette a babát. Az ágy melletti kanapén ültünk, Ricky átkarolta a vállam, a mellkasára dőltem.

- Olyan régen nem voltunk kettesben – suttogta.

- Tudom, és sajnálom – emeltem fel a fejem.

- Nem a te hibád.

- Dehogyisnem. Annyi minden történt mostanság, és Én elhanyagoltalak – csókoltam meg, majd elhúzódtam egy kicsit. – Ezt is olyan régen csináltam már… - újból megcsókoltam.

Ricky már a pólóm alatt járt, de megállítottam.

- Nem szabad – kuncogtam. – Itt a gyerek – mutattam rá a tényre, miszerint nem kellene sem hallania sem látnia ilyeneket ilyen fiatalon. – Nem szeretném, ha egy „olyan” képet mutogatna a gondolataiból akárkinek is - vicceltem el a dolgot.

- Rendben – egyezett bele vonakodva szerelmem. – Beszélgessünk – suttogta a fülembe. – Szeretsz még? – szegezte nekem az első kérdést.

- Persze – feleltem szinte azonnal. – Hogy kérdezhetsz ilyet? - hitetlenkedtem.

- Néha úgy érzem, hogy van már elég férfi az életedben, hogy már nem kellek neked.

- Egyre nagyon hülyeségeket beszélsz. Még hogy nem kellesz nekem? Inkább nekem kellene ezt éreznem.

- Miért is? – vonta fel a szemöldökét.

- Sosem vagyok itt veled, valamikor egymáshoz se szólunk… Te nem ilyet érdemelsz, mint amilyen én vagyok.

- Érdemek, heh? – sóhajtott szerelmem.

Csönd kezdett elhatalmasodni a szobán. Azon gondolkoztam, vajon mit is mondhatnék neki egy ilyen idióta helyzet előtt, mint a Volturival való „háború”.

- Azt hiszem… még most ki kellene szállnod ebből az egészből… - suttogtam végül.

Éreztem, ahogy mellkasa megfeszül a fejem alatt, ahogy lélegzetvisszafojtva kereste a megfelelő szavakat.

- Kiszállni? – végül csak ennyit bírt kinyögni, semmi mást. Magához von és szenvedélyesen megcsókolt. – Sosem hagynálak el – támasztotta homlokát az enyémhez. – Még akkor se, ha elzavarnál – kuncogta.

- Az sem érdekel, hogy valószínűleg a szemed láttára fogok meghalni? – kérdeztem.

Ricky szemei elkerekedtek – láttam a behúzott függönyöktől támadt félhomályban.

- Akkor veled megyek a halálba.

- Valóban azt hiszed, hogy ezt hagyom neked?

Mikor többiek visszatértek a vadászatból elkezdtük összeszámolni azokat, akik a segítségünkre lehettek. Ahogy az eredmény is mutatta… Nagy esélyünk volt győzni, harc esetén is. De csak Én láttam tisztán a dolgokat, és már az elejétől fogva tudtam. Ha valakinek meg kell halnia, akkor az Én leszek…

Novellám Bells pályázatára. :DD

A hógömb

2011. november 11. Péntek

A nevem Rosemary Anne Sparks. Átéltem valami olyan mesébe illőt, oly varázslatos és egyben pokoli dolgot, ami miatt bolondnak nyilvánítottak, és őrültek közé zártak. Idáig mindent magamban tartottam, de már nem bírom tovább. Annyi hihetetlen dolog történt velem abban a bizonyos kilenc hónapban. Talán Önök is őrültnek hisznek majd, ha elolvasták ezt, de engem nem érdekel. Csak azt szeretném, hogy tudjanak az igazságról. Nem, nem arról, amit igazságnak hisznek, hanem arról, ami ténylegesen megtörtént. Fel akarom tárni… a valóságot.

Tizenöt évvel ezelőtt kezdődött az egész, 1996. június 1-jén, Szombaton. Tizenhét éves voltam. Egy árvaházban éltem, valahol London mellett, 6 éves korom óta. A Szent Tamás egyház befogadott tizenhat éves koromban, mert az árvaházban túl sok volt a gyerek. Itt kezdődött életem azon szakasza, mikor arról akartak meggyőzni, hogy tegyek olyat, amit már régen nem mertem… Higgyek.

Engem azonban nem nagyon hozott lázba a dolog. Grace nővér is hamar rájött, hogy nem vagyok valami jó apácának. Ez főleg akkor bizonyosodott be, mikor kiderült, hogy eljárogattam bulizni. A miséket elblicceltem, gyónni sem mentem valami sűrűn.

- Miért vagy itt? – kérdezte egy napsütéses őszi reggelen Grace nővér. – Nem tűnsz valami vallásosnak.

Cseppet sem gondolkoztam, rögtön rávágtam a válaszom.

- Amíg van tető a fejem fölött és étel, amit megehetek, addig nem panaszkodok.

Ahogy elkezdődött a beszélgetésünk, ugyan olyan gyorsan be is akartam fejezni, de Grace nővér megállított.

- Ma érkezik hozzánk a Tiszteletes Úr! Eric Clearnek hívják. Kérlek, vezesd körbe az egyházunkban, és légy vele kedves – mosolyodott el a nő.

Valahogy amióta megismertem azt a hölgyet – Grace nővért -, mindig csodáltam Őt. Fiatal, életvidám és látszott rajta, hogy a munkája híve. Emellett folyton kitartott a legvégsőkig. Talán magamnak sem mertem bevallani, de egy kicsit hasonlított valakire. Egy édesanyának kell ilyennek lenni?

A beszélgetés után elindultam elvégezni napi teendőimet. Kitakarítottam az oltárt, felsöpörtem a folyosókat, port töröltem, de ezek előtt még megreggeliztem, a mosatlanokat pedig elmosogattam. Mikor a levélgereblyézést is befejeztem, belelapátoltam egy pár zsákba a levélkupacot, s a megadott helyre akartam vinni. Csakhogy a kezemben lévő zsáktól nem láttam semmit, így véletlen nekimentem valakinek, Én elestem, a zsák szétszakadt, a leveleket pedig széthordta egy szellő.

- Haver, ezt nagyon jól megcsináltad! – förmedtem rá az idegenre. – Röpke három órája gereblyézgetek itt kint. Hála neked, lett még egy kis plusz melóm. Nagyon köszönöm. Pedig még ezer dolgom van… - zsörtölődtem.

- Nagyon sajnálom… nővér – nyújtotta felém kezét aggodalmaskodva az ismeretlen férfi. Addig a pillanatig nem is néztem rá – a segítő kezet természetesen elfogadtam. Nemcsak hangja, hanem azúrkék szemei is rabul ejtettek. Köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam, mint egy idióta – és közben el nem engedtem a kezét.

- S-Semmi baj – dadogtam.

- Ön Rosemary nővér?

- Igen – feleltem.

- Remek – mosolyodott el a szöszi pasi, kinek forró keze szinte égette a bőrömet. – Már nagyon vártam a találkozást.

Ennél a pontnál arcomba vágódott a valóság.

- Csak nem… Clear tiszteletes? – vontam fel a szemöldököm.

- Anney! – hallottam Dakota hangját magam mögül, de valahogy képtelen voltam felé fordulni. – Anney, gyere már! Még nem végeztél a levelekkel? Megbeszéltük, hogy te tereled el Grace nővér figyelmét – rángatott fel. – Elnézést, Clear tiszteletes, de most elő kell készítenünk egy meglepetést – hadarta.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy az ajtó felé cibál.

Sikerült Grace nővér szülinapi buliját jól kivitelezni. Az ünnepelt meghatódva nyitotta ki az ajándékokat. Ez a részlet nem is olyan lényeges, bár tisztán emlékszem a nővér boldogságára. Az olyan mérhetetlen boldogságra, amiben nekem sosem volt részem…

Clear tiszteletes csatlakozott az egyházunkhoz. Úgy gondolom, minden nappal egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Az a férfi titokzatos volt és ez nagyon tetszett. Azonban a titokzatosság titkokkal jár, amiből neki rengeteg lehetett – láttam a szemében. Egy tiltott dolgot kezdtem érezni egy olyan személy iránt, aki sohasem lehetett volna az enyém. Még az Ő beleegyezésével sem. Ez a tudat azonban jobban fájt, mint bármi más akkoriban.

Teltek a hónapok, egyre jobban közeledett a Karácsony. Mindenki lázasan készülődött az előadásra, az ünnepségre, az ajándékozásra. Én a kórus tagja voltam, ezért szerepeltem a műsorban.

- Olyan a hangod, mintha egy angyal dalolna – mondták nekem többen is.

Nem tagadom, valóban kifogásolhatatlan énekhanggal áldott meg az ég, és imádtam is a kórus tagja lenni. Az első Karácsonyomat töltöttem ott, így nem nagyon tudtam elrendezni a dolgokat segítség nélkül. Holly, Dakota és Gloria sokat magyaráztak nekem a rendszerről meg a szabályok betartásáról – amiket persze nem értettem, hiszen, hogy lehet szabályzat alapján előkészíteni egy ünnepet?

Karácsony napján minden díszbe verve állt, még az emberek is. Az egész templom csillogott-villogott, a fa alatt egy halom doboz állt – mind titkokat rejtve. A mézeskalács illata betöltötte a helyiséget, mely keveredett a fenyő illatával. Vacsora után kibontottuk az ajándékokat. Gloriának, Holly-nak, Dakotának és Clear tiszteletesnek vettem meglepetést, Ők is nekem – még az általam szeretett férfi is. Igen, szerettem. Be kellett vallanom magamnak is, hogy, amit érzek, az szerelem. Dakotától egy kötött pulcsit, Gloriától egy takaros csizmát, Holly-tól egy sálat és a tiszteletes úrtól egy gyönyörű hógömböt. Mikor megláttam, rögtön tudtam, hogy nem egy átlagos tárgy. A gyanúm beigazolódott.

Aznap este nem bírtam ki, felráztam a hógömböt. Érdekes fény áradt belőle, de ezen kívül nem történt semmi.

Másnap reggel valami fehérben fekve találtam magam. Nem fáztam, de elég hideg volt. Rögtön rájöttem: hó az, ami körülvesz. Rögtön szétnéztem. Mindenütt hó. Néhány fenyőfa látszott csupán a nagy fehérségben.

Futásnak eredtem, elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Azonban egyszer csak egy falnak ütköztem, egy láthatatlan falnak. Egyszerűen nem tudtam tovább menni.

Szárnysuhogást hallottam a hátam mögül. Mikor megfordultam, Clear tiszteletes állt előttem. Kicsi megkönnyebbülést éreztem, de - mint később rájöttem – alaptalanul. Lerítt róla a düh, a lenézés.

- Egy angyal vagyok – szólalt meg hirtelen, mire összerezzentem. – Meg kell, hogy szabadítsam a világot a tisztátalanoktól.

Villámgyorsasággal ért el hozzám, s a földre lökött. Valahonnan előszedett egy ostort. Ütni kezdett vele, közben meg sorolgatott valamit. Nem nagyon tudtam ráfigyelni, mert a fájdalom minden más érzékemet elnyomta. Nem tudom hányszor csapott rám, nem számoltam, de láttam, ahogy a vérem vörösre festette a fehérséget. Úgy éreztem, ott a vég. Hirtelen abbahagyta és így szólt:

- Mára ennyi elég, remélem megtanultad a mai leckédet! – vetette oda, majd szárnysuhogást hallottam, s mikor felnéztem az angyalt már nem láttam.

Minden egyes lesújtását végigüvöltöttem, azonban akkor már nem tudtam sem sírni, sem ordítani. Így csak feküdtem a hóban és próbáltam nem gondolni a lüktető fájdalomra. A következő, amire emlékszem, hogy az ágyamban keltem fel reggel. A hátam ugyanúgy fájt, mint az este, csak kétszer annyira. Váratlanul benyitott valaki a szobámba. Kinyitottam a szememet, Clear tiszteletes személyét vétem felfedezni. A lehető legtávolabb húzódtam tőle, de a belém hasító fájdalom nem nagyon engedett mozogni.

- Látom felébredtél. Jöttem kitisztítani a sebedet – mondta mosolyogva, majd leült az ágyam szélére.

- Te képmutató álszent! – szűrtem a fogaim között.

- Miért mondod ezt? – kérdezte meglepetten.

- Az éjjel majdnem agyonvertél, most meg jópofizol itt nekem?

- Csak nem akarom, hogy elfertőződjön a seb. Ennyi az egész. Különben is, így jobban gyógyul…

Akkor még csak nem is sejtettem mi annak a szemétládának az igazi célja, de elég hamar rávezetett. Éjjelente félholtra vert, reggel pedig ellátta a sebeimet. Fogalmam sincs ezt milyen taktikának hívták, mégis elég hatásosnak bizonyult. Szabályosan rettegem tőle, Őt ez mulattatta. A fájdalmaim miatt néha alig bírtam járni, egy idő után sikerült megszoknom.

Ez ment nyolc hónapig minden áldott este. Egyfolytában azon gondolkoztam, hogyan tudnék megszabadulni ettől az egésztől. Végül egy ebéd során döbbentem rá a megoldásra. Az egyik lány majdnem leejtett egy poharat, s valaki megszólalt:

- Vigyázz, az üveg könnyen törik!

A hógömböm is üvegből volt.

Kaja után rögtön a szobámba rohantam. Ahogy a kezembe vettem a hógömböt, megint a hatása alá kerültem. Csakhogy dühöm nagyobb volt a befolyásolhatóságomnál. Hatalmas erővel földhöz vágtam, s ripityára tört. A szilánkok szanaszét repültek, folyadék kiömlött a padlóra. A hógömb megsemmisült, a lelkem mintha felszabadult volna. Soha többé nem láttam Eric Cleart.

„ Az újságcikk kiadása után egy héttel Rosemary Anne Sparks életét vesztette.

A halottkém szívleállást állapított meg.

Kikértük Grace nővér véleményét az esetről, így nyilatkozott:

„Talán mégsem sima véletlen halált halt a lány. Teljes meggyőződésem, hogy Clear tiszteletes keze volt a dologban.” ”

A cikk végének kiadása után Grace Tomas nővért holtan találták saját lakásában.

Egy darab papírt szorongatott a kezében, melyre ezt írta valaki:

„A hógömb tulajdonosa megkapja a halál csókját. Idő nem számít, tengernyi van belőle. Érted is eljövök, asszony, ki nevemre bajt hozol, készülj a megtisztulásra, a halálodra.”

Az itt említett Eric Cleart nem találta meg a rendőrség.

Egyesek azt állítják Isten egyik beteglelkű árulója, mások szerint egy lelketlen bukott.

Az igazság mégis rejtve marad, mert ez az ügy eléggé titokzatos.

A titokzatosság pedig titkokkal jár.

Új blog

Sziasztok!

Nyitottam egy új blogot! :D Ha van kedvetek nézzetek be.:)

http://bonniew-halhatatlannakszulettem.blogspot.com/

Puszszii

Bonnie